- Ó, semmi baj - legyintett nagyvonalúan - nálunk kilenc ilyen van!
Na, ilyet én soha nem akarnék. Sőt, én ezt az egy macskát sem akartam egyáltalán. A macska öntörvényű, hízelgő, hiú, hálátlan, hűtelen. Legalábbis így gondoltam én egész eddigi életemben, amihez többé-kevésbé még mindig tartom magam.
Amikor öreg kutyám egy forró nyári napot követő éjszakán szélütés következtében átszédült az örökkévalóságba, úgy döntöttem, hogy mivel úgysem helyettesíthető soha, semmiképpen, nekem többé nem kell semmilyen háziállat.
Falun élünk, van itt az erdei-mezei dalos madártól kezdve a patak- és tóparti hüllőkig annyi állat, hogy egy életre nem lehet hiányérzete az embernek, aki nem ragaszkodik mindenáron ahhoz, hogy az állat neve előtt a "saját" jelzőt is szerepeltesse.
Hát én aztán nem ragaszkodom.
De ez jött, látott, győzött, itt ragadt.
Rendben, ha nincs más megoldás - egyeztem bele mégis az örökbefogadásba, amikor megjelent ez a gazdátlan kis csavargó, sérüléseiből kigyógyítva, megfürdetve, mert úgy van az mindig, hogy ember tervez, család végez - De azt előre megmondom, hogy ez rendes vidéki macska lesz, itt kóborol majd a többiekkel hegyen-völgyön, halászik a patakon, egeret fog a padláson. Hihetetlenül szabad életű, boldog macskák élnek errefelé. Habár, hogy egeret fognak-e még, abban nem vagyok biztos.
- És a kazánházban nyugodtan alhat- bólogatott a család, a macska pedig csészealjnyira tágult szemekkel nézett esdve, úgyhogy a befogadási ceremónia ezzel el is volt intézve.
Azért aznap éjjel még nem aludt kint, mert ide járnak éjjelenként a görög macskák, már többször is megfigyeltem, bár nem tudok rájönni, miért éppen ide. Talán a löszfal-alji ligetben fészkelő vadgalambok miatt. Amiatt hívjuk őket görögnek, mert a bundájuk egészen rendkívüli. A vörös is, grafitszürke testvére is olyan mintát visel magán, amilyennel a görögök a tógájukat díszítették. Sose láttam még hasonlót, legfeljebb görög vázán, de ezek a macskák ilyenek.
Amikor a környékbeli faunában szétszaladt a hír, hogy nincs már kutya a portán, eleinte egy hatalmas, hófehér macska kezdett idejárni éjszakánként. Lassan, elegánsan leheveredett a dombon, az erdei eprek közt, egészen közel Lord végső nyughelyéhez, amin csak egy kőlap, meg a két hátrahagyott kislabdája a jelzés.
Olyan volt ez a macska a teliholdas kertben, mintha a macskák Anita Ekberg-je mélázna az ő saját édes életének valamely epizódján, de, mert a macskák a vizet köztudomásúlag nem szeretik, az erdei eprek dús vegetációja lett az ő szökőkútja.
Ám egyszer csak jöttek a görögök, ez a szemmel láthatóan elszánt, kérlelhetetlen testvérpár, és a nagy fehér nőstény csendben eltűnt. Sajnáltam. A görögök pedig elkezdték belakni a kertet, a rózsák alatt heverésztek, a díszítőelemként szolgáló rönkökön köszörülték a karmaikat, de nem barátkoztak. Amint megjelentem, kilőtték magukat kiválasztott pihenőhelyükről, s ha néha visszanéztek, a szemükben a bizalmatlanság sárga szikrái villogtak.Nem hagyhatjuk, hogy mindjárt az első éjszakáján a két görög martaléka legyen ez a kis ártatlan - határoztunk, majd kijelöltük és megmutattuk az előszobában a helyét, ami egy puha párna volt egy széles padon, ami alá átmenetileg egy homokkal teli ládát is elhelyeztünk.
Később ez nem így lesz - magyaráztuk neki - kint alszik majd, és meg kell tanulnia megvédeni magát.
Mintha bólintott volna.
Mi aznap éjjel mindenesetre nemigen aludtunk, mert a fejünkre ugrált, a lábujjunkat rágta, a párnánkat pofozgatta, a műanyag egerét hurcolta le s fel. Amikor kitelepítettük a fürdőszobába, és rácsuktuk az ajtót, ott előbb feldöntötte a szennyestartót, majd a szárítórácsot, végül sírva fakadt, ami áthallatszott az ajtón is. Nagyon.
Ez két éjjel ment így, a harmadikon kibéleltünk neki egy erős papírdobozt egy öreg kabát szőrmebélésével. A dobozban - akkor már ott tartottam - magam is szívesen elaludtam volna, ha beleférek.
Neki is tetszett, ellenvetés nélkül kint maradt a tornácon, a doboztető és a szőrme védelmében.
Csakhogy éjfél után jöttek megint a görögök.
Félt. Sírt. Behoztuk. Nem aludtunk.
Ez így megy azóta is: hol bent, hol kint.
De nap közben napról napra változik a helyzet: egyre bátrabb lesz. Már nem jajveszékel, ha nem tud lejönni a kerti pihenő tetejéről. Megtanulta, hogyan kell leóvakodni a félelmetesen lengő, toronymagas fiatal fákról. Alkonyatkor felsétál a dombra, percekig álldogál Lord göröngyös hantja mellett, de eszébe sem jut az ottani labdákért nyúlni.
Ha nem látjuk éppen, ijedten keressük. De már tudja, hogy van hova hazajönni. Ha felfedezőútra megy, mindig visszatalál.
Tegnap folyton körülöttem sertepertélt, aztán eltűnt.
- Hé!- szóltam rá szigorúan, amikor kiderült, hogy a székemben alszik- Ez az én székem, itt én szoktam írni!
Felnézett, és a szemébe határozottan az volt beleírva: na és?
A kutyám ilyet soha nem mert volna. Álmában se fordult volna meg a fejében ekkora tiszteletlenség.
A nevében még nem sikerült megegyeznünk. Csak férfi találhat ki olyat, hogy hívjuk a Trónok harca egyik különösen agyafúrt, ádáz, rendkívüli önérvényesítő képességekkel rendelkező szereplője után Kisujjnak. Mert bár ez a Kisujj nem épp a jóság és szelídség mintaképe - hangzott a magyarázat - macskaként úgy nem is lehetne boldogulni. Habár már emberként se nagyon.
Ehhez képest én a javaslatom miatt, miszerint a Ciróka lenne a legmegfelelőbb - kevésbé dédelgetős napokon Ciróként - mert annak a Maróka változata mintegy fregoliként lenne kiválóan használható, egyelőre gúnyosan ki lettem kacagva.
Kutyásként nekem soha ilyen gondjaim nem voltak.
De most, ezen az ismeretlen, macskás tájon mindig beüt valami, amire nem lehetett számítani. Mintha ez a kis jószág annak eleven igazolása lenne, hogy az élet tényleg kiszámíthatatlan kaland tud lenni, a kölcsönösségre építve.
Most valahogy még arra is kíváncsi lettem, vajon hogy hívják a két görögöt.
