Őseink a padláson

A pilisi Szabó Zoltán, amatőr kutató és helytörténész hiánypótló vállalkozásba fogott, amikor gyűjteni kezdte a városban a régi korok minden rendű és rangú tárgyi emlékeit. Ennek eredménye egyebek között az lett, hogy noha Pilisnek hivatalosan nincs múzeuma, Szabó Zoltán portáján mégis van egy, ahová rendszeresen el is látogatnak, akik többet szeretnének tudni lakóhelyükről. Gyerekcsoportok is sűrűn megfordulnak ott, ahol minden négyzetcentiméterre jut valami régi holmi, ismerős vagy ismeretlen, különleges darab, gép, eszköz, anyag. A látogató valósággal zavarba esik a bőségtől. 

Szabó Zoltán megfogalmazásával élve a gombostűtől a vetőgépig minden fellelhető nála. Szenvedélyesen gyűjtöget, ami másnak szemét, az számára kincs. Két faluház sem lenne elég elhelyezni mindazt, ami évtizedek alatt felhalmozódott a gyűjteményében. Legfeljebb, ha komoly szakmai válogatásba kezdene néhány hivatásos történész. Hiszen csak korabeli fotográfiákból több bőröndnyi összegyűlt.

Hivatásosok segítségének híján azonban Szabó Zoltán maga próbál a bőség zavarával megküzdeni, amikor saját kiadású könyvekbe rendezi azokat a helytörténeti alapismereteket, amelyekben minden pilisinek járatosnak kellene lennie. Ha éppen nem könyvben - amelyből nemrégiben jelent meg a legfrissebb - akkor kiállításon mutatja be az egy-egy eseményhez illeszkedő tárgyakat, képeket. Legutóbb egyhetes boros rendezvényen egy tizenkét négyzetméteres sátorban régi családi képeket és családfák rajzait, leírásait  vitte a közönség elé. Amint meséli, még a 60-70 évesek közül is sokan ott látták először a dédszüleiket. Olyan régi képeket is őrizget a gyűjteményében, amiket a családok is legfeljebb csak ide-odapakolgattak a padláson egy dobozban, de eszükbe sem jutott megnézni – inkább örültek, hogy valaki megszabadítja őket egy porfogótól. Pedig a porfogók legtöbbje utóbb ugyancsak kincsnek bizonyul.

Szabó Zoltánnak a Jelentős pilisi személyek címmel közzétett helytörténeti munkája már a második kiadást is megérte. A legújabb, a Közhírré tétetik címmel megjelent könyvén ugyancsak érezhető  az amatőr igyekezet, a jó szándék és a szenvedély, de az ehhez a munkához is szükséges szakmai előképzettség hiánya is. „Mennyivel könnyebb lett volna ez a munka, ha a letűnt két és fél évszázad alatt már jelenhettek volna meg művek, amelyekből meríthettem volna. Pedig volt a (pilisi evangélikus) gyülekezetnek sok tudós papja és tanítója, akiknek nem okozott volna gondot a tollforgatás.”- írta ugyancsak hiánypótló helytörténeti kiadványában 1976 januárjában Csilló Mihály néhai kántor, aki ugyancsak önszorgalomból, minden előképzettség nélkül ötven éven át kutatta és írta a település történetét, hogy végül az ő kutatásaira épüljön annak hiteles krónikája.

Szabó Zoltán igyekszik folytatni elődje munkáját. Ha az ő hasonló fáradozásairól valamiféle leltárt próbálnánk felállítani, az valahogy így festene:

Elképesztő méretű tárgyi anyagot gyűjtött össze. Régi iratokból, dokumentumokból több ládányit őriz. A pilisi történelmi családok – Bánszkik, Gálok, Pauloviczik, Földvárszkik, Prepeliczák, Boldoczkik, és további famíliák – családfáit készítette el. Négyezerhatszáz darabos a fotógyűjteménye, amely huszonhét témakörben öleli fel Pilis közösségi életét.

Könyvtári estéken előadásokat tart a régi korok helyi vonatkozású emlékeiről. Kérésre túrákat vezet, csoportokkal bejárva Pilis történelmi helyeit, amelyekből jutott a városnak bőségesen.

Amellett, hogy saját zsebből fedezi a gyűjtemény gyarapítását és fenntartását, eseményeket is szervez. Kezdeményezésére a buckai vadászháznál emlékhelyet alakítottak ki, ahol minden évben megemlékezést tartanak. Az ő nevéhez fűződik a Dolinában és a Buckában lévő túraútvonalak kijelölése, ahol a külterületek elnevezését ismerhetik meg a vándorok. Kezdeményezésére és részvételével tárták fel a Dolinában és a Buckában lévő volt itatókutakat is, körbekerítették, kitáblázták őket: emlékezésül, és a balesetek elkerülése érdekében.

Tavaly, ugyancsak az ő ötletére, időkapszulával megjelölt fiatal tölgyet ültettek a vandál módon elpusztított korábbi csemete helyére, ami a Pilis egyik jelképeként számon tartott százéves tölgyet igyekszik pótolni.

Folytathatnánk még ezt a leltárt hosszan. Kitüntetés, elismerés nem lenne a végén, mert abból Szabó Zoltánnak nem jutott, de nem is hiányolja. Azt mondja, ő csak azt folytatja, ami a szabolcsi Tiszakanyáron született nagyapja génjeivel rá maradt: gyűjtögeti, megőrzi és ébren tartja az elmúlt időkből mindazt, amit megjegyezni, s amiből tanulni érdemes.

( Régió, 2017. október)
 

Hogy Wekerle Sándor sok szállal kötődött Pilishez és Dánszentmiklóshoz, de Nyáregyházához is, azt régóta tudom. Birtokai voltak ezen a környéken, ahol szarvasmarhatelepet és kertészetet hozott létre. A birtok és a vasútállomás közt  keskeny vágányú vasutat építtetett, lóvontatású kocsik szállították ezen a tejet, vajat, túrót, zöldségféléket a pilisi állomásra az éjszakai vonathoz, hogy hajnalban már a pesti piacokon legyen a friss árú. 

Azt azonban Szabó Zoltán könyvében olvastam először, hogy Wekerle - aki nem akármilyen politikai tálentum lehetett, hiszen  kétszer volt pénzügyminisztere, háromszor miniszterelnöke, egyszer kereskedelmi minisztere az országnak - nem csak Schumayer Róza, Pilis Rózája irodalmi szalonjának volt gyakori vendége, hanem a pilisi úri társaság kedvéért hozzásegítette a települést egy úri kaszinó megépítéséhez, állami pénzből. 1905.- től kezdve emiatt álltak meg a gyorsvonatok Pilisen: sok volt az úri vendég. Ezekben az években a Mikes Kelemen utcában működő irodalmi kör is nagy forgalmat bonyolított - írja a szerző, az olvasó pedig ezen a ponton elmosolyodik, ha tudja, hogy legutóbb, amikor ugyanez a társaság ismertebb nevén, kuplerájként lett megjelölve,  nagy felháborodás támadt a településen. Ugyanis Róza asszony idős korában, szülőfalujába visszavonulva megbecsült, bőkezű támogatója volt a helyieknek, köztük az egyházközségnek is.