S hát hova is menjen forró nyári délutánon az ember, aki szarmata temetőt még nem látott, ha nem egy homoksivatagos tájra, ami szarmata temetőt rejtett mindaddig, amíg a régészek neki nem fogtak a feltárásának.
Kétszer kétsávosra szélesítik a 4.számú utat, annak nyomvonalában dolgoznak a régészek, egyszerre négy helyszínen is: Péteri és Albertirsa határában, Cegléden két feltáráson. Üllőn már végeztek, ott szarmata falut találtak, benne egyebek közt egy égetőkemencével, ahol a hajdani lakók az edényeiket készítették.
A Monorért Baráti Kör jóvoltából mi - vagyis bárki, akinek a nyilvánosan meghirdetett program felkeltette az érdeklődését - az albertirsai feltárás helyszínét nézhettük meg. A gyülekezőnél még úgy tűnt, alig néhányan lézengünk majd a szarmaták sírjai körül, végül aztán hosszú konvojban haladtunk mégis Albertirsára, ahol a feltárást vezető régész, Jászberényi Mónika vette át az irányítást.
Nem írok én most itt a szarmatákról semmit, a Wikipédiában annyi megtalálható róluk, amennyit feltétlenül tudni szeretne, akit érdekel ez a téma, az interneten akár alaposabban is belemélyedhet.
A régészeti feltáráson megejtett látogatásról szóló hivatalos tudósítást is majd máshol és máskor.
Most inkább csak a hangulatáról szólnék ennek a késő délutánnak. Az ilyen nyári délután nemrég még este nyolcig is tartott, most meg már sajnálatosan korán jelentkezik az amúgy - nem tudom, észrevette-e mindenki, a facebook-on megosztott képek számából ítélve, azt hiszem, igen - válogatottan káprázatos naplementékkel.
A kukoricatábla és gaztenger közelében lévő területen már túl voltak a "humuszoláson", a talaj felső rétegét elhordták, az alatt már csak a homoktenger sárgállik. A régészek szerint egy szempillantás alatt észre lehet venni benne a barnásan elszíneződött sírok helyét. Nekem ez nem sikerült, akárhogy meresztettem is a szemem. Néhányan azt állították, látják.
Ha látták, ha nem, úgy sétálgattunk könnyű lábbal szerteszét, mintha plázson andalognánk. Belekukkantottunk a gödrökbe, nézegettük minden különösebb érzelem nélkül a csontvázakat, amivé majd mi is leszünk (mondjuk, én nem, én remélhetőleg majd hamuként elszállok a szélben), találgattuk, nő vagy férfi lehetett e-a megboldogult.
Miközben egy férfi maradványai fölött azon tanakodtunk, mivel üthették a koponyája tetején a lyukat, az idő hatalmára kellett gondolnom. Ami úgy intézi, hogy ha szeretett nagybácsikánk maradékai felett látnánk vadidegen kíváncsiskodókat, vérmérséklettől függően vagy pofán vágnánk az illetőket, vagy rendőrért rikoltoznánk. Ezer-valahány-száz éves embertársaink esetében rezzenéstelen arccal kerülgetünk mindenféle apró csontokat a gödrök szélén, majd megtárgyaljuk, vajon mit ehettek ezek, hogy mindegyiküknek ilyen csodálatosan ép a fogsora.
Az sem okozott különösebb érzelmi kitörést, amikor kiderült, hogy a napvilágra került csontokat nem temetik vissza, hanem zsákba rakják, majd zsákostul a múzeumba. Bizonyára előre viszik a kutatás ügyét, de titokban arra jutottam, az járt jobban, akit nem fedeztek fel. Ő marad a megszokott helyén, háborítatlanul.
Hogy a köreinkben lévő féltucat kiskorú hamar felfedezte a terepen a homokozás kiváló lehetőségét, és épp egy gyereksír közelében kezdett el önfeledten játszadozni, abban még valami megható is volt.
Mi meg fényképeztünk, ugyancsak önfeledten. Telefonnal, fényképezőgéppel. És filmeztünk kamerával, készítettünk jobbnál jobb videókat - elvégre belenézhettünk a múlt sokat emlegetett kútjába.
Azt már megszoktam, hogy tizenhat évesnél idősebb lányok esetében nem látni egyetlen olyan képet sem az internetes közösségi oldalakon, ahol ezek a lányok egy ellesett pillanatban csak úgy lazán álldogálnának egy, mit tudom én, mondjuk járdaszélen, kócos hajjal, félrecsúszott hajpánttal, nevető szemmel, első pillantásra is nagyon szerethetően. Nem, a lányok minden esetben összeszedettek, feszesek, és pózolnak. Has be, mell ki, jobb láb előre, csípő oldalra, ilyesmi. De, hogy egy ifjú hölgyet épp a szarmata sírok közt láthatok így pózolni, arra azért nem számítottam.
Igaz is, hát hol is találhatna rendkívülibb helyszínt az ilyesmihez egy szarmata temetőnél.
Aztán meg, a melegtől még mindig rezgő levegőben fölébünk úszott egy siklóernyős. Abba is hagytuk a sírokba bámészkodást nyomban, és egy emberként kezdtünk integetni fölfelé. Ő meg nekünk vissza.
Múlt az idő nagyon, páran már szerettünk volna búcsúzni a csak a mi kedvünkért a helyszínen maradt kis régészcsapattól és a szarmatáktól, de a többség még ezernyi kérdésre várt választ, nem tudott a látvánnyal betelni. Kivételes esemény volt ez, ritka alkalom.
Éppen csak Indiana Jones nem volt a helyszínen.
De a kalapja majdnem.
Sokakat izgatott az is, vajon őrizetlenül hagyják-e a terepet éjszakánként. Mert ugye, az ember mindenre képes. Kincs ugyan itt sincs, de, ha az kell neki, egy koponyáért sem átallja valaki feldúlni a helyszínt, mint tudjuk - merült fel.
A szarmatáknak nem volt úgyszólván semmijük. Néhány bronz vagy vas tárggyal temetkeztek, késsel, csattal. Egy kislány nyakában néhány üveggyöngyöt találtak, a legtöbb holttest mellett pedig cserépedényt. Az abba helyezett élelemmel bocsátották őket az ismeretlen világba. Mégis, a szarmata temetőknek legalább nyolcvan százalékát - ez az irsai még a szerencsés kivételek közé tartozik - feldúlva, szétszórt csontokkal találják - tudhattuk meg a feltárás vezetőjétől. Mert a mohók ott vannak minden korban, ahol zsákmány remélhető.
Csak álltam otthonosan a homoktenger közepén: mit nekünk ezer-akárhány év. Nem változunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése