A cifra meg a rongyos

Az életünket állítólag mindenféle jelek és jó szándékú figyelmeztetések kísérik, csak már rég elfelejtettük, hogy odafigyeljünk rájuk. Így aztán nem is tudunk olvasni belőlük. Amit szerencseként is felfoghatunk, elvégre hol van nekünk időnk arra, hogy mindenféle rébuszokat fejtegetve tépelődjünk, aktuálisan épp hogyan kellene okosan döntenünk sorsunk alakításában.
Legtöbbször el is tévedünk rendesen, s csak hosszas küzdelmek árán találunk vissza a saját utunkra. Vagy vissza se találunk többé, hogy hátralévő időnkben elveszve bukdácsoljunk, amíg legvégül a reményünket is elhullajtjuk egy olyan élet szélére sodródva, ami nem nekünk volt szánva.

Ha meggondolom, hogy mindez egy rongyos karácsonyfa láttán jutott eszembe, éppenséggel az is lehet egy jelzés. Ha mérföldkő nem is, egy útjelző kődarab talán tán mégis.
 A rongyos karácsonyfát egy műmárvánnyal burkolt lépcsőház félemeleti lépcsőfordulójából örökítettem meg. Nézegettem napok óta közelebbről is. Hol a nevetés jött rám közben, hol elöntött a méreg. Hogy lehet egy Belvárosi sétánynak nevezett képződménynek  - ami üzletek, irodák és társasházi lakások belső udvara, ahol két olyan gigantikus és gyönyörű rozmaringbokor burjánzik vadul, hogy már a puszta létezésükkel kiérdemelték volna a névadó tisztségét- nagyjából a közepén lévő szökőkútba belenyomni egy rozsdás vasat, abba beledugni egy kopott fenyőt, majd ráaggatni néhány kósza láncot és boát, végül kinevezni karácsonyfának? Miféle paródiája ez az ünnepi hagyománynak? Vagy, ha paródia nem, hát minő igénytelenség?
Mondták, hogy egy idősebb asszony műve a hagyományromboló, vagy polgárpukkasztó alkotás, de közelebbről nem tudtak róla semmi egyebet.
Aztán megjelent a közelében az egyik üzlet ajtaja mellett a cifra is.

Paródia az is, de a polgár nem pukkad rajta. Legtöbbjük szereti, talán otthon is épp ilyet állít majd, ha telik rá neki. Színes, csillog, villog, elvégre karácsonyfának ez a dolga.
Ezek ketten, a rongyos meg a cifra most ott nézik egymást a belső udvarban.
Én meg őket bámultam a lépcsőfordulóból, föntről, amikor eszembe jutott a jel.
  Ez a lépcsőforduló fél évszázaddal ezelőtt, amikor az épület, amelyben benne foglaltatik, még községi tanácsházaként funkcionált, szürke beton volt. Kopott, szürke beton, meg fehérre meszelt fal. Az ablakból tanácsi bérlakások ajtajára és raktárépületekre lehetett látni. Ezen a lépcsőn baktattam reggelenként életem első munkahelyére, a községi tanács gazdálkodási osztályára, ahol ebadót könyveltem naphosszat. Mint kiderült, a tanácsi gazdálkodás fortélyai közül erre voltam csupán alkalmas. Hogy az ebenként nyolcvan forint adót rubrikákba vezessem, arcomon sötét életundorral.
Hamar vége lett ennek, épp akkoriban került át a a monori szerkesztőségből a pestibe - a mutációból az anyalaphoz, ahogyan akkoriban a beavatottak lazán megfogalmazták az ilyesmit - egy régi munkatárs, s a helyére pályázók közül én lettem a befutó.
 A járási tanács épületéből aztán átköltözött az öttagú szerkesztőség - amelynek társulatát gyakornokként erősítettem - a régi tanácsháza épületének földszintjére. Ahol a belvárosi sétány gondolatát, mint utópiát,  még kiröhögték volna a napközisek, akik az egyik üzlethelyiséget kapták meg étkezőhelynek, egy udvari raktár ellenben tanszobává lényegült át, ahol tehénkolomppal jelezték a a tanerők a tízperces szünetet.
Ebben az időben tehénkolomp vezényszavára írogattam cikkeim sokaságát, ugyanis havi negyven flekk volt a kötelező penzum, ami nem kevés.
Mentek azután az évek szélsebesen, velük én is, más újságokhoz, más helyekre, ahol mások rázták a tehénkolompot, nemigen figyelve közben útjelzésekre. Előre menni, ez volt a fontos, más jelek meg amúgy sem mutatkoztak.
Bezzeg most bele tudja tolni az ember arcába a sors, vagy mi, ezt a két karácsonyfát, a rongyost meg a cifrát.

Jó ideje a régi szerkesztőségi szobák helyét ugyancsak üzlethelyiség foglalja el - csakúgy, mint egy másik üzlethelyiséget a maga idejében ugyanitt, az irodák.
A hajdani tanácsi irodák helyén viszont városi lakások vannak. Abban a szárnyban ellenben, ahol az ebadót könyveltem hajdan, egy egészen másik szerkesztőség székel, ahová állandó szerzőként egyelőre  - még, és már megint - én is tartozom.
Az én köröm bezárult. Ugyanazon a helyszínen visszatért önmagába.
És most meg kellene fejtenem, hogy ezen a számomra kultikus helyen a két karácsonyfa mit jelent. A rongyos a múltat, a cifra a jövőt, vagy épp fordítva.
Hogy hamarosan megjelenik egy szépen, egyszerűen, harmonikusan dekorált jelen, arra nem számítok.
Egy elegáns, művészi, gondosan kivitelezett darabra meg már végképp.