- Na, megismered?
- Bocs, de így hirtelen azt se tudom, hogy te ki vagy....- szabadkoztam, megállítva a kerekes bevásárlószatyrot, amelyik tele volt rakva krumplival, zöldséggel, és épp nélkülem készült elindulni lefelé.
- Hát ő a Kalács! - szólalt meg neheztelő hangsúllyal a szakállas.
- Ő meg a Japán! - mutatott a szakállasra a farmeres.
Csak szorongattam a kocsimat, mert káprázatos gyorsasággal kezdett visszafelé pörögni az idő, azokba az évekbe, amikor három környékbeli beatzenekar igyekezett lenyűgözni a nagyérdeműt Újlengyeltől Nagykátáig, Péteritől Pilisig, Albertirsától Üllőig: az Ezüst Csillag, a Nautilus, és a Little Boy's. Az volt nekünk tizenéveink végén ez a három banda kicsiben, mint nagyban az Illés, a Metró és az Omega.
Én pedig nem csak úgy egyszerűen Nautilus-os voltam, hanem a ritmusgitáros-énekessel jártam, a banda saját számainak szövegírójaként tündököltem, és kezdő újságíróként olyan hévvel reklámoztam a fellépéseiket a Monor és Vidékében, hogy annak paródiája egyszer a szilveszteri számba is bekerült.
A szakállas Japán volt az együttes alapítója és basszusgitárosa.
A farmeres Kalács nélkül pedig, aki magas hőfokon, de férfiasan rajongott és igyekezett a hangtechnikában hasznossá tenni magát, egyenesen elképzelhetetlen volt a zenekar létezése.
Most meg ott álltunk, hárman, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, sőt, Japán már el is hagyta azt, és csak nevettünk, mert nem lehetett ezzel a helyzettel kezdeni semmi mást.
Aztán Kalács azt mondta, össze kéne jönnünk beszélgetni, de lehetőleg mielőbb, mert ő jövő vasárnap már utazik. Ekkor tudtam meg, hogy negyven éve Ausztráliában él. Évente egyszer hazajön, olyankor Japánnál szokott megszállni, aki egyedül él egy nagy házban., amit már a válása után épített.
Ez a ház pedig abban az utcában van, ahol én is lakom, közel a Patay kastélyhoz, ami a mi időnkben kultúrházként működött, s ahol a Nautilus próbaterme volt annak idején. Télen a kisiskolában is gyakran próbált a zenekar. mert ott még meleg volt, és Arató Feri bácsi, az iskolaigazgató - belőle pedig már utcanév is lett azóta - pártolta a kevésbé hagyománytisztelő ifjúságot is.
De valahogy egész nyáron nem értünk rá. Hol ők, hol én. Kalács visszautazott, én meg ahányszor csak a kastély fel kerültem, legalább kétnaponta, a gesztenyesor felől folyton azt a sziruptól csöpögő tangót hallottam nyikorogni, hogy " a fák alól/ csak egy kopott gitár dalol".
Pedig a Nautilus repertoárján ez, de még csak ehhez hasonló sem szerepelt.
Néha, amikor Dönci rekedtre üvöltötte már magát - come back, baby, come back - akkor jött egy-két lassú.
Aztán egyszer csak ott ültem Japán nappalijában. Mutatta a falon a négy gitárját. Hol egyiket, hol a másikat veszi elő néha - mesélte - és játszik valamit. Az összes régi dal szövegét még mindig kívülről fújja.
- A Búcsú nélkül hagytál el - t majdnem minden fellépés szünetében le kellett diktálnom többször is, annyian könyörögtek, hogy hadd írják le. Odavoltak érte - mondja, hogy örüljek..
- Naná, azt is én írtam! - húzom ki magam, és örülök. Be nem vallanám, hogy azokat a dalszövegeket már szívesen elfelejteném, de bennem is itt ragadtak. Sőt, néha elő is jönnek, olyankor látom magunkat, amint nyolc-tíz kilométereket gyalogolunk hóesésben, az újhartyáni kultúrháztól a pilisi vasútállomásig, ahol a jéghideg váróteremben még nekiállunk táncolni, hogy meg ne fagyjunk. vagy, hogy Monorról Bényére biciklizünk öreg, rossz csotrogányokkal, a csomagtartón lányok, a lányok hátán szíjon a gitár. Salgótarjánba utazunk az ORI minősítő vizsgájára, és nincs egy vasunk sem, hogy megebédeljünk valahol.
A bulik bevételéből legfeljebb arra futja, hogy a banda kifizesse a sofőrt, aki a hangfalat, erősítőt, a cuccot a fellépések helyszínére fuvarozza. Aztán vissza.
A számok a Szabad Európa és a Luxemburg révén kerülnek a szalagos Tesla magnókra. Több tucatszor kell oda-vissza tekerni, megállítani, amíg a dallam és a szöveg berögzül. Senki nem tud angolul, mindenki oroszul tanult. De a fiúk egy egész éjszakára szóló repertoárt megtanulnak így mégis. És sűrűn frissítenek. A siker pedig frenetikus.
- Most nem merném meghallgatni - jegyzem meg. Japán úgy tesz, mint aki nem hallja.
A régi srácok közül már nagyon sokan meghaltak - derül ki, amikor egyeztetjük a névsort, melyikünk, kiről, mit tud. A legtöbben a hatvanat sem érték meg.
Régi fényképeket nézegetünk, megpróbálom a telefonommal rögzíteni némelyiket, de csak elmosódott foltok maradnak.
Korán halnak a férfiak nálunk - nézünk magunk elé, majd sietve - és őszintén - megdicsérem , amiért ilyen jól tartja magát, és semmi nem látszik rajta abból a pár évvel ezelőtti szélütésből, ami pedig fél oldalára lebénította.
Amikor Kalács kiment, azt akkor még disszidálásnak hívták - állapítjuk meg, csak hogy elevezzünk az elmúlás vizeiről..
Együtt dolgoztak, mint csőszerelők- tudom meg - aztán Kalács önállósította magát, és attól fogva neki nagyon jól ment. De alig hogy összejött neki egy jelentősebb összeg, ő abból utazott és utazott. Aztán egyszer szólt, hogy most kimegy egy haverral Görögországba, de onnan többet már nem jön vissza.
- Mehettem volna én is, épp akkoriban váltam. Csak a lányom tartott vissza. Rajongtam érte, a mindenem volt. De már ő is elment, Walesben él, a három fiú unokám már kint született. Református lelkész lett a lányom, kiment az angol nyelvet gyakorolni. Egy lelkész házaspár vette pártfogásába, két fiuk van. Az egyikükhöz férjhez ment.
Gyakran hazajárnak, ő is volt már náluk többször. De hát mégis csak magára maradt - jegyzem meg, hogy azért ne érezzen a hangomban szánalmat. Mégis megérzi, próbál meggyőzni, hogy megszokta. Eleinte borzalmas volt, de, mint mindenbe, bele lehet ebbe is törődni.
Nem engedi, hogy lefényképezzem, de nem is tudnám, a nappali csillárjában csak egy lámpa ég, félhomályban ülünk. A basszusgitárt kiviszem az előszobába, legalább az arról készült kép tanúsítsa és emlékeztessen , hogy itt jártam.
- Nem akar hazajönni? Lassan már ő is hetven....
- Eladta Sidney-ben a házát, beköltözött egy panzióba. Jó nyugdíja van, forintban majd' félmillió, pedig a szakmájában, csőszerelőként dolgozott kint is. Elvált, de nem magányos, utazgat. Imádja Tajvant, folyton ott lebzsel. Azt mondta nekem egyszer régebben , ez úgy bennem maradt, sose fogom elfelejteni: " tudod, miért nem mentél el te innen? Mert nem tudod, hol élsz. Nem ismersz mást, és fogalmad sincs, hogy hol vagy."
- Lehet, hogy sajnálnunk kéne, amiről lemaradtunk. De akárhogy is, ez egy darab az ifjúságunkból.
- Nekem életem legjobb korszaka volt, habár ráment a házasságom is. A vége felé már nem, akkor már vendéglátóztam, és lakodalmakba jártam. A lakodalmas zenét annyira utáltam, hogy ha a tévében véletlenül épp az megy, azonnal csatornát váltok.
- Rajongóid sincsenek azóta.
Nevet.
- Egyszer Úriban lett volna fellépésünk. Az ide nyolc kilométer. De nem jött a kocsi, ami a cuccot levitte volna. Már megelégedtünk volna egy szekérrel is, de azt se tudtunk szerezni. Vagy negyvenen vettek körül bennünket, a slepp, a rajongók, akik fogták a dög nehéz hangfalakat, az erősítőket, a kábeleket, a dobszerkót, a gitárokat, és az egész hóbelevanccal átgyalogoltak Úriba. Azt mondtam akkor, hogy ilyen nincs, ezt nem hiszem el. De látod, mégis. És azt hiszem, ami velünk megtörtént, az mind ilyen egyszeri volt, amilyen már soha többé meg nem történhet.
Azért, ha Kalács legközelebb hazajön, okvetlenül meg kell kérdeznem tőle, feltette-e már a kérdést magának ő is. Hogy neki vajon megérte-e.
Az életet élni kell, ahogy lehet, amíg lehet.
VálaszTörlés