Majd elmesélem.
Most csak annyit, hogy a galérián üldögélő közönség közt a kép közepén (nekem háttal, mert mire odaértem, a helyiségben már egy tűt nem lehetett volna lejteni, és a lépcsőn is szorongtak, mi meg leghátul álltunk, onnan készítettem ezt a képet) - szóval a kép közepén, a széktámlára dobott kabát és kendő előtt, láthattok egy csíkos pulóveres hölgyet. Ő Piroska, Leé József egyetlen hátrahagyott rokona.
Amikor Piroskát megláttam, nem hittem a szememnek. Hihetetlennek tűnt, hogy éppen itt találkozom vele.
Mivel sűrűn úton vagyok, a monori buszpályaudvar kicsi, és minden felújítással egyre csak szűkülő várótermében is szinte naponta megfordulok. A nyilvános illemhely két alkalmazottjával, akik váltott műszakban dolgoznak ott, nagyokat beszélgetünk.
Egyikük épp a napokban mesélte el egy különösen hosszú és eseménytelen várakozási idő alatt az élettörténetét, ami olyan drámai erővel hatott rám, hogy még aznap meg akartam írni, csak aztán nem jutott rá idő. De eltettem magamnak, sor kerül még rá.
Másikuk, Piroska, régi ismerősöm. Kereskedő volt, aztán szép lassan kiúsztak alóla a munkahelyei, míg végül nyugdíjba ment. Nyugdíjból azonban, még ha több évtizedet dolgoztak is érte, nálunk nemigen lehet megélni. Így azután Piroska a nyilvános illemhelyen teljesít szolgálatot végtelen nyugalommal, vagy inkább rezignáltsággal, kora délutántól éjfélig. Aztán az utolsó busszal ő is hazautazik, hogy másnap újra kezdje.
Ő ült most ott a galérián, középtájon.
Kérdeztem aztán tőle - miután megbeszéltük, hogy a lehető leghamarabb felkeresem, megismerni Leé József költőhöz kötődő történeteit - hogy történhetett, hogy éppen erről nem beszéltünk eddig soha? Már akarta mondani - felelte - csak mindig közbejött valami.
Pesti embernek nem jelent sokat, gondolom, hiszen minden nap látja, de én faluból utaztam fel, nekem gyönyörű volt a kivilágított Andrássy út, ahol,az éttermek előtt még most, október közepén is kint vannak az asztalok, kivilágítva gyertyákkal, lámpásokkal, nagy, sárga halloween-i tökökkel díszítve.
Az emberek meg csak andalogtak vagy épp szaporán iparkodtak erre-arra, szinte hullámzott tőlük az út, még így este is, amikor falun már néma minden utca.
Ady és Jókai szobra egymást nézegették, mintha felmérték volna, egyforma mennyiségű fény hullik-e rájuk.
Az iménti, könyvesbolti események, melyeket Tóth Krisztina hangsúlyozottan ünnepnek nevezett, és ez a fényekkel teli est séta mintha lecsendesített volna valamit.
Olyan volt - nem is értettem, hogy lehet ez - mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése