Engem minden alkalommal lenyűgöz az az ív, amit ezek az alkalmi társalgások képesek leírni, elindulván olyan témától, amelytől aztán szinte azonnal elszakadva látszólag cél nélkül csaponganak, míg végül eljutnak valami egészen meglepőhöz, nem ritkán olyan tanulságokat, vagy éppen soha nem hallott ismereteket feltárva, amilyeneket az első mondatnál még senki nem feltételezett.
Indulhatunk a jégtől, hogy aztán két perc múlva elérjünk a tűzig - útba ejtve közben szinte bármit.
Az én kedvenc falusi buszmegállóm egy három oldaláról zárt, masszív kis faépítmény, amely olyan jól véd minden kívülről érkező, zord időjárási hatástól, hogy a hátsó falához támaszkodó padra akár még télen is le lehet ülni. Mivel pedig ebben a faluban hegyeken- völgyeken gyalogol keresztül az ember, mire idáig ér, jólesik lehuppanni, ha csak pár percre is. A közeledő zúgás hangjára aztán szaporán fel lehet állni, mert a busz motorjának hangját a gyakran utazgató azonnal felismeri.
Ezúttal azonban tévedésbe esett, szemétszállítási nap van, s a szemeteskocsi épp olyan erőteljesen morog az emelkedőn, mint a busz szokott.
- Nahát!- szólal meg a padról felkászálódó utazó - Ez nem a busz. Még maradhattam volna ülve egy kicsit.
Ezzel azután el is indul az erre az alkalomra rendelt beszélgetés.
Valakinek a szemétszállítókról eszébe jut, hogy a szelektív hulladékot is ma viszik, de kora reggel, amikor az ő utcájukban jártak, már megint nem hagytak üres sárga zsákokat, amiben a következő két hét hulladékát lehetne gyűjtögetni. Ugyanez volt két héttel ezelőtt.
Aki zsákot szeretne, annak ügyfélfogadási napon le kell jönni a falu közepébe - ha épp van erre ráérő ideje - az irodába, ott kaphat - tárgyalják a várakozók, levonva végül a tanulságot: sehogy sincs az rendben, ha a szolgáltató a lakóktól várja el, hogy tegyen eleget a szolgáltatás ama részének, aminek ő szolgáltatóként nem képes megfelelni. Valaki még azzal is megtoldja: amióta a szemétszállítás is nemzeti, egyúttal megbízhatatlanná is lett. A csekkeket zavarosan, hektikusan postázzák, alig lehet nyomon követni, hol tart a lakó a befizetéssel.
Ezen a ponton a kéményseprés szétzilálására térnek át a beszélgetők, ami nem, hogy nemzeti nem lett, de szinte elhalt. Szájról szájra járnak a még hadra fogható kéményseprők elérhetőségei, telefonszámok, lakcímek. Meg a történetek, persze, hogy jön a szakember hófehér ingben, szépen felöltözve, és kioktatást tart az előírásos tüzelés, a fűtéskorszerűsítés mibenlétéről. Úgyhogy azoknak neve is terjedni kezd, akik a vezetékkorszerűsítéskor eldobált, felesleges villanyvezetékre tettek szert, amikből aztán kiváló kéménykotró eszközöket alakítottak.
- Tudják, mivel lehet a leghatásosabban koromtalanítani? - kérdi ekkor egy férfi, amire mindenki felkapja a fejét, hátha valami páratlan nagyszerűségű praktika birtokába juthat.
A válasz: a leghatásosabban koromtalanítani kocsonyazselésítővel lehet.
Akinek leghamarabb visszajön a hangja, így szól:
- Hogy mi van?!
A férfi a sokat tapasztalt falusiak mindentudásával magyarázza: előszörre ő se hitte, de kipróbálta, és nagyon jól bevált. Amikor a legjobban lángolt a vegyes tüzelésű kazánban a tűz, fogta a kocsonyazselésítő tasakot, be a lángok közé, a korom meg buhhhhhh!, csak úgy zúgott kifelé a kéményből.
- Én még kocsonyazselésítőt se láttam... - vallja be egy, a sarokban álldogáló asszony.
- Maga nem szokott kocsonyát főzni?! - néznek rá értetlenül, ő meg szinte szégyenkezve:
- ....nem szeretjük.....
- Akkor a bőrpörköltről se hallott - így a férfi, aki viszont nem csak, hogy hallott, de többször evett is, sőt ő maga is készített már bőrpörköltet. Nem tartja titokban a receptet sem. Eszerint, ha az ember azt hallja, hogy valahol disznót vágnak - faluhelyen nem megy az ilyesmi ritkaságszámba manapság sem - oda ellátogat haladéktalanul, és kér néhány lapnyi megtisztított disznóbőrt. Azt otthon addig főzi, amíg vajpuha nem lesz, majd ugyanúgy készíti el, mint a pacalt szokásos.
Nem tudni, a bőrpörkölt mennyei ízét bizonygató férfi hallott-e valamit Cserna-Szabó András Nagy pacalkönyvéről, amit én, töredelmesen bevallom, nem olvastam, mivel a pacalt ki nem állhatom. De arra azért kíváncsi lennék, Cserna-Szabó hallott-e már a bőrpörköltről.
A férfi azt bizonygatja, hogy a szomszéd faluban a kádárok, amikor még voltak, nem csak abból gazdagodtak meg, hogy kiváló hordókat csináltak, amikre igen nagy volt a kereslet, hanem abból is, hogy úgyszólván bőrpörköltön éltek. Nagyon szerették, meg aztán kiválóan lehetett a húsételek minimumra való csökkentésén spórolni.
Itt tartunk éppen, amikor beáll a busz. Nem is késett, mégis, volt elegendő időnk, hogy társalgásunk íve a szemétszállítástól egészen a bőrpörkölt nagyszerűségéig elérjen.
