Gomba Expressz

  Van egy kicsi falu Svájcban – Bergün ( Bravougn)a neve, ahol megtiltották a turistáknak a fotózást. Azért nem szabad  fényképezni, mert ha a látogatók a képeket megosztják az internetes közösségi oldalakon, azzal másokban olyan irigységet keltenek, ami árthat a varázslatos falucska jó hírének - – szól az ottani önkormányzat magyarázata.
Igaz, a hírből végül az is kiderül, hogy a falu ugyan valóban páratlan szépségű környezetben fekszik, és maga is mesébe illően bájos, de a fotózási tilalom csak reklámfogás - – addigra azonban a mi környékünkön ismerős olvasó már rég eldöntötte, hogy ismeri a régió Bergünjét, igaz, hazai viszonyokra igazítva: Gomba az.
Így aztán azon sem lepődött meg senki, amikor nemrég kisvonat járta körbe az itteni hegyvölgyeket, hogy bemutassa a falut azoknak is, akik ugyan itt laknak, de minden szögletbe ők sem jutnak el, meg azoknak is, akik kényelmesen szerették volna bejárni ezt a számukra ismeretlen tájat.
A gombai Expressz iránt hatalmas volt az érdeklődés.

Már jócskán délután volt, de a nap még olyan forróra fűtötte a templomok körüli teret, hogy azt hittem, káprázat játszik velem, amikor megpillantottam a kisvonatra várók tömegét. Főleg fiatal anyukák alkották, mindenféle életkorú gyerekekkel, nagy- és kisiskolástól a karonülőkig. Rajtuk kívül aztán a legkülönfélébb korosztályok álltak hosszú sorokba a buszmegálló melletti árnyas fa alá telepített alkalmi jegypénztárnál, ahol a huszonöt perces vonatozásért négyszáz forintot kértek.
 Nem volt értelme a Volánbuszéhoz viszonyítgatni az árat - – csak a tényközléshez való hűség kedvéért írjuk le, hogy az ide hat kilométerre és tizenöt percre lévő Monorig a teljes árú menetjegy kétszázötven forint - – mert ez a vonatozás szemlátomást akkora attrakciónak ígérkezett, mintha egzotikus kalandtúrára lettünk volna invitálva.
 Mire odaértem, az első turnus már úton volt, és beálltam ugyan a sorba engedelmesen, de a visszatérő szerelvényt olyan rohammal fogadták a várakozók, hogy meg sem mertem volna kockáztatni a felzúdulást, miszerint  a kisdedek azért maradnak le, mert a nyugdíjasok mindig kikönyökölik maguknak az elsőbbséget. Ez aztán nem sokkal később el is hangzott, szerencsére másnak címezve, mert akkor már a türelmesebb várakozók közt kérdezősködtem.

 A nagyobb gyerekek arról beszéltek, hogy ők ugyan bringával már bejárták a falu minden zegét-zugát, de ez mégis más, ilyen kisvonaton még nem ültek. De volt, aki már látott hasonlót Monoron, az a bornapokon vitte az embereket a Strázsahegyre, mások a balatoni kisvonatozások élményét mesélték, és azon örvendeztek, milyen jó dolog, hogy ezt most a faluban is megismételhetik.
Amikor a második turnus is elindult, egy kisfiú krokodilkönnyekkel gyászolta, hogy ő megint nem fért fel. Anyja a két kisebb testvért palackos vízzel itatgatva, homlokukat hűvös kendõvel törölgetve magyarázta a síró kisfiúnak, hogy ők ugyan egyáltalán nem olyanok, de ilyenkor sajnos erőszakosnak kell lenni, tülekedni, furakodni, mert a gyengéket, a szelídeket mindenhonnan kiszorítják.
Miközben ez a kicsi fiú megkapta az első leckét az érvényesülés íratlan szabályaiból, egy nagymama hangosan számolgatta a jelenlévő családtagokat, és a vonatjegyért  igyekvő férfi,  fia vagy veje után süvöltötte:
  - Ne hetet vegyél, mer' nyolcan vagyunk!

 Egyszer csak fönt találtam magam a vonaton én is. Utóbb kiderült, hogy ez még mindig nem az utolsó forduló volt, mert mire visszaértünk, összegyűlt megint egy szerelvényre való utas. Kényelmes helyet kaptam, háttal ülve még a nap se sütött a szemembe, ráadásul a hátam mögött egy fiatal és egy idősebb nő - mint kiderült, mindketten  városból költöztek Gombára – -  nem csak, hogy végigbeszélgették az út teljes hosszát, de született útikalauznak bizonyultak. Elmesélték egymásnak, eközben– közvetve persze nekünk is, – melyik házat ki vette meg és mikor, hová költözik nemsokára a mély hangú operaénekes, mennyiért lehet eladni mostanában egy lakást Pest  különféle kerületeiben, és annak áráért milyen ingatlan kapható falun, valamint, hogy az Arató házaspár utcát azért hívják „"combosnak”, mert annyira meredek, hogy aki ott sűrűn megfordul, az hamar kicombosodik .

Bár a kisvonat sebesnek bizonyult, fényképezni például egyáltalán nem lehetett közben, annyira szaladt mellettünk a táj,– ők ráérősen elbeszélgettek. Kiderült, hogy az idősebb hölgy is szépnek látja Gombát, de nem tudja megszeretni, neki Gyömrő jobban megfelelne, de ott rémesen drágák az ingatlanok.
A kisvonat meg csak szaladt hegyre fel, völgybe le, és meg nem tudnám mondani, miért, de tényleg jó volt. Pedig a legizgalmasabb helyekre – a Tündérlépcsőre, a Vár útra, a tópartra, a Kenyeres kertbe– be sem tudott menni, azokat a domborzati viszonyokat már nem bírta volna el.
 Viszont amerre járt, – még a villanegyedben is – kitódultak  a helyiek, integetni. Szerényebb utcákban egy csokor sárgarépával, vagy épp az imént a z ágyásból kihúzott paréjjal,netán egy gereblyenyéllel szaladtak az utcára, integetni, a vonat népe meg vissza. Tehetősebb kerületekben kissé leereszkedő mosollyal, de abban is felfedezhető volt  némi irigység. Mi azért visszaintegettünk   
A legvégén aztán Lehotáné Palaticzky Krisztina tanárnőtől, az esemény egyik fő szervezőjétől sikerült megtudni, hogy eredetileg a nyári tábor résztvevőinek, a gyerekeknek szánták a kisvonatozást, aztán úgy voltak vele: ha már a veresegyházi vállalkozó egészen Gombáig hajlandó volt idegördülni a szerelvénnyel, hadd örüljenek neki mások is. Ekkora érdeklődésre még ők sem számítottak, de örültek a sikernek, és fontolóra veszik, hogy máskor, más közösségi eseményre is meghívják az Expresszt- hallhattuk.

Mert a siker összetevői sokszor kiszámíthatatlanok, de  most valahogy a népléleknek egyenesen a legérzékenyebb részét célozta meg és találta el a Gomba Expressz szlogenje, miszerint "„ Az élmény neked is jár!”
Ráadásul ez speciel éppen az a ritka helyzet volt, amikor járt is, meg jutott is.

Kápolna lett a csévharaszti kocsmából

A Rómába utaztatott sonkák és bárányok után nemrégiben újra az újságok felkapott szereplője lett a csévharaszti katolikus egyházközség azzal a valóban nem mindennapi hírrel, hogy az egyik helyi kocsmát kápolnává alakították, amit a napokban szentelt fel a váci püspök. Ezt nekünk is látnunk kellett.

Ha végigmegyünk Csévharaszt főutcáján, és elérünk ahhoz az elágazáshoz, amelynél, ha egyenesen haladnánk tovább, a pótharaszti sétaerdőkben találnánk magunkat, jobbra  fordulva pedig egy valóságos falusi sugárútra, a Petőfi utcába jutunk- akkor jó helyen járunk.
Ez a hosszú utca olyan széles, hogy a baloldalán egy kis teret is kialakíthattak, ahol az erdőtelepítő, költő, időjós, csillagász és udvari kapitány Balla Károlynak állítottak fából faragott szobrot. Ennek az utcának a vége felé, nem sokkal a vegyesbolt után találjuk meg a kocsmából átalakított kápolnát, amit a napokban szentelt fel Beer Miklós váci püspök.
 A hírnek, és falusi kocsmákkal kapcsolatos tapasztalatainknak megfelelően egy némiképp viharvert épületet keresünk tehát, amelynek a küllemére minden átalakítás ellenére is rá van égve a múltja, így azután kétszer is elmegyünk  egy takaros kis épület mellett, mire észrevesszük a kapubejáró felett a keresztet és a feliratot: Nagyboldogasszony kápolna.
 Előkertjében harangláb, fényes kis haranggal és a madzagjával, a virágágyásokban pedig - – ezen már meg sem lepődünk, miután a múltkor az utazó sonkák ürügyén megismerkedtünk Antal András diakónussal, a plébánia vezetőjével, az Irgalmasság szigetének elnevezett központ, hivatalosan a váci egyházmegye vidékfejlesztési irodájának menedzser-igazgatójával – - nem ám hamisciprusok és parki rózsák díszlenek. Hanem szamócabokrok, sárgarépa, petrezselyem, hagyma. És nem rínak ki a dáliák meg a bársonykák közül, csak épp, ha úgy adódik, jól jönnek majd a konyhán a levesbe.
 A plébánia vezetője – aki most éppen nyári szabadságát tölti - azzal indokolta az egyik bulvárlapnak a kocsma kápolnává alakítását, hogy nagyon messze van az itteni emberektől, főleg az idősebbektől, a falusi kis templom. Hogy ne kelljen annyit gyalogolniuk, abban ez a hely sokat segít. Mivel pedig a környéken akkora a szegénység, hogy a kocsmák se tudnak már talpon maradni, ennek a csévharasztinak is a bezárás lett a sorsa. De mert az egyházi rituáléktól a Krisztusi tanítás nyomán a bor egyáltalán nem idegen, senkiben nem keltett megrökönyödést, amikor előállt az ötlettel.

 Az épületet a Bán házaspár, a kocsma tulajdonosai adták át az egyházközségnek, ingyenes használatra.

 Amikor őket keressük, az utca embere zárkózottá válik. Egy fiatalasszony azt mondja, nincs elragadtatva, hogy vasárnaponként kora reggel harangszó ébreszti a nyitott ablaknál alvó gyerekeket is, bár a mondat végén nevetve legyint: „"ez legyen a legnagyobb bajunk”. Mások sem kezdenek örömmel lelkendezni az új szomszédságról. Van, aki csak annyit jegyez meg: nem véletlen, hogy az Irgalmasság szigetéről, a Rómába induló sonkákról szóló riportunkban a közmunkások nem akartak megszólalni. A továbbiakban a "„ne szólj szám, nem fáj fejem” és a „nem mind arany, ami fénylik” szólások jegyében zajlik a beszélgetés, és egyedül abban van egyetértés, hogy a szegénységben élők valóban nagyon sokat köszönhetnek Antal Andrásnak.
 A vegyesboltban sikerül megtudnunk végül, hol találjuk Bánékat, a barátságos, közvetlen fiatalember azonban megpróbál ráhangolni bennünket a kudarcra, mondván: az apósáékról van szó, akik már annyira torkig vannak az újságírók folytonos jövés-menésével, hogy aligha tudjuk őket szóra bírni.

Kis híján valóban így is történik. A színes magazinba illő családi ház ugyancsak magazinba illően bájos, üde kertjében, a friss öntözéstől szivárványló fűszálak és levelek közt  Bán Józsefnétől megtudjuk, hogy tényleg nagyon zavarják már őket a naponta betoppanó újságírók, és nem értik, mi ebben a történetben az attrakció. Végül is csak arról van szó – mondja - hogy amikor másfél évtizede a férje rokkantnyugdíjas lett, ő meg elveszítette a munkahelyét, már mindketten az ötvenes éveikben jártak, és ki kellett valamit találniuk, hogy talpon maradjanak. Ebből lett a kocsma. Aminek a működtetése mára annyira értelmetlenné vált, hogy bezárták. Akkor jött Antal András az ötletével, s habár a férje nem igazán, inkább ő a vallásgyakorló a családban, azt felelték: rendben van, alakítsák kápolnává a kocsmát. És mivel itt van a szomszédban, látják, hogy nem volt haszontalan a döntés, mert zajlik benne az élet.
Hát ennyi az egész- néz ránk a kedves hölgy olyan tekintettel, amiből megint csak azt olvassuk ki, hogy „"mi ebben a szenzáció?”

 Ezen mi is csak akkor kezdünk komolyabban eltűnődni, amikor megtaláljuk a Virtuális plébánia weboldalán a hirdetést, miszerint a csévharaszti Irgalmasság szigete folyamatos táboroztatást, kempingezést, de az utazóknak akár egész évben megtalálható szállásokat is hirdet. Harminc-negyven személyt tud elhelyezni, akiket három konyhán képes étkeztetni, és kínál számukra számos környékbeli látnivalót, a nyáregyházi kúriák megtekintésétől a pótharaszti sétaerdőkig, az ősborókástól a pusztai romtemplomig. De lehet náluk a tanyán lovagolni, kocsikázni, az állatsimogatóban bárányt, bocit, kecskét, csacsit, libát, kacsát simogatni.
 Nocsak - – hökkenünk meg, mert sokat hallhattunk már ennek szándékáról a környéken, csak épp a megvalósulásnak nem láttuk eddig máshol jeleit - Antal András épp most alapozza a környéken a hátizsákos turizmust.

( Megjelent a Régió júliusi számában)