Ez a hosszú utca olyan széles, hogy a baloldalán egy kis teret is kialakíthattak, ahol az erdőtelepítő, költő, időjós, csillagász és udvari kapitány Balla Károlynak állítottak fából faragott szobrot. Ennek az utcának a vége felé, nem sokkal a vegyesbolt után találjuk meg a kocsmából átalakított kápolnát, amit a napokban szentelt fel Beer Miklós váci püspök.
A hírnek, és falusi kocsmákkal kapcsolatos tapasztalatainknak megfelelően egy némiképp viharvert épületet keresünk tehát, amelynek a küllemére minden átalakítás ellenére is rá van égve a múltja, így azután kétszer is elmegyünk egy takaros kis épület mellett, mire észrevesszük a kapubejáró felett a keresztet és a feliratot: Nagyboldogasszony kápolna.
Előkertjében harangláb, fényes kis haranggal és a madzagjával, a virágágyásokban pedig - – ezen már meg sem lepődünk, miután a múltkor az utazó sonkák ürügyén megismerkedtünk Antal András diakónussal, a plébánia vezetőjével, az Irgalmasság szigetének elnevezett központ, hivatalosan a váci egyházmegye vidékfejlesztési irodájának menedzser-igazgatójával – - nem ám hamisciprusok és parki rózsák díszlenek. Hanem szamócabokrok, sárgarépa, petrezselyem, hagyma. És nem rínak ki a dáliák meg a bársonykák közül, csak épp, ha úgy adódik, jól jönnek majd a konyhán a levesbe.
A plébánia vezetője – aki most éppen nyári szabadságát tölti - azzal indokolta az egyik bulvárlapnak a kocsma kápolnává alakítását, hogy nagyon messze van az itteni emberektől, főleg az idősebbektől, a falusi kis templom. Hogy ne kelljen annyit gyalogolniuk, abban ez a hely sokat segít. Mivel pedig a környéken akkora a szegénység, hogy a kocsmák se tudnak már talpon maradni, ennek a csévharasztinak is a bezárás lett a sorsa. De mert az egyházi rituáléktól a Krisztusi tanítás nyomán a bor egyáltalán nem idegen, senkiben nem keltett megrökönyödést, amikor előállt az ötlettel.
Az épületet a Bán házaspár, a kocsma tulajdonosai adták át az egyházközségnek, ingyenes használatra.
Amikor őket keressük, az utca embere zárkózottá válik. Egy fiatalasszony azt mondja, nincs elragadtatva, hogy vasárnaponként kora reggel harangszó ébreszti a nyitott ablaknál alvó gyerekeket is, bár a mondat végén nevetve legyint: „"ez legyen a legnagyobb bajunk”. Mások sem kezdenek örömmel lelkendezni az új szomszédságról. Van, aki csak annyit jegyez meg: nem véletlen, hogy az Irgalmasság szigetéről, a Rómába induló sonkákról szóló riportunkban a közmunkások nem akartak megszólalni. A továbbiakban a "„ne szólj szám, nem fáj fejem” és a „nem mind arany, ami fénylik” szólások jegyében zajlik a beszélgetés, és egyedül abban van egyetértés, hogy a szegénységben élők valóban nagyon sokat köszönhetnek Antal Andrásnak.
A vegyesboltban sikerül megtudnunk végül, hol találjuk Bánékat, a barátságos, közvetlen fiatalember azonban megpróbál ráhangolni bennünket a kudarcra, mondván: az apósáékról van szó, akik már annyira torkig vannak az újságírók folytonos jövés-menésével, hogy aligha tudjuk őket szóra bírni.
Kis híján valóban így is történik. A színes magazinba illő családi ház ugyancsak magazinba illően bájos, üde kertjében, a friss öntözéstől szivárványló fűszálak és levelek közt Bán Józsefnétől megtudjuk, hogy tényleg nagyon zavarják már őket a naponta betoppanó újságírók, és nem értik, mi ebben a történetben az attrakció. Végül is csak arról van szó – mondja - hogy amikor másfél évtizede a férje rokkantnyugdíjas lett, ő meg elveszítette a munkahelyét, már mindketten az ötvenes éveikben jártak, és ki kellett valamit találniuk, hogy talpon maradjanak. Ebből lett a kocsma. Aminek a működtetése mára annyira értelmetlenné vált, hogy bezárták. Akkor jött Antal András az ötletével, s habár a férje nem igazán, inkább ő a vallásgyakorló a családban, azt felelték: rendben van, alakítsák kápolnává a kocsmát. És mivel itt van a szomszédban, látják, hogy nem volt haszontalan a döntés, mert zajlik benne az élet.
Hát ennyi az egész- néz ránk a kedves hölgy olyan tekintettel, amiből megint csak azt olvassuk ki, hogy „"mi ebben a szenzáció?”
Ezen mi is csak akkor kezdünk komolyabban eltűnődni, amikor megtaláljuk a Virtuális plébánia weboldalán a hirdetést, miszerint a csévharaszti Irgalmasság szigete folyamatos táboroztatást, kempingezést, de az utazóknak akár egész évben megtalálható szállásokat is hirdet. Harminc-negyven személyt tud elhelyezni, akiket három konyhán képes étkeztetni, és kínál számukra számos környékbeli látnivalót, a nyáregyházi kúriák megtekintésétől a pótharaszti sétaerdőkig, az ősborókástól a pusztai romtemplomig. De lehet náluk a tanyán lovagolni, kocsikázni, az állatsimogatóban bárányt, bocit, kecskét, csacsit, libát, kacsát simogatni.
Nocsak - – hökkenünk meg, mert sokat hallhattunk már ennek szándékáról a környéken, csak épp a megvalósulásnak nem láttuk eddig máshol jeleit - Antal András épp most alapozza a környéken a hátizsákos turizmust.
( Megjelent a Régió júliusi számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése