Baktersors Vecsésen

 Ma este a gombai kertmozi debütált ezzel a megunhatatlan klasszikussal. És persze megint bebizonyosodott, hogy a mozi élménye - különösen, ha azzal olyan környezetben találkozhat az ember, mint a Fáy kúria mögött elterülő Kenyeres-kert - semmivel nem pótolható. Igaz, az önfeledtséghez kell a sokakban megbúvó gyermeki lélek - de az megmutatta magát most is.
Ha valaki mégis kíváncsi lenne rá, hogy milyen volt az igazi bakter, és még nem olvasta volna-  - ebből az írásból kiderül.

Gyere elő Sanyi, na, hát ne féljél már annyira! – kiáltotta egy férfi a néhai Szabó bakter háza udvarán, amint beléptünk, s mivel nagyon rá voltunk már hangolódva a bakterház körüli történésekre, olyan érzésünk támadt, hogy mindjárt előporoszkál valahonnan Sanyi, a szerencsétlen sorsú gebe, nyomában a kupeccel.

De kiderült, hogy ez a Sanyi egy igen félős természetű macska, amelyik, ha idegent lát, nyomban bekucorodik a legközelebbi asztal alá. Őt próbálta előcsalogatni a bakter egyik dédunokája, Gábor, s nevetve bizonygatta, hogy a névadásban az égvilágon semmi szerepet nem játszott Sanyi, a filmbéli ló. A macska puszta véletlenségből lett Sanyi.

     Különös természete tud len­ni a véletleneknek.

     Minket azonban egy nagyon is konkrét értesítés hozott a vecsési Lehel utcába. Molnár Istvánné, Szabó bakter unokája írt nekünk levelet, hogy ha még olyasvalakitől akarunk kérdezősködni a bakterről és a bakterházról, akinek személyesen megélt élményei vannak róluk, akkor nem árt sietni. A bakternek két unokája – a 67 éves Molnárné Ica, és az ő 62 éves húga – tud még mesélni.

     Akkor már egy másik levélből is tudtuk, hogy jó helyre megyünk: Varsa Mátyás színművész, színházi rendező egy helytörténész alaposságával követi végig a regényben a vecsési és a környékbeli helyszínekre tett utalásokat, amikből kiderül, hogy a vecsési, 197. számú bakterház volt a nevezetes históriák kiindulópontja.

     Lipák Józsefné és Kustra Ferenc ugyancsak írtak nekünk, hogy elmeséljék a hajdani bakterházhoz kötődő, gyerekkori emlékeiket.

     Örültünk olvasóink segítőkészségének, különösen akkor, amikor kiderült, hogy Szabó bakter leszármazottai korábban már felajánlották egy kereskedelmi tévécsatornának is, hogy megmutatják a birtokukban lévő dokumentumokat, s elmondják mindazt, ami a családi históriákból még megmaradt, de a műsorkészítőket nemigen érdekelte Bendegúz és a bakterház. Noha a közönség érdeklődése – mint most kiderült – nagyon is élénknek mutatkozik.

     Így hát körülültük a nagy asztalt egy hűvös szobában, néztük és hallgattuk, amint szép lassan előjön a múlt.

     Szabó Istvánnak és választottjának, Erzsébetnek 1909. január 29.-én volt az esküvője, Rákóczifalván. Az esküvő után mindjárt költöztek is, mégpedig Monorra, ahol egy évig laktak albérletben. Egy rokon segítségével jutottak aztán Vecsésre, ahol a 196-os számú bakterházban kezdte meg szolgálatát Szabó bakter, s folytatta aztán még huszonhat évig.

     Ennek a bakterháznak a szoba-konyhájába született hat gyermeke, akik közül a két fiú még csecsemőként meghalt. Négy lánya maradt, de Ilonka közülük is eltávozott 15 évesen, egy olyan szívbetegség miatt, amely ma már rutinműtéttel gyógyítható.

     A három lány egyike, Júlia, ma is él, s talán neki jutott a Szabó lányok közül a legkülönösebb sors. Ő ugyanis erős elhivatottságot érzett Isten szolgálatára, apáca akart lenni mindenképpen. Csakhogy a bakter jövedelméből arra nem telt, hogy a magyarországi apácarendbe való belépéshez kötelező hozományt kiállítsa. Júliának Belgiumig kellett mennie, hogy betegápoló apáca lehessen. Ott ezt megtehette ingyen. Ma is ott lakik 104 évesen a klinikán, ahol évtizedekig ápolt másokat. Most őt ápolják a rendtársai, akik már csak nyolcan maradtak.

     Szabó bakter és felesége többször is elutaztak meglátogatni a lányukat – költségeiket ugyancsak az ottani apácarend fedezte – fényképek is készültek olyankor. Egy ünnepi alkalommal pedig a szülők, hogy különleges meglepetést szerezzenek messzire került lányuknak, beutaztak Pestre, s készíttettek egy „saját hangja, vigye haza” lemezt – nagy dolog volt ez akkoriban – a lemezborítón a fényképükkel. Ezt a lemezt a lányuk, amikor betöltötte a nyolcvan évet, hazaküldte az itthoni rokonoknak, arra gondolván, őrizzék ők a mama és a papa hangját, hiszen ő nemsokára meghal.

     S lám, megvan még ő is – Molnárné a rendfőnöknőtől rendszeresen érdeklődik a hogylétéről –, s a lemez szintén megmaradt. Akár meg is hallgathatnánk a Szabó bakter hangját, ha lenne hozzá lemezjátszónk, ami a 33-as fordulatszámú, békebeli hanghordozót lejátssza.

     A Szabó lányok közül csak Molnárné édesanyjának születtek gyerekei, így lehetett a bakternek végül mégis két unokája, négy déd- és négy ükunokája.

     Hogy milyen volt az élet a bakterházban, arról az unokák már csak akkor kezdtek az édesanyjuktól kérdezősködni, amikor a film is elkészült. A mamának szép emlékei voltak, mert a gyerekkora mindenkinek szép, akármilyennek is bizonyult a valóságban. A tágas terekre emlékezett, a végtelen szabadságra, arra, hogy az övék volt az egész határ. Hogy a minden komfortot nélkülöző szoba-konyhában miként fértek el annyian, s hogy szinte az ágyuk fejénél zakatoltak a vonatok minden éjjel, mit számít az egy gyereknek.

     Mindenesetre, amikor már két kicsi gyerek is totyogott a bakterház körül, kiderült, segítségre lenne szükség. Ekkor került hozzájuk a kupec közvetítésével, talán ’14-ben, Bendegúz, vagyis hát Rideg Sándor, Monorról.

     Molnárné Ica a családi elbeszélésekből úgy tudja, talán négy évig volt kiscseléd a bakterházban az eleven, jó beszédű, talpraesett gyerek, akinek akkor telt ki a becsülete, amikor a kuncsaftok – akikhez ki kellett hordania a friss tejet – elkezdtek panaszkodni, hogy ejnye már, a Szabó bakterék teje napról napra vizesebb. Kiderült, hogy a fiú egy útba eső kútról pótolja a kannák megcsappant tartalmát. Annyit meginni nem bírt, amennyit vízzel pótolt. Ki tudhatja már, tán eladogatta, vagy elajándékozta azt a pár litert – a túlélés furfangjai közé jól belepasszol az utólag megbocsátható, sőt könnyen meg is magyarázható epizód, ha a regényben nem is esik szó róla.

     Mindenesetre Bendegúznak emiatt mennie kellett. Ment is, a Halmy birtokra szolgálni.

     Konc bácsi létező személy volt, a szomszédos, úgy egy kilométerre lévő őrházban szolgált, és létezett a kupec is – meséli Molnárné Ica. Hogy a banya alakját az író kiről formázhatta, nem lehet tudni, ha csak nem az egyszer látogatóba érkezett anyósról, akit valóban kemény asszonyként tart számon a család emlékezete. A két csendőr is gyakran megfordult a bakterházban, a bakter jó ismerőseiként.

     Csámpás Rozit azonban – bár egy olvasónk szerint a vecsési tanácsháza anyakönyvében még meg lehetne találni a bejegyzést, miszerint a bakterrel összeházasodtak, pedig ez az esemény a regényben is kudarcba fúl – más élményeiből gyúrhatta össze Rideg Sándor.

     Hogy milyen volt a valóságban a bakter maga? Jó humorú, vidám, sok mindenhez értő, népszerű ember – így emlékszik rá az unokája, aki 19 éves volt, amikor a nagyapja meghalt. Szabó baktert sokan ismerték és sokan szerették. Gyakran hívták malacot miskárolni, disznót ölni, mert ahhoz is nagyon értett. A szalonna volt a kedvence, meg a halételek. Egy baráti vacsora után mesélték a vendéglátók: az asztal körül ülők közül addig senki nem mert enni, amíg Szabó bakter nem végzett a halászlével. Ugyanis akkora vehemenciával esett neki, hogy mindenki azt várta, mikor kezd fuldokolni, mikor kell a segítségére sietni.

     Hogy a sorompó le- és feltekergetésével hogyan is álltak a dolgok, azt már csak a legendákból lehet sejteni. Mindenesetre még az ’50-es években is úgy sóhajtoztak a Lőrincre igyekvő, a lezárt sorompó előtt háromnegyed órákig is álldogáló busz utasai: jaj, hát már megint elaludt a Szabó bakter!

     Pedig akkoriban már nem volt szolgálatban. Leszerelt a vasúttól az éjszakai baleset után, minek következtében két hónapot börtönben kellett ülnie. Hajszálra ugyanígy járt a váltótársa is, akivel huszonnégy órás szolgálatonként váltották egymást. Ekkor derült ki, hogy sehogy sem jó ez a huszonnégy órás, folyamatos ébrenlét, aminek legveszélyesebb szakasza, a „rossz idő”, hajnali kettőkor kezdődik. Molnárné szerint ekkor változtatta meg a vasúttársaság a bakterek szolgálati idejét. Bár a sorompókkal azután se lehettek elégedettek: Molnárné maga is rettentően sajnálta azt a gyászoló sokaságot, amelyik a koporsó mögött másfél órát ácsorgott télvíz idején, arra várva, hogy jöjjön már a bakter, tegye végre szabaddá az átjárót.

     A baleset után Szabó bakter már nem akart vasutas lenni. A családjának nem beszélt arról az éjszakáról, unokái is csak az édesanyjuk elbeszéléséből tudják, hogy elbóbiskolt a bakter azon a „rossz órán”, amikor egy ittas motoros nekirohant a szakállas sorompó talpának, és onnan egyenesen bevágódott a sínek közé, hiszen a sorompó nem volt leeresztve. És akkor jött a vonat…

     Csak sejthetjük, mit érezhetett Szabó bakter a halálos balesetet követően.

     Eladták a tehénkét, vettek belőle egy telket a Lehel utcában, arra a saját kezével épített egy kis házat.

     Amikor a lánya férjhez ment, a házat megtoldották.

     Az unoka is épített hozzá, a dédunokák ugyancsak, úgyhogy szépen kialakult a mai, sokszobás épület, ahol mindenki elfér. Ez ugyan már nem hasonlít a régire, de átalakítva még megvan benne az a helyiség, ahol a papa ágya állt, s ahol a rádiót hallgatva végigkacagta, amint Agárdy Gábor felolvassa az Indul a bakterházat. Jó humora volt, s nála jobban senki nem tudta, mi igaz, mi nem. Ami nem volt igaz, nem vette magára.

     A bakterháznak, a sorompónak jó néhány vecsési még pontosan meg tudná határozni a helyét, de mi már csak egy pillantást vetünk a hűlt helyükön álló, böhöm kapcsolószekrényre. Ha behunyjuk a szemünket, úgyis el tudjuk képzelni.

     Hogy a mérhetetlen szegénység tízéves gyereket kényszerít cselédnek állni, éppenséggel azt is el tudnánk képzelni.

     De azt meg nem akarjuk.

( Régiólapok, 2012)

Mi és a szarmaták

Jártam már különböző temetőkben, régészeti feltárásokon is, de szarmata temetőt eddig még nem láttam.
S hát hova is menjen forró nyári délutánon az ember, aki szarmata temetőt még nem látott, ha nem egy homoksivatagos tájra, ami szarmata temetőt rejtett mindaddig, amíg a régészek neki nem fogtak a feltárásának.

Kétszer kétsávosra szélesítik a 4.számú utat, annak nyomvonalában dolgoznak a régészek, egyszerre  négy helyszínen is: Péteri és Albertirsa határában, Cegléden két feltáráson. Üllőn már végeztek, ott szarmata falut találtak, benne egyebek közt egy égetőkemencével, ahol a hajdani lakók az edényeiket készítették.
A Monorért Baráti Kör jóvoltából mi  - vagyis bárki, akinek a nyilvánosan meghirdetett program felkeltette az érdeklődését - az albertirsai feltárás helyszínét nézhettük meg. A gyülekezőnél még úgy tűnt, alig néhányan lézengünk majd a szarmaták sírjai körül, végül aztán hosszú konvojban haladtunk mégis Albertirsára, ahol a feltárást vezető régész, Jászberényi Mónika vette át az irányítást.

 Nem írok én most itt a szarmatákról semmit, a Wikipédiában annyi megtalálható róluk, amennyit feltétlenül tudni szeretne, akit érdekel ez a téma, az interneten akár alaposabban is belemélyedhet.
A régészeti feltáráson megejtett látogatásról szóló hivatalos tudósítást is majd máshol és máskor.

Most inkább csak a hangulatáról szólnék  ennek a késő délutánnak. Az ilyen nyári délután nemrég még este nyolcig is tartott, most meg már sajnálatosan korán jelentkezik az amúgy  - nem tudom, észrevette-e mindenki, a facebook-on megosztott képek számából ítélve, azt hiszem, igen - válogatottan káprázatos naplementékkel.
A kukoricatábla és gaztenger közelében lévő területen már túl voltak a "humuszoláson", a talaj felső rétegét elhordták, az alatt már csak a  homoktenger sárgállik. A régészek szerint egy szempillantás alatt észre lehet venni benne a barnásan elszíneződött sírok helyét. Nekem ez nem sikerült, akárhogy meresztettem is a szemem. Néhányan azt állították, látják.

Ha látták, ha nem, úgy sétálgattunk könnyű lábbal szerteszét, mintha plázson andalognánk. Belekukkantottunk a gödrökbe, nézegettük minden különösebb érzelem nélkül a csontvázakat, amivé majd mi is leszünk (mondjuk, én nem, én remélhetőleg majd hamuként elszállok a szélben), találgattuk, nő vagy férfi lehetett e-a megboldogult.

 Miközben egy férfi maradványai fölött azon tanakodtunk, mivel üthették a koponyája tetején a lyukat, az idő hatalmára kellett gondolnom. Ami úgy intézi, hogy ha szeretett nagybácsikánk maradékai felett látnánk vadidegen kíváncsiskodókat, vérmérséklettől függően vagy pofán vágnánk az illetőket, vagy rendőrért rikoltoznánk. Ezer-valahány-száz éves embertársaink esetében rezzenéstelen arccal kerülgetünk mindenféle apró csontokat a gödrök szélén, majd megtárgyaljuk, vajon mit ehettek ezek, hogy mindegyiküknek ilyen csodálatosan ép a fogsora.

 
Az sem okozott különösebb érzelmi kitörést, amikor kiderült, hogy a napvilágra került csontokat nem temetik vissza, hanem zsákba rakják, majd zsákostul a múzeumba. Bizonyára előre viszik a kutatás ügyét, de titokban arra jutottam, az járt jobban, akit nem fedeztek fel. Ő marad a megszokott helyén, háborítatlanul.

Hogy a köreinkben lévő féltucat kiskorú hamar felfedezte a terepen a homokozás kiváló lehetőségét, és épp egy gyereksír közelében kezdett el önfeledten játszadozni, abban még valami megható is volt.
Mi meg fényképeztünk, ugyancsak önfeledten. Telefonnal, fényképezőgéppel. És filmeztünk kamerával, készítettünk jobbnál jobb videókat - elvégre belenézhettünk a múlt sokat emlegetett kútjába.
Azt már megszoktam, hogy tizenhat évesnél idősebb lányok esetében nem látni egyetlen olyan képet sem az internetes közösségi oldalakon, ahol ezek a lányok egy ellesett pillanatban csak úgy lazán álldogálnának egy, mit tudom én, mondjuk járdaszélen, kócos hajjal, félrecsúszott hajpánttal, nevető szemmel, első pillantásra is nagyon szerethetően. Nem, a lányok minden esetben összeszedettek, feszesek, és pózolnak. Has be, mell ki, jobb láb előre, csípő oldalra, ilyesmi. De, hogy egy ifjú hölgyet épp a szarmata sírok közt láthatok így pózolni, arra azért nem számítottam.
 Igaz is, hát hol is találhatna rendkívülibb helyszínt az ilyesmihez egy szarmata temetőnél.

Aztán meg, a melegtől még mindig rezgő levegőben fölébünk úszott egy siklóernyős. Abba is hagytuk a sírokba bámészkodást nyomban, és egy emberként kezdtünk integetni fölfelé. Ő meg nekünk vissza.

Múlt az idő nagyon, páran már szerettünk volna búcsúzni a csak a mi kedvünkért a helyszínen maradt kis régészcsapattól és a szarmatáktól, de a többség még ezernyi kérdésre várt választ, nem tudott a látvánnyal betelni. Kivételes esemény volt ez, ritka alkalom.
Éppen csak Indiana Jones nem volt a helyszínen.
De a kalapja majdnem.

Sokakat izgatott az is, vajon őrizetlenül hagyják-e a terepet éjszakánként. Mert ugye, az ember mindenre képes. Kincs ugyan itt sincs, de, ha az kell neki,  egy koponyáért sem átallja valaki feldúlni a helyszínt, mint tudjuk - merült fel.
 A szarmatáknak nem volt úgyszólván semmijük. Néhány bronz vagy vas tárggyal temetkeztek, késsel, csattal. Egy kislány nyakában néhány üveggyöngyöt találtak, a legtöbb holttest mellett pedig cserépedényt. Az abba helyezett élelemmel bocsátották őket az ismeretlen világba. Mégis, a szarmata temetőknek legalább nyolcvan százalékát - ez az irsai még a szerencsés kivételek közé tartozik -  feldúlva, szétszórt csontokkal találják - tudhattuk meg a feltárás vezetőjétől. Mert a mohók ott vannak minden korban, ahol zsákmány remélhető.
Csak álltam otthonosan a homoktenger közepén: mit nekünk ezer-akárhány év. Nem változunk.

Tudós embernek nem kell légkondis iroda, elég egy üde kert is

A Monoron élő, magát tősgyökeres monorinak valló Topál József tudományos tanácsadó, az MTA doktora, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének munkatársa. Az általa vezetett csoport a kutyák és gyerekek társas kognitív képességei témakörében kutat.
Hétköznapi ember számára már ez a mondat is olyan távoli, elvont világot sejtet, ahová neki semmilyen bejárása nincs, ennélfogva nem is igen érdeklődik iránta. Pedig, ha kíváncsi lenne, az interneten Topál József nevére rákeresve nem csak az életművével kapcsolatos gazdag anyagra bukkanna, hanem az őt bemutató, különböző portálokon megjelent portrékra is, amelyek közül az Innotékában 2013 decemberében megjelent írás különösen jól sikerült. Megismerhetjük belőle nem csak a Topál vezetéknév eredetét, de azt is, miképpen lett a monori József Attila Gimnázium diákjából biológus, vagy azt, hogyan irányította a véletlen, a szerencse, netán maga a sors Csányi Vilmos professzor közvetlen munkatársai közé, és még sok egyebet, melyek összegzésekor szinte régi ismerősünknek érezzük rokonszenves, tudós földinket.
A fenti portré Topál József szakmai munkáját viszi közelebb a kedves Olvasóhoz. Az általunk közölt, ismert és neves monoriakról szóló sorozat azonban leginkább azt szeretné bemutatni, miért maradnak hűségesek a városhoz ők is, akiknek módjukban állna kényelmesebb, netán divatosabb lakóhelyet választani. Miért éppen Monor? - tettük fel a kérdést ezúttal Topál Józsefnek is.
- Tősgyökeres monori vagyok. Nem csak, hogy innen indulok munkába és ide érkezem, de ötven-egynéhány éve élek ugyanott, ugyanabban a házban - feleli, és tudományos alapossággal, részletesen elmondja azt is, miért van ez így.
Vonattal jár, és bár az ingázásról keveseknek jutna eszébe akár a legcsekélyebb pozitívum is, Topál József a kevesek közé tartozik. Szerinte ugyanis a tömegközlekedés kifejezetten kedvez azoknak, akiknek egyébként kevés idejük akad az olvasásra. Ő maga is szinte csak a vonaton tud szépirodalmat a kezébe venni, de, ha úgy adódik, útközben még dolgozni is lehetséges. Ennél fogva egyáltalán nem bánja, hogy ingázással már annyi időt töltött, mintha többször körbeutazta volna a Földet. Igaz - teszi hozzá – a kutatómunka nem jár kötött munkaidővel, gondolkozni, összegezni, ötleteket lejegyezni otthon is lehet, a kutatás nem légkondis irodához kötött munka. Monor pedig ebben is kifejezetten előnyös tulajdonságokkal bír: csendes, nyugodt, természetközeli. Az a családi házas környék, ahol Topál József lakik, mindenképpen ilyen, lakója pedig – miképpen fogalmazza – annyira vidéki ember, hogy a kertje nélkül elképzelhetetlennek érzi a mindennapjait. Soha eszébe sem jutott elmenni innen.
A kérdésre, hogy ebben a hűségben benne foglaltatik-e az is, hogy ismeri a szeretett várost, és figyelemmel kíséri az életét, mosolygós lesz a hangja, miközben válaszol: hát, az utcanevekkel nagy bajban lenne. Sokat változott Monor az elmúlt években, gyakran elcsodálkozik, mennyi minden van már,ami korábban nem létezett. Leginkább a gyerekei révén szerez tudomást az újdonságokról, a város életében, programjain részt venni nincs ideje. De a régi barátokkal, iskolatársakkal a heti focimeccseket csak nagyon komoly indokkal hagyja ki, mert azok alapértékek közt szerepelnek a fontossági sorrendben. A Strázsa újságnak pedig minden friss számát alaposan átolvassa.

„Biológus vagyok. A kognitív etológiához értek, de az elmeműködéssel foglalkozó viselkedéstudományok roppant sokrétűek. ... Sorsom különös fordulata volt, amikor 2007-ben megszűnt az az akadémiai kutatócsoport, amelynek én is tagja voltam. Egész pályám során az egyetemen dolgoztam, de talán másfél évig voltam egyetemi alkalmazott, egyébként mindig akadémiai státuszban voltam. 2007-ben tehát munkahelyet kellett keresnem. Ekkor kerültem etológusként az MTA Pszichológiai Kutatóintézetbe.
...
„ A fejlődéspszichológiai osztály vezetőjeként a csecsemővizsgálatokban veszek részt. Kollégáim alapvetően eltérő modellekkel dolgoztak, más nézőpontból látták a jelenségeket, mint én. És mégis olyan sikeresen kapcsolódtam – éppen az eltérő szemléletmód miatt – a gyermek-fejlődéspszichológia néhány problémájának vizsgálatához, hogy közösen alapvetően újat tudtunk mondani. Olyannyira, hogy rövid időn belül Science-cikk jelent meg arról, hogy a 9–12 hónapos csecsemők miért keresnek egy játéktárgyat negyedszer is ugyanott, ahova előzőleg háromszor elrejtettem, de negyedik alkalommal láthatóan más helyre tettem.”
„ A Science-publikáció számomra is áttörést jelentett. Megint szerencsém volt. Lehet, hogy soha az életben nem tudtam volna ilyen lapban publikálni, ha nem adatik meg nekem az a különös helyzet, hogy két külön világ találkozik a fejemben, amiből tabudöntő felismerés születhet. Megjegyzem, nem sokkal később ugyancsak a Science-ben sikerült publikálnom a történet folytatását, melyben kutyák esetében is sikerült igazolni, hogy a tanításra utaló jelzések a gyerekekhez hasonló módon „becsaphatják” őket. A dolog érdekessége, hogy úgy tűnik, a farkasok nem érzékenyek ilyenformán az emberi kommunikációra, tehát ez a kutya háziasítás során felszedett sajátossága lehet.”
….
„ A tudományban semmit sem adnak ingyen. De alapvető, hogy az embert érdekelje az adott probléma. Ha érdekli, és nem ragad le a felszínen, a dolgok mélyére szeretne látni, akkor esélyt ad magának a szerencsére. Én azért akartam kutató lenni, mert olyan dolgokat ismerhetek meg, amilyenek abban az összefüggésben senki másnak a fejében nem álltak össze. Legalábbis ezzel hitegetem magam.”
„A csecsemő nem tud nyelvi formákban gondolkodni, nem tudja elképzelni, hogy mások fejében mi van, nincs empatikus képessége. Mégis valamilyen módon el kell tudnia dönteni, hogy mi hasznos a számára, és mi nem. Ez kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami a kutyával történt az evolúció folyamán. A csecsemő ugyanazokkal az evolúció által kialakított trükkökkel oldja meg ezt a problémát, amivel a kutya. Ilyen trükk a figyelemkoncentráció, a szemkontaktus, a dajkabeszéd. Ezekre veleszületetten érzékenyen reagál a csecsemő. A kutya ugyancsak érzékeny a szemkontaktusra, a hanghordozásra.” 

( Megjelent a Strázsa augusztusi számában)