A vadászó macska uccája

Azt tudtam eddig, elég régóta, hogy a halászó macska uccája Párizsban van, a Szajnára fut ki, és hogy Földes Jolán díjat nyert az ebben az uccában játszódó, az emigráns -létről írott regényével a a londoni Pinkert kiadó nemzetközi regénypályázatán.

Azt is tudom egy ideje, hogy itt, az enyémmel szomszédos utcában, amit egy darabon hol vidáman dudorászó, hol lomhán, némán araszoló patak határol, ugyancsak vannak halászó macskák, s hogy erről az utcadarabról, benne  a falusi ember sorsáról szintén lehetne súlyos, hol derűt, hol drámát, hol fényt, hol sötétet megmutató regényt írni. Ha lenne Londonban Pinkert kiadó, s az kiírna megint egy nemzetközi pályázatot, tán érdemes is lenne.

Azt ellenben tegnap vettem csak észre először, hogy a macskák milyen végtelen türelemmel és állhatatossággal képesek vadászni.

Épp azon iparkodtunk a Hétévessel, hogy egy szem makkot - amit az aszfalton talált - elhelyezzük a kiszáradt fűzfa odújában. Úgy okoskodtunk, hogy ne maradjon annak az elpusztult öreg fának a helye üresen a patak partján,  hadd táplálkozzon a korhadékból az a makkocska, ami  tavasszal majd bizonyára kisarjad ott, és hatalmas tölgyfává nő. 

Nem fogja tudni senki, csak mi ketten - idővel aztán már csak ő, meg akit még méltónak talál az ebbe a titokba való beavatásra - hogy ennek a fának a létezése nekünk köszönhető. 

 

 Hogy ezt ilyen jól elvégeztük, mentünk aztán elégedetten tovább, amikor észrevettük a két kis fekete dombot.

 

Két kis fekete domb ült ugyanis a zúzmarás tájban, s csak mikor közelebb értünk, akkor derült ki, hogy az egyik egy vakondtúrás, a másik egy fekete macska.

Jó óra múlva jöttünk visszafelé, de tán több is volt az, amikor a macska még mindig ott ült, várva, kidugja-e a fejét a vaksi kis jószág.

Másnap a dombocska érintetlenségéből arra következtettünk, hogy a vakondnak esze ágában sem volt kibújni. Az ösztönei nyilván felülmúlták még a macska végtelen türelmét is.

De ekkor én arra lettem kíváncsi, a népi hiedelem szerint időjárásilag vajon mit jelent, ha a vakondok télvíz idején is alagutakat turkálnak, ahelyett,hogy aludnának. De csak az derült ki megint, hogy az olyan vidéki ember is, mint én, aki azt hiszi, otthonosan mozog a természetben  - jobb, ha tudja, hogy nem tud az égvilágon semmit. 

A szakirodalomból ugyanis kiderül - szégyen, hogy személyes tapasztalatok helyett egy ilyen hétköznapi apróság is már csak onnan.... - hogy a vakond télen sem megy el téli álmot aludni, hanem dolgozik tovább, sőt van, amelyiknek az átfagyott talaj sem akadály. A vakond téli álma csak legenda, sőt az sem igaz, hogy a harapásával megbénított gilisztákat raktároz el télre magának. Naponta csaknem a teljes testsúlyával megegyező  mennyiségű táplálékot eszik meg, amit elraktározni egész télre nem lenne képes. Amíg az átfagyott, hóval borított felszín felett süvít a jeges szél, addig a mélyben, a fagyhatár alatt az élővilág nem hibernálódó tagjai - mint a vakond - élik az életüket, túrnak, fúrnak, táplálkoznak. Öröm az ürömben - írja a hozzáértő -  hogy a vakond által télen készített mély (30-120 centiméter, a környezeti hőmérséklettől és talajtípustól függően) járatok várhatóan nem fognak beomlani nyáron sem, továbbá a kopogós hidegben a havas felszínre kitúrt vakondtúrások szépen összefagynak és egyben le lehet őket emelni, nem kell hozzá se vödör, se talicska, se gereblye.
Ami azt illeti, nyáron sem szoktam én túlságosan haragudni a vakondtúrások miatt. Olyan szép kis porhanyós földkupacokat készítenek a kert végén, mintha direkt nekem csinálnák, hogy a cserépbe való virágföldet  azzal össze tudjam keverni anélkül, hogy külön ásnom kellene hozzá.
A kövér pajorokon is testvériesen megosztoznak a madarakkal, sőt az egyik fa tövébe helyezett madárfürdőt is közösen használják.
Elvagyunk mi egymással szépen. Most, hogy a vadászó macska uccájában is diadalmaskodott, még külön respektje is van nálam.

A galambtenyésztő, akinek olyan kitüntetése is van, ami nem létezik

December10.-én rendezik a galambtenyésztők országos kiállítását Dabason. A monori Kovács László már csak amiatt is nagy várakozással készül rá, mert a tavalyi kiállításokat csaknem kivétel nélkül meghiúsította a madárinfluenza fenyegető híre. Hol itt, hol ott rendeltek el karantént, ahonnan nem lehetett kihozni a madarakat. Hosszú kihagyás után végre megint összejöhetnek a szenvedélyes emberek, a galambtenyésztők. Kovács László pedig nem maradhat távol semmiképpen, hiszen ott van minden valamire való találkozón. Neki sem hobbija, inkább szenvedélye, a galambtenyésztés, amelynek révén olyan mennyiségű serleget és oklevelet halmozott fel az idők során, hogy azokból bámulatos gazdagságú kis múzeumot lehetne létrehozni. Miután már szinte minden létező elismerést magáénak tudhat, társai két évvel ezelőtt megajándékozták „Az év galambásza” címmel is. Szerinte ugyan hivatalosan ez a díj nem is létezik, ám a barátai, ismerősei, kollégái létrehozták, csak hogy megszavazhassák neki. A mindenki által csak Tasziként emlegetett Kovács László pedig ugyanúgy örül e díjnak- számára a díjak non plus ultrájának - mintha az valóságos szakmai elismerés lenne.

Kovács László még csak Lacika volt, és három éves, amikor a monori bádogos mester, Berki Józsi bácsi megajándékozta egy galambbal. Akkoriban ugyanis – meséli – minden harmadik monori háznál tartottak galambokat, minden ötödiknél pedig disznót. Neki szerencsére nem kismalac, hanem galamb jutott. Hideg volt, hát betette a kabátja alá a kebelébe, nehogy baja essék hazáig. Csakhogy a nagy elővigyázatosság közepette ő maga esett hasra, s bár nagyon megütötte magát, csupa vér volt , mindegyre a galamb életéért aggódott.

Nagy szenvedélyek szoktak ilyen kalandosan kezdődni, ezúttal sem volt másképpen.

Kovács László ráadásul olyan típusú – életvidám, barátságos, közvetlen, társaságot kedvelő - ember, aki nagyon szeret élni. Az élet pedig minden jel szerint viszontszereti őt, hagyja örülni és boldogulni. Alighanem emiatt ragadt rá az arisztokratikus Tasziló névből lerövidített Taszi becézés is, ennek eredetét azonban ma már senki nem firtatja.

Néhai Borzsák Farkas volt az ő legnagyobb mestere és mentora a galambtartásban és tenyésztésben – meséli az eddigi szakmai életét a vendéglátásban eltöltő Kovács László, aki a kikapcsolódást, a pihenést, a sikereit és örömeinek legtöbbjét saját bevallása szerint a galambászatnak köszönheti. Borzsák Farkas, a galambtenyésztők akkori egyesületi elnöke pedig jó irányba terelgette: megismertette az érdeklődő gyerekkel, mi a különbség a galambjaikat kurjongatással és csörömpöléssel hajtó, a lépvesszős madárszerzéstől sem visszariadó csiszárok, és az igazi, komoly galambtenyésztők között. Mivel a fiú az utóbbi szeretett volna lenni, tizenkét évesen belépett az egyesületbe.

Se szeri, se száma azóta elért sikereinek. Díjazott galambjaival járja az országot, kiállításról kiállításra viszi a madarait, és azt mondja, nem lehet ebbe beleunni, mindmáig ő maga is órákig képes gyönyörködni bennük. Hogy ez így lehet, abban sokat köszönhet a szenvedélyét mindig szelíd megértéssel kezelő családjának, feleségének, édesanyjának. És nem utolsósorban a kertszomszédnak, Kardulecz Pálnak, akire mindig számíthat. Ha a munkája elszólítja hazulról, Kardulecz szomszéd szívesen eteti, gondozza a galambokat, mintha csak a sajátjai lennének.

Kovács László meghatott hálával emlegeti, és kéri, ki ne felejtsük írásunkból ezt a fontos momentumot.

A névrokon Kovács Jánost is meg kell említenünk feltétlenül – aki Figaróként vagy Tapétaként tart számon a baráti kör, lévén hogy az egyik szakmája a fodrászat, a másik a szobafestés-tapétázás – a monori galambtenyésztők talán legszenvedélyesebbjét, ha lehet ebben rangsort felállítani egyáltalán - aki fáradhatatlan motorja volt a monori keringő fajta hivatalos elismertetésének. Eleven tárháza a galambtenyésztés tudományának , akitől az ifjabbak is sokat tanulhatnának.

Csakhogy Kovács László - akinek már kétszer sikerült elnyernie a néhai mester, Borzsák Farkas emlékére alapított, a legszebb egyszínű galambért odaítélhető díjat, s ha harmadszorra is sikerül, a díj végérvényesen a birtokába kerülhet - amiatt szomorú mégis, hogy nincs kinek átadni a tudományt, nincs utánpótlás.

És nem csak, hogy utánpótlás nincsen, a fiatalabb korosztályokat már bálokra, társasági eseményekre sem lehet összetrombitálni. Pedig pár évvel ezelőtt még százhatvanan is részt vettek a családjukkal egy-egy díjkiosztó gálán és bálon. Újabban azonban már a kiállításokra is lasszóval kell fogni a közönséget – állapítja meg keserűen. De mivel alapjáraton jó kedélyű ember, mindjárt hozzáteszi: ha a lassan kiöregedő egyesületi tagok a fiaikra, lányaikra nem is számíthatnak a folytatásnál, úgy tűnik, az unokákra talán igen: közülük sokan mozgolódnak.

Így hát mégis van remény, hogy három év múlva, amikor a V068-as számú Monori Galambtenyésztő Egyesület fennállásának századik évfordulóját ünnepelheti, az nem csak az idősebb korosztály szomorkás-nosztalgikus találkozója lesz majd.

Ha nem is olyan látványos módon, mint még tíz-tizenöt éve is, de Monorra és környékére jellemző a csíszárkodás, azaz a galambok befogása. A kisváros légterét időnként hatalmas galambfalkák népesítik be. Az első monori galambegyesület 1921-ben alakult. Egyik alapító tagját, Szemeri Endrét a monori keringő fajta galamb avatott tenyésztőjeként tartja számon a szakma.
A magyar alföldi (körösi) keringőkből és a Monoron tenyésztett galambokból alakult ki a monori keringő. Jellemzői: zömök testű, élénk vérmérsékletű, közel vízszintes testtartású, kissé emelt farkú. Leeresztett (lompos) szárnya a talajt nem érintheti. Fején – melyen a szíveseknél színes homlokfolt (koronacsepp) látható – két oldalt rozettában, a fejtetővel egy magasságban végződő fésű helyezkedik el. A homlok vonala a csőr vonalába törés nélkül csatlakozik.
A fajtát vékony, egysoros, világossárga, esetleg hamuszürke szembőr, 14-17 milliméter hosszú csőr, sima (toll nélküli) láb jellemzi. A csőr és a karom a szíveseknél és az egyszínűeknél csontszínű (a feketéknél és az ezüstöknél jelzett csőrvég), a szalagosoknál szürke. A szívhátúak és a fehérek szeme sötét (bükköny), a többi egyszínűé, a kovácsoltaké és a szalagosoké kukoricasárga színű. Faroktartása emelt, kormánytollainak száma tizennégynél kevesebb nem lehet. Zsírmirigye nincs. Jól repül, röpképessége egy óra időtartam. Szapora galamb, fiókáit dajka nélkül neveli.
Szín- és rajzváltozatai az egyszínűeknél: sárga, vörös, fekete, barna, fehér, ezüst. A szalagosoknál és a kovácsoltaknál: kék, kék fakó, a szívhátúaknál pedig kék, sárga, vörös, fekete és olaj. A szívhátúak előfordulnak pántos farokkal, a faroktő felső fedőtollai ilyenkor keresztirányban, kettő-öt centiméter szélességben színesek, a kormánytollak és a faroktő tollai pedig fehérek. A szívhátúak ugyanakkor lehetnek párnás farkúak is, fehér kormány- és felső fedőtollakkal. A fajta színei egyenletesek, teltek, lakkozottak. A szíves hátúak jellegzetessége az előke, azaz a csőr alatti fehér rajz, amely a begy közepéig ér.
A Magyar Galamb- és Kisállattenyésztők Országos Szövetsége 1999-ben, az Európai Kisállattenyésztők Szövetsége pedig 2000-ben ismerte el önálló fajtaként a monori keringőt