A vadászó macska uccája

Azt tudtam eddig, elég régóta, hogy a halászó macska uccája Párizsban van, a Szajnára fut ki, és hogy Földes Jolán díjat nyert az ebben az uccában játszódó, az emigráns -létről írott regényével a a londoni Pinkert kiadó nemzetközi regénypályázatán.

Azt is tudom egy ideje, hogy itt, az enyémmel szomszédos utcában, amit egy darabon hol vidáman dudorászó, hol lomhán, némán araszoló patak határol, ugyancsak vannak halászó macskák, s hogy erről az utcadarabról, benne  a falusi ember sorsáról szintén lehetne súlyos, hol derűt, hol drámát, hol fényt, hol sötétet megmutató regényt írni. Ha lenne Londonban Pinkert kiadó, s az kiírna megint egy nemzetközi pályázatot, tán érdemes is lenne.

Azt ellenben tegnap vettem csak észre először, hogy a macskák milyen végtelen türelemmel és állhatatossággal képesek vadászni.

Épp azon iparkodtunk a Hétévessel, hogy egy szem makkot - amit az aszfalton talált - elhelyezzük a kiszáradt fűzfa odújában. Úgy okoskodtunk, hogy ne maradjon annak az elpusztult öreg fának a helye üresen a patak partján,  hadd táplálkozzon a korhadékból az a makkocska, ami  tavasszal majd bizonyára kisarjad ott, és hatalmas tölgyfává nő. 

Nem fogja tudni senki, csak mi ketten - idővel aztán már csak ő, meg akit még méltónak talál az ebbe a titokba való beavatásra - hogy ennek a fának a létezése nekünk köszönhető. 

 

 Hogy ezt ilyen jól elvégeztük, mentünk aztán elégedetten tovább, amikor észrevettük a két kis fekete dombot.

 

Két kis fekete domb ült ugyanis a zúzmarás tájban, s csak mikor közelebb értünk, akkor derült ki, hogy az egyik egy vakondtúrás, a másik egy fekete macska.

Jó óra múlva jöttünk visszafelé, de tán több is volt az, amikor a macska még mindig ott ült, várva, kidugja-e a fejét a vaksi kis jószág.

Másnap a dombocska érintetlenségéből arra következtettünk, hogy a vakondnak esze ágában sem volt kibújni. Az ösztönei nyilván felülmúlták még a macska végtelen türelmét is.

De ekkor én arra lettem kíváncsi, a népi hiedelem szerint időjárásilag vajon mit jelent, ha a vakondok télvíz idején is alagutakat turkálnak, ahelyett,hogy aludnának. De csak az derült ki megint, hogy az olyan vidéki ember is, mint én, aki azt hiszi, otthonosan mozog a természetben  - jobb, ha tudja, hogy nem tud az égvilágon semmit. 

A szakirodalomból ugyanis kiderül - szégyen, hogy személyes tapasztalatok helyett egy ilyen hétköznapi apróság is már csak onnan.... - hogy a vakond télen sem megy el téli álmot aludni, hanem dolgozik tovább, sőt van, amelyiknek az átfagyott talaj sem akadály. A vakond téli álma csak legenda, sőt az sem igaz, hogy a harapásával megbénított gilisztákat raktároz el télre magának. Naponta csaknem a teljes testsúlyával megegyező  mennyiségű táplálékot eszik meg, amit elraktározni egész télre nem lenne képes. Amíg az átfagyott, hóval borított felszín felett süvít a jeges szél, addig a mélyben, a fagyhatár alatt az élővilág nem hibernálódó tagjai - mint a vakond - élik az életüket, túrnak, fúrnak, táplálkoznak. Öröm az ürömben - írja a hozzáértő -  hogy a vakond által télen készített mély (30-120 centiméter, a környezeti hőmérséklettől és talajtípustól függően) járatok várhatóan nem fognak beomlani nyáron sem, továbbá a kopogós hidegben a havas felszínre kitúrt vakondtúrások szépen összefagynak és egyben le lehet őket emelni, nem kell hozzá se vödör, se talicska, se gereblye.
Ami azt illeti, nyáron sem szoktam én túlságosan haragudni a vakondtúrások miatt. Olyan szép kis porhanyós földkupacokat készítenek a kert végén, mintha direkt nekem csinálnák, hogy a cserépbe való virágföldet  azzal össze tudjam keverni anélkül, hogy külön ásnom kellene hozzá.
A kövér pajorokon is testvériesen megosztoznak a madarakkal, sőt az egyik fa tövébe helyezett madárfürdőt is közösen használják.
Elvagyunk mi egymással szépen. Most, hogy a vadászó macska uccájában is diadalmaskodott, még külön respektje is van nálam.