Nagynénikém Kissándora

  

 Éldegél a monori temetőkben egy különleges kismadár. A sírkertek látogatói eleinte furcsállották, hogy egy színes tollazatú papagáj hangoskodik nagy vidáman a szomorúságra és a csöndes emlékezésre teremtődött helyen, aztán lassan megszokták. Úgy gondolhatták, ha már az élet meg az elmúlás a kerítésen kívül összetartozik, nem lehet azokat szigorúan elválasztani egymástól a kerítésen belül sem.

Azt azonban rajtam kívül csak nagyon kevesen tudják, miképpen került a madárka a temetőbe. Ha meggondolom, három ember tudja összesen. De mivel felhatalmaztak rá, hogy megtehetem, kezdődjék hát Kissándor tanulságos történetének bevonulása a megérdemelt halhatatlanságba.

 Nagynénikémet születésekor Rozáliának nevezték el, de mindenki csak Rózsikának hívja. Bár ő inkább azt szereti, ha Rózsának szólítják, mert szerinte a Rózsa név azt a méltóságot testesíti meg, ami a virágok királynőjéhez illik.
 Nagynénikém szereti azt hinni, hogy ő maga is méltóságteljes, mint az általa rajongva szeretett rózsák a kiskertjében, és ebben van is valami.  Termete magas, erőteljes, végtagjai olyan vaskosak, hogy láttukra bárki biztosra veheti: ezt a hölgyet egy forgószél sem képes leverni a lábáról. Ha kedvenc foteljében ülve mereng, egyenes dereka és arisztokratikus arcéle láttán azt lehetne hinni, hogy egy királynő aggódik éppen, nem túlságosan költséges-e az udvartartása.
Nagynénikém nem csak a rózsákat imádja, minden növény iránt erős érzelmeket táplál. A kert öreg diófáját például naponta legalább egyszer megöleli, meggyőződése szerint ugyanis ilyenkor erőt merít a hatalmas fa törzsében áramló életnedvekből. Ebben is lehet valami, nagynénikém ugyanis, hiába jár el felette az idő ugyanúgy, mint mások felett, mintha semmit nem veszítene az életerejéből.
  A hangja pedig mintha évről-évre erőteljesebb lenne. Amikor a kertvégi kukoricásban szorgoskodó Frici bácsit pontban egy órakor ebédlőasztalhoz szólítja, arra nem csak a baromfiudvarban kapirgáló tyúkok kapják fel rémülten a fejüket, hanem valamennyi szomszéd, aki az idő tájt éppen otthon tartózkodik.
Talán csak Frici bácsi nem rezzen össze ijedtében, ő ugyanis fenntartások nélkül imádja a feleségét, akinek sem a termetében, sem a hangjában nem talál kivetnivalót. Jómagam nem egyszer voltam tanúja, amint olyan rajongással nézte az ő Rózsáját, mintha az balerina és operacsillag lenne egy személyben.
Maga Frici bácsi hórihorgas, szikár alak. Rózsájának is fölébe magaslik, mindeközben pedig a kiváló házi koszt ellenére olyan sovány, hogy amikor vakbéllel operálták, jó előre figyelmeztette a sebészt: aztán vigyázzon a szikével, nehogy véletlenségből átvágja alatta a lepedőt is. A sebésznek szerencsére volt humora, nagyokat kacagott Frici bácsi megjegyzésein, és példaként állította a betegek elé: ilyen kedéllyel kell rendelkeznie annak, aki hamar meg akar gyógyulni.
Csakhogy nem lehet mindenki Frici bácsi.
Pedig én is nagyon szerettem volna legalább hasonlítani hozzá.
Gyakran megfordultam náluk, szerettem érezni, mennyire szeretnek.
Saját gyermekük nem lévén, rám pazaroltak minden féltést, aggodalmat, s miközben cseperedtem, e két, amúgy is túlcsorduló érzelmekkel bíró emberből valósággal áradt felém a szeretet és a jóság. Mi mást tehettem volna, mint hogy tiszta szívből viszontszerettem őket. 
Ami nem gátolt meg abban, hogy közben csodásan elszórakozzam.

 
Frici bácsinak a konyhakerten és rajongott felesége kényeztetésén kívül egy hobbija volt: minden pénteken eljárt a közeli kisvendéglőbe, dominózni. Tizenhatan jöttek össze ezeken a napokon, lejátszottak jó néhány partit, és vég nélkül ugratták egymást, amit mindannyian roppantul élveztek.
Egy ilyen ugratás következményeképpen lett nagynénikémnek Kissándora.
Frici bácsi hatvanadik születésnapját nagy éljenzésekkel és hátlapogatással a Dominó Kör is megünnepelte. Verset is írtak barátjuk tiszteletére, amit a kör korelnöke nagy átéléssel szavalt el, majd ugyanő rántotta le a leplet az ajándékról is, a következő szavakkal:
- Ha valamikor, csak kis időre is, nélkülöznöd kellene hitvesedet, ez az ajándék mindig emlékezetedbe idézi majd őt. Garantáltan nem felejted el, egyetlen percre sem!
A lepel lehulltával madárkalitka vált láthatóvá az asztal közepén, benne egy kék-zöld madárral, amelyik azon nyomban olyan vad rikoltozásba fogott, hogy a kör tagjai is lúdbőrözni kezdtek, pedig ők nem először hallották.
De nem hiába volt Frici bácsinak jó humora. Miközben köszönetképpen kedélyesen csapkodta cimborái hátát, egyfolytában kacagott, a végén pedig szusszant egyet és csak annyit mondott:
- Rózsikámnak a köszöntő beszédről nem kell tudnia, rendben?
Értették egymást. Régi barátoknak nincs szükségük magyarázkodásra.
Nagynénikém ugyan eladdig inkább a növényvilággal volt meghitt viszonyban, ám a madarat is szeretettel fogadta. A kék, a zöld amúgy is kedvenc színei – mondta. S amikor kiderült, hogy e papagáj őseit a hódító hadvezér, Nagy Sándor hozta Európába, de mert ez kistestű madárka, ennél fogva a Kissándor névre jogosult, a névadással már nem is kellett bíbelődni.
Nagynénikém zöld madara értelemszerűen a Kissándor nevet kezdte viselni.

Mondhatnánk, tejben-vajban fürösztötte Rózsika néni a Frici bácsi születésnapi madarát, ha nem tudnánk, hogy a papagájnemzetség a tejben-vajban való fürdésért nem igazán lelkesedik.
Fogalmazzunk tehát helyesen: Rózsika néni agyonkényeztette Kissándort.
A ház, amelyben nagynénikém és Frici bácsi éldegélt, olyan volt, mintha a Grimm testvérek tervezték volna, Hamupipőke és a Hófehérke történeteinek megírása közt, pihenésképpen. Ennek a mesebeli házikónak a kerti pavilonjába – amit nagynénikém szaletlinek hívott – került Kissándor kalitkája. Onnan nem csak a virágoskertben szorgoskodó Rózsika nénit tarthatta szemmel, hanem a gyümölcsösben vagy a veteményesben dolgozgató Frici bácsi mozgását is.
Kis idő elteltével megtanulta, hogy a nap bizonyos órájában elkészül az ebéd, s olyankor rikoltani kell, hogy Frici bácsi a zöld lombok közül előkerüljön. Nagynénikémnek nem kellett többé kiereszteni vészjósló trilláit, megtette helyette Kissándor. Frici bácsi pedig elégedetten asztalhoz ülhetett.
 Így telt boldog megelégedettségben a nyár, s az ősz is csak annyi változást hozott, hogy Kissándor kalitkája bekerült a nappaliba. Az állatkereskedésben, ahol Rózsa néni a madár számára a minden igényt kielégítő eleséget  megvásárolta, az eladó hiába bizonygatta, miszerint a Kissándorok kiválóan elviselik a teleket a lakáson kívül is, nem kell őket meleg szobában tartani. Nagynénikém lelke nem tudta volna elviselni, hogy az időközben egészen a szívéhez nőtt madár a terasz, netán a fűtetlen előszoba falára függesztett kalitkában vacogjon.
 Így hát Kissándor családtagként nézhette esténként a tévében Rózsa néni és Frici bácsi kedvenc filmjeit. Az izgalmasabb jeleneteknél fel-felrikoltott, olykor a frászt hozva ezzel a házaspárra.
Ha Frici bácsinak házon kívül akadt dolga, Rózsa néni a kismadarat vonta be a társalgásba. Következésképpen Kissándor idejekorán értesült a nagytakarítások időpontjáról éppúgy, mint arról, mikor esedékes a fodrász meglátogatása. Vele beszélték meg azt is, leesik-e hó a hét végén, ahogyan a meteorológusok jósolják.
Ha akarta volna, szinte egyenrangúnak érezhette volna magát a róla gondoskodó két emberrel.
Ha nem lett volna a kalitka.
Tavasz lett közben, aztán megint nyár, s Kissándor ismét a kerti pavilonból szemlélte, miként hajolgat Rózsa néni a szaletlit körbevevő rózsái fölé. Néha olyan elragadtatott boldogság tükröződött az arcán, hogy Kissándor akár meg is irigyelhette volna, ha nem köti le a figyelmét valami más.
Tavaly is nézegette, amint a gyümölcsöskert zöld lombjai közül elővillan a cseresznye, lejjebb a málna, még lejjebb a ribizli pirosa. Frici bácsi be is tett a kalitkájába a finomságokból minden nap, s elégedetten bólogatva nézte, a papagájnak mennyire ízlik az általa nagy gonddal termelt gyümölcs. Időnként nagy komolyan azt is megjegyezte:
- Nyugodtan csipegessed, ezen aztán egy csepp permetlé sincsen!
Ám egyszer csak Kissándor inkább fájdalmas szomorúsággal, mintsem mohósággal nézegette az egyre sötétebbé váló, piros foltokat. Ő maga akart ott repkedni az ágak közt, kiválasztani a neki tetsző szemeket, belekoppintani a csőrével a cseresznye puha húsába, hogy kicsorduljon belőle az édes lé… 
Szárnyalni szeretett volna a lombok közé beeső napsütésben, repülni, repülni egészen sötétedésig, s néha megpihenni közben a diófa lombja közt csivitelő szabad madarak közt.
Úgy beleélte magát a gondolatba, hogy napról-napra szomorúbb lett. Feje lekókadt, enni sem volt már kedve. Egy feketerigó próbálta vigasztalni: mesélt neki egy közeli díszmadártenyészetről, ahol sokkal rosszabb körülmények közt élnek a sorstársai. Állítólag többször is látta, amint az ottani papagájoknak verekedniük kell egymással az eleségért, olyan szűken porciózzák a napi adagjukat.
Kissándort azonban úgy elfoglalta a saját bánata, hogy szinte nem is figyelt a feketerigóra.

Rózsa néni és Frici bácsi egyre aggodalmasabb tekintettel figyelte a szenvedéstől szinte kifakult madarat. Az állatorvos is hiába jött, nem tudott mondani semmi okosat.
Mígnem egy csöndes, meleg estén a kerti pavilonban fonott karosszékében üldögélő  Frici bácsi felnézett a könyvéből, a homlokára tolta a szemüvegét és azt kérdezte Rózsájától:
- Ha madár lennél, szeretnél rácsok között meghalni?
Nagynénikém nem válaszolt erre semmit, csak odament Kissándor kalitkájához, és kitárta az ajtaját.
Kissándor mintha észre sem vette volna, csak ült, lehorgasztott fejjel.
Hajnalban aztán, amikor a nap első sugaraitól úgy elkezdtek szikrázni a harmatcseppek, hogy közönséges halandó azt hihette volna, valaki teleszórta éjjel gyémántokkal az egész kertet, Kissándor fölemelte a fejét. Aztán kicsit kidugta a kalitka nyitott ajtaján. Majd nekirugaszkodott, s mint aki birtokba akarja venni a kalitkaajtóból elérhető összes levegőeget, szárnyalni kezdett.
Szédült.
A szíve úgy vert, mintha valaki dobverővel ütné odabent.
Amikor már nem kapott levegőt, leereszkedett egy faágra.
Lassan tért magához, eközben mondogatta: „nem fogok elájulni, persze, hogy nem fogok elájulni!” Aztán oldalra nézett, és megpillantotta a leggyönyörűbb cseresznyeszemet, amit életében valaha látott. Olyan gyönyörűséggel vájta bele a csőrét, hogy kicsurrant belőle az édes cseresznyelé – éppen úgy, mint amikor még csak vágyakozott utána.
Mire Rózsa néni és Frici bácsi felébredtek, Kissándor már nem volt a közelben. Valahol a dombok felett repült éppen, és a világ urának érezte magát.

Nagynénikém napokig vigasztalhatatlan volt. Egyre csak sóhajtozott, folyton a kalitkát leste, hátha Kissándor meggondolta magát és hazatér. Titkon sírdogált is, néha pedig erőt vett rajta a düh, olyankor hűtlen , hálátlan jószágnak nevezte a madarat, aki meg sem érdemelte az iránta tanúsított nagy jóságot és a róla való gondoskodást.
Amikor Frici bácsi – aki különben maga is szomorkodott, ha nem is mutatta – megelégelte Rózsája gyászát, átölelte a vállát, maga felé fordította a sírdogálástól összegyűrődött arcú asszonyt, és így szólt:
- Kissándor elment tanulni. Most majd kijárja az iskolákat, felnő szépen a maga erejéből, meglehet, még családot is alapít. Nem kell félteni, jókötésű, ügyes kis madár. Nem lesz semmi baja, meglátod.
Nagynénikém kissé mintha valóban megnyugodott volna férje józansága láttán, ráadásul felébredt benne a remény is, hogy a madarat még viszontlátja.
Frici bácsi jól beszélt, pedig nem sejthette, mennyire eltalálta, mi történik Kissándorral. Bizony, éppen az iskolákat járta. A mezőn egy gólyával társalgott, amikor menekülnie kellett egy arra ténfergő, alattomos kóbor macska elől. A patakparton megismerkedett egy kalandos úton ide került fehér kócsaggal. A tanyáknál barátságtalan emukkal találkozott, a gyümölcsöskertekben seregélyekkel, rigókkal meggyvágókkal, cinegékkel váltott szót.
Bekukkantott a díszmadártenyészet udvarába is, de úgy elrémítette, amit látott, hogy nem volt kedve beszélgetni az ott lakókkal. Később majd visszatérek – határozta el – talán segíteni is tudok nekik.
Az éjszaka egy csöndes, virágdíszes, illatos helyen érte az addigra már alaposan elcsigázott Kissándort. Előbb egy hamisciprus ágai közé telepedett, aztán észrevett a közelben egy kicsiny harangtornyot. Ott biztonságosabb lesz, gondolta, és berepült az ablaknyíláson. Egy ébredező baglyot zavart meg a vadászatra való készülődésben, tőle kérdezte meg már-már félálomban:
- Bocsánat, meg tudná mondani, hol vagyok?
- A temetőben – felelte a bagoly, de Kissándor ezt már nem hallotta. Elaludt.

A reggel éppen olyan boldogságot hozott, mint az előző. Hogy temetőben van, a madárkának nem jelentett semmit, nem tudta, mi az a temető. Sőt, annyira megtetszett neki a virágoktól roskadozó, balzsamos illatokkal teli sírkert látványa, hogy elhatározta, itt letelepszik, s innen indul majd a világot felderítő útjaira.
A hazatérő bagollyal még meg tudta beszélni – aztán a kövér kuvik mindjárt el is aludt -, hogy jól elférnek ketten is a harangtoronyban, főképpen, mivel váltott műszakban élik az életüket: a bagoly éjjel vadászik és nappal alszik, Kissándor éppen fordítva. Noha az ő vadászata inkább a környékbeli gyümölcsöskertek termésére irányul, a mezei pockokat ritkítsák csak a baglyok – gondolta – meglesznek így is szépen, nem zavartatva egymástól.
Éppen így telt el a nyár, ahogyan nagynénikém Kissándora elképzelte: szabadon, gondtalanul.
A temetőjáró népek is megszokták lassan a jelenlétét. Némelyik magányos özvegyasszony néha oda is integetett neki, látva, hogy a kék-zöld madárka milyen figyelmesen szemléli a virágcsokrok elhelyezésének műveletét egy közeli sírkőről vagy faágról.
Arról meg aztán fogalma sem lehetett, hogy a babonásabbak egyenesen azt képzelik, az ő elhunyt hozzátartozójuk küldte a madárkát, hogy felvidítsa őket szomorúságukban.
Népszerű lakójává lett a sírkertnek nagynénikém Kissándora, erről azonban Rózsa néni csak akkor szerzett tudomást, amikor egy nagy csokor rózsával ő maga is kilátogatott elhunyt szülei sírjához.
Éppen friss vizet engedett a kútból a vázákba, hogy a hófehér, Hókirálynő fajtájú rózsákból összeállított csokrokat elrendezgesse bennük, amikor ismerős hang rikoltott rá a rózsalonccal befutott kerítés tetejéről.
- Kissándor! – sikoltott nagynénikém.
Hogy Kissándor mit rikoltozott erre válaszul, csak sejthetjük. Nagynénikém mindenesetre megesküszik, hogy a boldog viszontlátás papagájnyelven előadott, válogatott mondatait hallhatta, végül pedig a kismadár leült vele szemben, a sírkövön díszlő műkő galamb hátára, onnan nézték egymást meghatottan.
- Jól érzed itt magad? – kérdezte nagynénikém, amikor megelégelte a csendet.
Igen, nagyon – válaszolta a kismadár tekintete – Szeretnék itt maradni. Ne tessék félteni.
- De mi lesz veled, ha jön a tél?- aggódott nagynénikém, mire a kismadár a tekintetével megint válaszolt:
- Ha fáznék, lesz védett helyem. Egy bagoly a lakótársam. Fenyőmagon, a hamisciprusok magján eléldegélek, abból itt rengeteg van. Barátokat is szereztem.
- Hát jó – békélt meg a helyzettel nagynénikém – De azt tudnod kell, hogy hozzánk bármikor hazajöhetsz.
- Engem itt mindig meg tetszik találni, Frici bácsi is bármikor meglátogathat! – búcsúzott Kissándor.
Legalábbis nagynénikém szerint szóról-szóra így esett a viszontlátás, amelynek folytatásaként nagynénikém felkeresett egy jó nevű madártenyésztőt, a díszmadarasok egyesületének elnökét. Aki megerősítette, hogy Kissándornak az égvilágon semmi baja nem lesz, ezek a déli égövről származó madarak igen jól bírják az itteni klímát, s nem csak, hogy képesek gondoskodni magukról, de egyes európai városok környékén olyannyira elszaporodtak, hogy egész kolóniákat alkotnak a városkörnyéki erdőkben.


















Nagynénikém ekkor vásárolt egy papagájhölgyet, annak dobozával kisétált a temetőbe, s noha ez alkalommal Kissándorral nem találkozott, a hölgyet kitette egy bukszusbokor ágára, a következő útravalóval:

- Él itt egy nagyon kedves barátom. Szeretném, ha összeismerkednétek, és ha úgy alakul, akár családot is alapíthatnátok.
Aztán már ment is, vissza se nézett.
 Hogy a szokatlanul zord tél miként telt el a sírkertben, különös tekintettel a harangtoronyra és környékére, valamint arra a rendkívüli tényre, hogy még márciusban is bokáig lehetett gázolni a hóban – mindezekről Kissándor tudna részletesen beszélni, de ő mostanában igen elfoglalt. Májusban egy kellemesen kék-zöld színű papagájhölgy és annak négy tojása felett kellett őrködnie, majd együtt nevelgetni a cseperedő Kissándorokat. Akikből biztosan szépséges madarak lesznek, a temetőjáró népek nagy gyönyörűségére.
Nemkülönben Rózsika néniére és Frici bácsiéra, akiket cseresznyeéréskor tervez meglátogatni a hattagú madárcsalád. A papa ugyanis szeretné nekik megmutatni, milyen ízű a szabadság cseresznyéje.
Ez ellen biztosan Frici bácsinak sem lesz kifogása.

Kissándor, az előzenekar

Szokták kérdezni rég látott ismerősök és számomra ismeretlenek időnként, hogy írogatok-e még.

 Szeretem ezt az írogatás szót. Olyan, mintha  arról beszélnénk, hogy kimegy valaki a rétre, és ha már ott van, szedeget pár szál virágot. Ha meg nincs kedve, nem szedeget. Mert ilyen egyszerű ez.

 Itt van például  a Hulló Falevelek Társasága címmel évekkel ezelőtt összeírogatott kis művem is.

"Öt, humorérzékben és öniróniában nem szűkölködő, idősödő hölgy megalakítja a Hulló Falevelek Társaságát. Tréfának szánják, de kiderül: együtt az elkerülhetetlen emlékidézés is könnyebb, s a közös sors, az ifjúság elmúlása sem személyes dráma: derűsen szemlélve alig több egy sanzonnál.

Hulló Falevelek Társasága ekönyv korlátlan számban letölthető (.mobi és .epub) ekönyv olvasók számára, valamint olvasható böngészőből illetve Apple, Windows 8 és Android alkalmazással is."

Azt hittem, ez már nem is létezik, de most véletlenül rátaláltam. Molnár Zsanna néven küldtem be a Libri kiadó novellapályázatára a Hulló Falevelek Társasága című írást, ami nagy hirtelen e- könyvvé változott. Igen jó társaságban van, ahogy a kiadó ajánlatában néztem, de ember még rájuk nem kattintott soha. Ezt abból gondolom, hogy évek óta egy vasat sem kaptam honoráriumként. A kódját, amivel megnézhetném, rég elfelejtettem.

A történet azonban addig-addig fészkelődött a fejemben, amíg végül kisregénnyé alakult.

Ezt azután elküldtem egy másik pályázatra, ahol közel ezer pályázat között pályadíjat nyert, amire igen-igen büszke voltam. 

Mire azonban könyv alakban megjelenhetett volna, kiderült, hogy a kiadó inkább egy antológiát kíván kiadni.  

 Ebbe kértek sürgősen egy novellát, amit másnapra, szomorúan bár, de prezentáltam. Az Elvirágzott történetek az őszi kertből című írásra most, hogy ennek az antológiának egy árva megmaradt példányában megpillantottam, úgy néztem, mint egy idegenre, amihez semmi közöm. Arra sem emlékeztem, miről szól. 

Elvégre kitúrta a Hulló Falevelek Társaságát, amihez valamiért megmagyarázhatatlanul ragaszkodom.

 Hamarosan meg is osztom itt, hiszen oly sok évnyi néma üzemmód után megérdemelné a nyilvánosságot.

De előbb jöjjön az előzenekar, a kedvcsináló: egy mesenovella, a Nagynénikém Kissándora.

Valóságos történet  alapján íródott. Ez a Kissándor valóban létezik - noha már nagyon régen láttam. A mesék főszereplői azonban , mint tudjuk, halhatatlanok, úgyhogy Kissándor egészen biztosan megvan valahol.

Most, amikor divatja támadt a kifestőkönyveknek, azonnal tudtam, hogy ez a történet, amiben annyi, de annyi szín van, direkt kifestőkönyvnek lett teremtve. Szinte magam előtt láttam a szereplőket fekete-fehérben, arra várva, hogy életre színezzék őket.

 Nem bánnám, ha ezt az elképzelésemet egy kiadó is osztaná.

Amíg ez véletlenségből esetleg tényleg megtörténik, addig is én osztom meg itt, talán szívesen olvassátok.

Holnap ne felejtsetek el benézni ide. Itt lesz.

 

A falu meg a péntek, szombat, vasárnap

 A református templom, aminek felépítése Mária Terézia kegyes fejbólintása révén engedélyeztetett, 1776-ban készült el a falu közepén. De csak úgy épülhetett, mint akkoriban a templomok mindegyike: a torony, a főajtó nem nézhetett főútra.
Hogy miért, azt meg kellett volna kérdeznem nemrégiben, amikor a kulturális örökségnek két szép, verőfényes napot  - ugyancsak egy szombatot meg egy vasárnapot - szentelt a falu, és lehetett jönni-menni a műemlék épületek legtöbbjében. A legizgalmasabb középnemesi kúriák - a magánkézben lévő Perczel kúria, a szövetkezeti központ ként használt Máriássy kastély és a végóráit élő Patay kastély - ugyan zárva maradtak a látogatók előtt, de a Fáy kúriában, a két templomban, a parókia ódon épületében és az 1904-ben épült , Fáy Andrásról elnevezett iskolában szívélyesen fogadtak minden kíváncsi látogatót. Az idegenvezetésre a fiatal alpolgármester vállalkozott, aki az ismereteknek egészen az apró részletekig menő tömegével tudott szolgálni. Így azután az olyan "miértek", mint ami templomtornyok tájolásáról eszembe juthatott volna - a lenyűgöző információbőségben egyszerűen nem jutottak eszembe.
 Azt azért megtudtam, hogy a gombaiak engedelmesen megépítették a templomot az előírtak szerint, aztán mikor kész lett, a főutcájukat egy jókora félkörívvel bekanyarították a templom elé, és köré. Így mögötte is megmaradt, meg körülötte is lett főút, sőt, még egy kedves kis tér is kiöblösödött.

 A katolikus templom csak jóval később, a '30-as évek elején épülhetett fel, akkor is csak annak köszönhetően, hogy az akkori földesúr, Szemere Huba megboldogult. Ő ugyanis erősen tartotta magát a szavához, hogy amíg életben van, addig a katolikusoknak nem lesz templomuk Gombán.
 De amit ez után építettek - noha sem azt nem lehet tudni, miből, sem azt, hogy ki tervezte, de még csak az oltárkép, Raffaello Sixtusi madonnája másolatának festője sem ismert mindmáig - az az épület olyan bájosra sikerült, hogy délutánonként, amikor a fények olyan különösek tudnak lenni, arra visz az utam néha, mindig eszembe jut: ha hívő lennék, egészen jól el tudnék én ebben a kis templomban üldögélni.
 A katolikus templom is ott áll, a hajdan elkanyarított főút egyik oldalában. Így aztán rendszeresen előáll az a némiképp különös helyzet, hogy körmenetkor a katolikusok, bár a saját templomajtójuktól indulnak, mégis  a református templomot járják körbe.
 A gombaiak azonban nem csak, hogy konfliktus nélkül megoldják az ilyesmit, de még igen jó barátságban is vannak egymással, mint hallani.
Egy elbeszélés szerint, amelynek sajnos nem jegyeztem meg a szereplőit, valaki , hajdani potentát hajtott át éppen kocsival a falun, amikor megszólalt a katolikus templom harangja, mire megjegyezte: csengetnek valahol. A vele utazó rendre utasította: attól, hogy nem olyan méltóságteljesen szól, mint a másik templomé, az még nagyon is igazi harangszó.

 A nevezetes körmeneti útvonalat járták végig múlt pénteken az óvodások is, amikor szüreti felvonulást rendeztek. Lesz igazi is nemsokára, arra már készülnek a felnőttek nagy garral, ráhangolódásnak mindenesetre pazar és roppant jókedvű bevezetője volt a gyerekmenet, az erre az alkalomra népi viseletbe öltözött óvónénikkel, dadusokkal, zenészekkel, meg egy medvetáncoltatóval, aki egy dédelgetni való medvének öltözött apukát táncoltatott.

 Ha úgy vesszük, a vasárnapi búcsút is a nemlétező vallási különbségek példájaként lehetne emlegetni, hiszen a katolikusok bűnbánati ünnepét a protestánsok szigorúan elutasítják. De nem hinném, hogy az ez alkalomból a Kenyeres-kertbe felvonult vurstlit bárki is emiatt mellőzte volna. Már, aki szereti az ilyesmit.
A vadregényes Kenyeres -kertben tett séta  már önmagában  is önálló program, dombról le, völgyből fel , a fűszerkerti  illatkóstolgatástól a lápos kis tavakon át az ősfás ligetbe, a fahídon át a  napozórétig, vagy a sportpályákig. Különösen szeretni való benne  benne az a képessége - írtam már erről egyszer - hogy bármit képes befogadni, és vagy magához felemelni, vagy az erre érdemtelennek azonnal megmutatni a karikatúráját is: "ezt azért ne vegyétek komolyan."

   De lehet-e megállni nevetés nélkül az egymás mellé rakott fénykardokat és íjakat a magyarok nyilaival, majd megtudni, hogy ezek darabja kétezer forintnál kezdődik a legkisebb mérettel. Képes-e visszafojtani az ember, ha ez a nevetés kikívánkozik a babasereglet láttán is , amikből ha csak egyet is meglátnék álmomból ébredve hirtelen, már garantáltan nem tudnék visszaaludni.
Az se kevésbé mulatságos helyzet, amikor gyanútlanul sétálsz az ösvényen, és a szél beterít egy halom légfigurával - később megtudod, ezek darabja is kétezernél kezdődik -, hogy szinte maguk alá gyűrnek  a delfinek és hellokittyk. És ha a horgászlavórok, parafahalak és műtavirózsák, nejloncsúszdák , körhinták, céllövöldék mellett elhaladva megállsz egy meghatóan ósdi pavilonnál, ahol szerencsekerék támaszkodik egy fémrúdhoz, zsákbamacskát is lehet venni, de te megkérdezed a hatalmas aranykarikákat viselő öreg hölgytől, nem rendeződik-e át a szívverése a szomszéd körhintás erősítőjéből dübörgő rockzenétől, ő a fülére mutogat: nem hallja, füldugót tett be. Párja, akinek meghatóan kedves mosolyát az sem képes elrontani, hogy nincs egy foga sem, kérdésedre kézzel-lábbal - mivel úgysem hallanátok egymást - megpróbálja elmagyarázni: még nem tudja, délután milyen lesz a forgalom. Most vannak kint először.

 Elmenőben még visszanézel a Fáy kúria mellől, a dombtetőről, de a színorgiáról, a bömbölő zenéről, a felesleges kacatok vásáráról nem Disneyland jut eszedbe, nem. Valamiért egy vékonyka, öreg hang nyekergi a homlokod mögött : "Ejnye, ejnye, Rebeka, meg ne tudja nagymama....."
A tenyeredben pedig ott lapul egy világító szemű koponya, amit a céllövöldében megint elsőre sikerült eltalálni, mint a múltkor a krokodilt. Felnevetsz.
Épp akkor zendít rá a fejed fölött a nagyharang.

Borostyánméz

 Sosem hallottam még borostyánmézről.
Pedig ma, útközben találkoztam több jókora borostyánbokorral is, amik körül egészen erőteljes kórusban zümmögtek a méhek. Nyilvánvalóan imádják az éppen most virágzó borostyánt, ami itt a képen úgy fest, mintha labdarózsa lenne. De nem az. Ezekből a féltenyérnyi kis csokrokból lesznek majd azok a mutatós, méregzöld bogyócsokrok, amiket a virágkötők halottak napi koszorúkhoz nagy elsőzeretettel használnak. De a divatos ajtódíszekhez is jól illenek.
 Olyat is láttam már, hogy ezüst festékkel befújva karácsonyi dekorációként ékesítették a lakást. Nem is volt rossz, de én inkább maradnék az eredeti zöld színnél, ha már....
 Október végén sokan áldják majd ezeket a bogyócsokrokat,. A monori temetőben is láttam már, ahol jó sok van belőlük, hogy asszonyok, gyerekek gyűjtik kosárba, amennyit csak bírnak. A virágkereskedésekben talán kapnak értük annyit, amiből kijön az aznapi vacsora.
 De ez a borostyánméz - aminek már a neve hallatára is olyan könnyű elképzelni egy borostyánszínű mézfolyamot - nem hagy nyugodni. Létezik-e vajon?
 Tudom, kitől kell megkérdeznem. Attól a Szekerka Jánostól, aki az Apifito márkanevű mézeket készíti. Városi emberből lett  a tanyai élet, a gazdálkodás, a haszonnövények és állatok szakértője, és talán nem túlzás  megkockáztatni, hogy szerelmese is az ezzel járó életmódnak. Nemigen hallottam még embert olyan szuggesztíven érvelni amellett, amire elköteleződött, mint őt, aki különben amúgy sem megy a szomszédba hatásos érvekért, lebilincselő előadásmódért.

 Ő az egyike annak a két fiatalnak - másikuk a Vasad-Rávágyon kecskefarmot működtető, a monori piacon kecsketejet, túrót és kiváló kecskesajtokat árusító fiatal mezőgazdasági mérnök, Steiber Orsolya - akikről az októberben megjelenő Kincses kalendáriumban olvashattok majd.  Nagyon szerettem a velük való beszélgetést, aztán az az írást is, amikor megpróbáltam a szavak segítségével is életre kelteni mindazt, amit elmondtak nekem. A kéziratot elolvasva ők mindenesetre mindketten biztosítottak róla, hogy sikerült. Orsi egyenesen azt írta: egészen meghatódott, amikor az írásban viszontlátta a küzdelmeit és az eredményeit, és ez még erőt is adott neki a folytatáshoz. ( Ettől meg én magam is meghatódtam, és ez erőt adott a folytatáshoz. :-))
  A kiadvány mindenesetre már a nyomdában van. Majd ne felejtsétek el megvenni.
 A borostyánmézről addigra kiderítem, létezik-e.

Legyél az Olvasóm, ha kérhetem.

 Küllemében ez a létező legpuritánabb blogok egyike lesz. Tartalmában talán nem annyira, de mert a blogolás technikájához sokkal kevésbé ( mondhatni, egyáltalán nem) értek, mint az íráshoz - nem mintha ahhoz olyan elementáris zsenialitással, de több évtizedes újságírói munka után némiképp talán mégis - esetleg mégis valamicske érdeklődésre tarthat számot.
 Mondanivalóm van jócskán, a közlésre szánt papírfelület ellenben egyre fogy,és a megmaradt újságpapírra is csak az kerülhet, amire nagyjából előre kiszámíthatóan, tömegnyien felkapják majd a fejüket.
 Az élet apró-cseprő dolgaira, a mozaikdarabokra, amiből össze szoktuk rakosgatni a magunk egészét, nem szokott tömegnyi ember reagálni.
 Pedig - amint a korábbi, az idővonalamra feltett posztok iránti érdeklődésből tapasztalom - az életképek nem szűntek meg érdekesek lenni. Nekem meg ez a mániám. Megfigyelni magunkat a legkülönbözőbb helyzetekben, és aztán megírni.
 Ez a mániám amúgy hozott nekem tavaly a "Száz szóban Budapest" pályázatán egy első díjat azzal a történettel, amiben két öregasszony utazik a villamoson, és.....
 Ám ez csak afféle bevezető, később majd idemásolom az ezeregynéhány közül a dobogó felső fokára érdemesített írást, hátha van itt újszülött, akinek mindez új lesz.
De van az életből összerakott  mesém, egymás mellé kívánkozó életképekből a magam számára is váratlanul kerek egésszé összeállt kisregényem - ezeknek is itt lesz a legjobb helyük.
 Betűkből vannak ezek is, nem szállnak el olyan könnyen, mint a szó.
De ha mégis - én megtettem, amit elvárok magamtól.

( Alant három fotó  a Száz szóban Budapest díjátadójáról - csak hogy ne legyen "képtelen" mindjárt az első bejegyzésem. Ez ugyan így egy tördelési anomália, de az elején talán megbocsátható. Mint említettem, nem értek hozzá.  Ha megszeretitek, érdemes lesz a saját káromon megtanulni )