A falu meg a péntek, szombat, vasárnap

 A református templom, aminek felépítése Mária Terézia kegyes fejbólintása révén engedélyeztetett, 1776-ban készült el a falu közepén. De csak úgy épülhetett, mint akkoriban a templomok mindegyike: a torony, a főajtó nem nézhetett főútra.
Hogy miért, azt meg kellett volna kérdeznem nemrégiben, amikor a kulturális örökségnek két szép, verőfényes napot  - ugyancsak egy szombatot meg egy vasárnapot - szentelt a falu, és lehetett jönni-menni a műemlék épületek legtöbbjében. A legizgalmasabb középnemesi kúriák - a magánkézben lévő Perczel kúria, a szövetkezeti központ ként használt Máriássy kastély és a végóráit élő Patay kastély - ugyan zárva maradtak a látogatók előtt, de a Fáy kúriában, a két templomban, a parókia ódon épületében és az 1904-ben épült , Fáy Andrásról elnevezett iskolában szívélyesen fogadtak minden kíváncsi látogatót. Az idegenvezetésre a fiatal alpolgármester vállalkozott, aki az ismereteknek egészen az apró részletekig menő tömegével tudott szolgálni. Így azután az olyan "miértek", mint ami templomtornyok tájolásáról eszembe juthatott volna - a lenyűgöző információbőségben egyszerűen nem jutottak eszembe.
 Azt azért megtudtam, hogy a gombaiak engedelmesen megépítették a templomot az előírtak szerint, aztán mikor kész lett, a főutcájukat egy jókora félkörívvel bekanyarították a templom elé, és köré. Így mögötte is megmaradt, meg körülötte is lett főút, sőt, még egy kedves kis tér is kiöblösödött.

 A katolikus templom csak jóval később, a '30-as évek elején épülhetett fel, akkor is csak annak köszönhetően, hogy az akkori földesúr, Szemere Huba megboldogult. Ő ugyanis erősen tartotta magát a szavához, hogy amíg életben van, addig a katolikusoknak nem lesz templomuk Gombán.
 De amit ez után építettek - noha sem azt nem lehet tudni, miből, sem azt, hogy ki tervezte, de még csak az oltárkép, Raffaello Sixtusi madonnája másolatának festője sem ismert mindmáig - az az épület olyan bájosra sikerült, hogy délutánonként, amikor a fények olyan különösek tudnak lenni, arra visz az utam néha, mindig eszembe jut: ha hívő lennék, egészen jól el tudnék én ebben a kis templomban üldögélni.
 A katolikus templom is ott áll, a hajdan elkanyarított főút egyik oldalában. Így aztán rendszeresen előáll az a némiképp különös helyzet, hogy körmenetkor a katolikusok, bár a saját templomajtójuktól indulnak, mégis  a református templomot járják körbe.
 A gombaiak azonban nem csak, hogy konfliktus nélkül megoldják az ilyesmit, de még igen jó barátságban is vannak egymással, mint hallani.
Egy elbeszélés szerint, amelynek sajnos nem jegyeztem meg a szereplőit, valaki , hajdani potentát hajtott át éppen kocsival a falun, amikor megszólalt a katolikus templom harangja, mire megjegyezte: csengetnek valahol. A vele utazó rendre utasította: attól, hogy nem olyan méltóságteljesen szól, mint a másik templomé, az még nagyon is igazi harangszó.

 A nevezetes körmeneti útvonalat járták végig múlt pénteken az óvodások is, amikor szüreti felvonulást rendeztek. Lesz igazi is nemsokára, arra már készülnek a felnőttek nagy garral, ráhangolódásnak mindenesetre pazar és roppant jókedvű bevezetője volt a gyerekmenet, az erre az alkalomra népi viseletbe öltözött óvónénikkel, dadusokkal, zenészekkel, meg egy medvetáncoltatóval, aki egy dédelgetni való medvének öltözött apukát táncoltatott.

 Ha úgy vesszük, a vasárnapi búcsút is a nemlétező vallási különbségek példájaként lehetne emlegetni, hiszen a katolikusok bűnbánati ünnepét a protestánsok szigorúan elutasítják. De nem hinném, hogy az ez alkalomból a Kenyeres-kertbe felvonult vurstlit bárki is emiatt mellőzte volna. Már, aki szereti az ilyesmit.
A vadregényes Kenyeres -kertben tett séta  már önmagában  is önálló program, dombról le, völgyből fel , a fűszerkerti  illatkóstolgatástól a lápos kis tavakon át az ősfás ligetbe, a fahídon át a  napozórétig, vagy a sportpályákig. Különösen szeretni való benne  benne az a képessége - írtam már erről egyszer - hogy bármit képes befogadni, és vagy magához felemelni, vagy az erre érdemtelennek azonnal megmutatni a karikatúráját is: "ezt azért ne vegyétek komolyan."

   De lehet-e megállni nevetés nélkül az egymás mellé rakott fénykardokat és íjakat a magyarok nyilaival, majd megtudni, hogy ezek darabja kétezer forintnál kezdődik a legkisebb mérettel. Képes-e visszafojtani az ember, ha ez a nevetés kikívánkozik a babasereglet láttán is , amikből ha csak egyet is meglátnék álmomból ébredve hirtelen, már garantáltan nem tudnék visszaaludni.
Az se kevésbé mulatságos helyzet, amikor gyanútlanul sétálsz az ösvényen, és a szél beterít egy halom légfigurával - később megtudod, ezek darabja is kétezernél kezdődik -, hogy szinte maguk alá gyűrnek  a delfinek és hellokittyk. És ha a horgászlavórok, parafahalak és műtavirózsák, nejloncsúszdák , körhinták, céllövöldék mellett elhaladva megállsz egy meghatóan ósdi pavilonnál, ahol szerencsekerék támaszkodik egy fémrúdhoz, zsákbamacskát is lehet venni, de te megkérdezed a hatalmas aranykarikákat viselő öreg hölgytől, nem rendeződik-e át a szívverése a szomszéd körhintás erősítőjéből dübörgő rockzenétől, ő a fülére mutogat: nem hallja, füldugót tett be. Párja, akinek meghatóan kedves mosolyát az sem képes elrontani, hogy nincs egy foga sem, kérdésedre kézzel-lábbal - mivel úgysem hallanátok egymást - megpróbálja elmagyarázni: még nem tudja, délután milyen lesz a forgalom. Most vannak kint először.

 Elmenőben még visszanézel a Fáy kúria mellől, a dombtetőről, de a színorgiáról, a bömbölő zenéről, a felesleges kacatok vásáráról nem Disneyland jut eszedbe, nem. Valamiért egy vékonyka, öreg hang nyekergi a homlokod mögött : "Ejnye, ejnye, Rebeka, meg ne tudja nagymama....."
A tenyeredben pedig ott lapul egy világító szemű koponya, amit a céllövöldében megint elsőre sikerült eltalálni, mint a múltkor a krokodilt. Felnevetsz.
Épp akkor zendít rá a fejed fölött a nagyharang.