Alagút

 Ha úton vagyok, leginkább a kertek alján szoktam közlekedni, lévén, hogy a zónázó  vonatok,  és a helyközi buszjáratok mind ott járnak. Olyasmiket látni arrafelé, ami az autós társadalomnak - különös tekintettel a vezető pozícióban lévő úrvezetőkre - nemigen szokott a szeme elé kerülni. Nincs vele dolguk, így aztán számukra nem is léteznek a kétségbeejtő vasútállomások, a porták hátsó kertjei az ott összegyűjtögetett "egyszer még szükség lesz rá" maradék anyagainak rozsdás vagy korhadó kupacokká nemesült dombvonulataival, a hajdani zártkertek szegénynegyedekké változott világával, kiüresedett üzemcsarnokok csontvázaival.

 Épp gyerekek dekorálták a kisváros állomásának aluljáróját - a Csillagfürt Alapítvány növendékei nyerték el a jogot a MÁV aluljárószépészeti pályázatán, hogy még az ősszel mesevilágot fessenek a kietlen alagút falaira - amikor már nem bírtam tovább, és lefényképeztem, mint jut fel az utazóközönség ebből a lenti mesevilágból  a fenti peronra.
Háromtagú család próbálta megvalósítani a feladatot éppen akkor.
Először az apa szorította a hasához a jelentős méretű papírdobozt, és cipelni kezdte fölfelé a huszonvalahány lépcsőn. Jó erőben lehetett, mert egyszer sem állt meg szusszanni közben.

Összeszorított foggal drukkoltam neki, mert pár éve láttam már lezuhanni itt egy férfit, akit a körülötte pirosló vértócsával együtt úgy kerülgettek az arra járók, hogy közben senkinek nem jutott eszébe a mentőket hívni.  Egy asszony meg azzal terelgette odébb bámészkodó családtagjait, hogy "menjünk már, még megijed a gyerek".
Ilyen itt most nem volt, ez a fiatal férfi épségben felért, a csomagot a földre huppantva visszafordult, hogy a feleségével közösen felcipeljék a babakocsit is, benne  gyerekkel, s várják a peronon szép nyugodtan a zónázót - mintha ez így lenne a világ természetes rendje.

Oldalt, a lépcsősor mellett eközben a lift  - amelyiket fennállása óta már háromszor is megrongáltak, majd újjáépíttek, de működni sem akkoriban, sem azóta nem látta emberi szem - mozdulatlanul várta a dolgok jobbra fordulását.
Esett az eső aznap , ahogyan mostanában mindig szokott. A kispesti állomáson keresztül a perontetőkön is, mint a szitán. Az ilyesmit már minden ingázó a végzetnek tudja be, ami nem fog változni emberöltőkön keresztül. Csakúgy, mint Zuglóban vagy Kőbánya-alsón, ahol az embernek gyakran támad az az érzése, hogy ha egy filmforgatásnál az apokalipszis utáni tájra lenne szükség, az itteninél jobbat nem találnak. Az Örs vezér tere felé igyekvő villamos ablakából elébünk táruló látvány ugyancsak pompásan beleillik ebbe az elképzelésbe.

Megtettem jó párszor már ezt az utat, nem ért meglepetésként semmi.
De az ősszel valami mégis.
Nem sokkal előtte, egy kétszemélyes, családi kampánystáb tagjaként ( amelynek egyike maga a képviselőjelölt volt) olyan jól produkáltunk - a plakátkészítést és a rádióbeszéd összeállítását kifejezetten élveztem  - hogy támogatottunkat  fényes eredménnyel a független diákparlament megyei képviselőjévé választották. Szinte sajnáltam, hogy ezután legfeljebb olykor-olykor, bár eleinte mindenképpen, már csak a kísérő szerepének örülhetek. Azt is csak addig, amíg egy vidéki gyerek a főváros sűrűjében megtanul eligazodni.
Így történhetett, hogy a rozsdatemetőkön keresztül vezető utak végén egy napon fényesen világító épület előtt találtam magam. Aztán meg benne, mert kíváncsi voltam, és senki nem szólt, hogy mit keresek itt.

Leültem a pálmák alá a folyosón, és hallgattam az épp arra vonuló takarítónő kocsijának surrogását a szőnyeg puha csíkján.  Megszólítottam, elbeszélgettünk. Csend volt körülöttünk, csak távolról hallatszott valami tompa moraj. Mint utóbb kiderült, vastaps volt, Vekerdy Tamás épp akkor fejezte be az előadását, azt honorálták a diákküldöttek ezzel az elismeréssel. Ha előre tudtam volna, nem hagyom ki semmiképpen, de erről akkor, ott lemaradtam.
Másnap ellenben, ugyanezt a morajlást hallva, mentem szaporán a hang után. Egy jókora előadóteremben akkor búcsúzott egymástól a diák-képviselők népes hada, a többnapos program végeztével.  Megtapsolták egymást, aztán táncolni kezdtek, össze-összeborultak, nevettek, elérzékenyültek.  Sokféle srác, sokféleképpen eleresztve, egyvalamiben mégis egyformák.
Nem tűrnek némán bólogatva.

Most például tüntetnek január 19-én.
 A diákparlamenti választások környékén már Soros- bérencekként emlegette őket a kincstári sajtó. Meg hogy nem is legálisak. Hogy hivatalosan nem is léteznek. Hogy amúgy is eleve kudarc az egész.
 A napokban, a holdbéli tájon hazafelé tartva egy bádogbuszon -  amelyik úgy rázkódott alattam két és fél órán keresztül a negyvenkilométeres úton, hogy ha vesekövem lenne, annak a sorsa már el is intéződött volna ez idő  alatt -  elgondoltam, amint hasonló buszokon a diákok hajnalban az arra a hétre előírt harmadik alkalommal nulladik órára mennek éppen, táskájukban tizenöt kilónyi könyvvel, egyik kezükben tornazsákkal, a másik zsákban a rajzeszközökkel, egy szatyorban a külön dögnehéz  könyvvel, amiből a törivetélkedőre kell készülniük. Lekoppan néha a szemük, mert este tizenegykor még a görög társadalmak összefoglalóját tanulták az esedékes dolgozatírásra. Sápadtak, fáj a hátuk, otthon is sok a zűr.  Elegük van. És nincs, aki szót emeljen értük - hát megszólalnak ők maguk.

"Ne menj suliba!" címmel szerveznek diáktüntetést január 19-ére a Parlament elé. A tanulók kezdeményezése a gyenge oktatási rendszerre akarja felhívni a figyelmet. A tüntetést szombat kora délutánig 6500-an igazoltak vissza, és további 25 ezren jelezték, hogy érdekli őket.