A sokadik pecsét

Hát ezt is megcsinálták.
Trombitásné  csak nézte a kezében tartott kis kék ellenőrző könyvet, és ha a hétköznapok nem vetik alá már amúgy is folyamatos, komoly lélektani edzéseknek, talán hangosan felröhögött volna. Vagy elsírja magát.

Most épp a kettő közt lengett a kedélyállapota, mint az inga, de sem egyik, sem másik nem következett be. Egyszerűen csak a két tenyerébe temette az arcát, és hagyta kattogni a gondolatait.
Amikor a nagyobbik gyerek iskolájában lett kötelező a vasárnapi templombajárás, magukban zúgolódtak, de hangosan nem kifogásolták. Eleinte legalábbis. A nagymama ugyan a szokásosnál gyakrabban iktatta be a vasárnapi ebédhez való készülődés közben előadott emlékezéseinek sorába azokat a történeteket, amelyek hátborzongató részletességgel érzékeltették, amint a dédnagymama a tanyától a vasúti sínekig tartó másfél kilométeren át lapátolta a combközépig érő havat zokogva, átkozódva, hogy a gyerekei beérjenek a faluba a reggeli diákmisére. De sose derült ki, milyen hátrányok érnék a három gyereket, ha a diákmisét elmulasztanák, mert a diákmiséről egyetlenegyszer, az életük árán sem mertek volna hiányozni. Ha az volt a verdikt, hogy hajnali ájtatosság, vagy korai mise, netán, hogy másnapra kívülről kell fújni szentéletű Kaszap István teljes életútját, akkor annak meg kellett lennie.
Trombitásné anyja erre a szentéletű Kaszap Istvánra maga is egészen jól emlékezett. Hátborzongatóan különös emlék kötötte hozzá, élete legelső emléke. Két-hároméves korunk eseményeire állítólag még nem tudunk emlékezni, de Trombitásné anyja egészen pontosan fel tudta idézni a tanyai kis szobát, a sarkában álló vetett ágyat, amiben egy nagyszemű, szomorú fiú fekszik, aki tüdőbeteg, haldoklik, és akihez nem nagyon engedik közelebb menni, a fertőzés miatt. Egy napon azonban különös izgalom lesz úrrá a családon, mindenki ünneplőbe öltözik, menniük kell valahová, ahová a tüdőbeteg fiút és az apró gyereket értelemszerűen nem vihetik. Kivételesen és kényszerűen egymásra bízzák hát őket, csak pár órára, hátha addig nem üt be semmi baj.
A kicsi gyerek ül az ágyban, hallgatja a nagyszemű fiút, aki egy könyvből Kaszap Istvánról olvas, aztán halkan többször is elénekel egy dalt. Egy csendes, lassan hullámzó nótát, amiben esik az eső a mezei virágra és a magyar honvéd bársony-barna homlokára, a honvéd pedig, aki nagyon fázik, miközben erdő-mező ázik, arra gondol, hogy nagyon elázik hazáig.
A fiú nemsokára meghal, Trombitásné anyja pedig idővel megtudja róla, hogy a nagybátyja volt, és olyan fiatal, hogy a szerelmet meg sem ismerhette. A katonaságot igen, s a szentek életén kívül  sikerült olyan jól a lelkébe vésni azt is, miszerint az életével a hazának tartozik, hogy utolsó kívánságaként katonaruhában fotografálta le őt a házhoz rendelt fényképész. Aki olyan ügyes ember volt, hogy később a meghalt fiúnak ezt a képét egy papírra másolta az anyja arcképével. Így aztán lehetett kettejüknek legalább egy olyan képe, ahol közösen vannak megörökítve.

 Trombitásné hideglelős borzongással hallgatta ezeket a történeteket, és el se tudta volna képzelni, hogy hasonló élmények kerüljenek be a családja újabb kori történelmébe.
De aztán a nagyobbik gyerek iskolájában kötelező lett a heti egyszeri ájtatosság, a templomlátogatás, és ezzel együtt megjelentek a szentek és a vasárnap reggeli veszekedések is.  A papa "az embernek alig van pár rohadt hétvégéje és akkor se pihenheti ki magát rendesen, kísérd most te a gyereket a nyüves templomba" kezdetű monológjait az anyai kifakadások kísérték: " nekem főznöm kéne, délben mind jöttök majd éhesen". A gyerek sírt, hogy a templomban hideg van és unatkozik, inni se lehet, pedig legutóbb is annyira szomjas volt, hogy majdnem kiszédült a padból.
A legtöbbször a nagymama bizonyult az egyetlen megoldásnak, aki templomba járni ugyancsak egyáltalán nem akart, de az unokája iskolai boldogulása kedvéért, fogcsikorgatva bár, mégis hajlandó volt rá. Sőt, megírta az igazolásokat is - mert minden alkalommal  igazolni is kellett a templomlátogatásokat - s istentiszteletek végén rendre odajárult a lelkészhez pecsétért és aláírásért.
Egy nap azonban nem bírta tovább, kifakadt.
Azon a vasárnapon történt ez, amit egy olyan kellemesnek ígérkező szombat este előzött meg, mikor is szalonnasütögetéshez gyűlt össze a család a kertben. Sűrű, nehéz szagok szálltak, füstölt szalonnáé, kolbászé, hagymáé, pirosan világított a tűz parazsa, s valamelyikük azt találta mondani e romantikus este hevületében, hogy énekelni kellene most valami szépet.
És akkor a nagyobbik Trombitás gyerek, aki egész héten amúgy is ezt gyakorolta, mert énekórán osztályozzák majd hétfőn, rázendített az Ó, Sion ébredj kezdetű zsoltárra.
A család megkövülten hallgatott.
A nagymamánál azonban - aki tábortüzek körül pattogó ritmusú dalokhoz, vidám hangulatokhoz volt szokva, de azzal is elégedett lett volna, ha azt fújják, hogy Zöldre van a rácsos kapu festve  - ezzel betelt a pohár. Másnap azzal az epés megjegyzéssel tolta az igazolást aláírásra a lelkész keze alá, hogy sehogy nincs ez így rendben, valaki észrevehetné már, változtatni kéne ezen a kötelező gyakorlaton
 - Ó, igen - mosolygott a lelkész nyájasan - ezek a kézzel írott cédulák szerintem sincsenek rendben. Be kellene vezetni egy előrenyomtatott templomlátogatási igazolást.
És megcsinálták - nézte most Trombitásné a kék ellenőrzőt, amit a kisebbik gyerek nyomott a kezébe az imént.
 Vékony füzetke, harminckét pecsétnek van benne hely. Aki nem igazolja az előírt kötelezőt, annak minden alkalommal fekete pont jár, s minden ötödik pont egy jegyet ront a magatartás osztályzatán.
 Trombitásné szerette a verseket, most tehetetlenségében megint  eszébe jutott egy, ami Isten gyakori emlegetésekor  - pedig emlegetik mostanában annyit, hogy azt akár meg is sokallhatná, már amennyiben tényleg létezik - újabban mindig felidéződik benne:
"Valaha én is úr akartam lenni/ Ó, bár jó szolga lehetnék! /De szolga csak egy van, az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség."
Lehetséges-e, hogy megismétlődik minden - szólalt meg benne rémülten egy kérdés.
 Aztán felemelte a tekintetét, már csak megszokásból is, mert felette nem az égbolt feszült, hanem a konyha kissé kopott festékű plafonja, a sarkokban itt-ott pókhálóval, közepén egy időnként pislákoló neoncső a keskeny, opálos  hengerével, és megmagyarázhatatlan módon az jutott eszébe, el ne felejtse megkérdezni az anyját, vajon visz-e még valaki virágot a szinte gyerekként meghalt, katonaruhás nagybácsi sírjára.

Alagút

 Ha úton vagyok, leginkább a kertek alján szoktam közlekedni, lévén, hogy a zónázó  vonatok,  és a helyközi buszjáratok mind ott járnak. Olyasmiket látni arrafelé, ami az autós társadalomnak - különös tekintettel a vezető pozícióban lévő úrvezetőkre - nemigen szokott a szeme elé kerülni. Nincs vele dolguk, így aztán számukra nem is léteznek a kétségbeejtő vasútállomások, a porták hátsó kertjei az ott összegyűjtögetett "egyszer még szükség lesz rá" maradék anyagainak rozsdás vagy korhadó kupacokká nemesült dombvonulataival, a hajdani zártkertek szegénynegyedekké változott világával, kiüresedett üzemcsarnokok csontvázaival.

 Épp gyerekek dekorálták a kisváros állomásának aluljáróját - a Csillagfürt Alapítvány növendékei nyerték el a jogot a MÁV aluljárószépészeti pályázatán, hogy még az ősszel mesevilágot fessenek a kietlen alagút falaira - amikor már nem bírtam tovább, és lefényképeztem, mint jut fel az utazóközönség ebből a lenti mesevilágból  a fenti peronra.
Háromtagú család próbálta megvalósítani a feladatot éppen akkor.
Először az apa szorította a hasához a jelentős méretű papírdobozt, és cipelni kezdte fölfelé a huszonvalahány lépcsőn. Jó erőben lehetett, mert egyszer sem állt meg szusszanni közben.

Összeszorított foggal drukkoltam neki, mert pár éve láttam már lezuhanni itt egy férfit, akit a körülötte pirosló vértócsával együtt úgy kerülgettek az arra járók, hogy közben senkinek nem jutott eszébe a mentőket hívni.  Egy asszony meg azzal terelgette odébb bámészkodó családtagjait, hogy "menjünk már, még megijed a gyerek".
Ilyen itt most nem volt, ez a fiatal férfi épségben felért, a csomagot a földre huppantva visszafordult, hogy a feleségével közösen felcipeljék a babakocsit is, benne  gyerekkel, s várják a peronon szép nyugodtan a zónázót - mintha ez így lenne a világ természetes rendje.

Oldalt, a lépcsősor mellett eközben a lift  - amelyiket fennállása óta már háromszor is megrongáltak, majd újjáépíttek, de működni sem akkoriban, sem azóta nem látta emberi szem - mozdulatlanul várta a dolgok jobbra fordulását.
Esett az eső aznap , ahogyan mostanában mindig szokott. A kispesti állomáson keresztül a perontetőkön is, mint a szitán. Az ilyesmit már minden ingázó a végzetnek tudja be, ami nem fog változni emberöltőkön keresztül. Csakúgy, mint Zuglóban vagy Kőbánya-alsón, ahol az embernek gyakran támad az az érzése, hogy ha egy filmforgatásnál az apokalipszis utáni tájra lenne szükség, az itteninél jobbat nem találnak. Az Örs vezér tere felé igyekvő villamos ablakából elébünk táruló látvány ugyancsak pompásan beleillik ebbe az elképzelésbe.

Megtettem jó párszor már ezt az utat, nem ért meglepetésként semmi.
De az ősszel valami mégis.
Nem sokkal előtte, egy kétszemélyes, családi kampánystáb tagjaként ( amelynek egyike maga a képviselőjelölt volt) olyan jól produkáltunk - a plakátkészítést és a rádióbeszéd összeállítását kifejezetten élveztem  - hogy támogatottunkat  fényes eredménnyel a független diákparlament megyei képviselőjévé választották. Szinte sajnáltam, hogy ezután legfeljebb olykor-olykor, bár eleinte mindenképpen, már csak a kísérő szerepének örülhetek. Azt is csak addig, amíg egy vidéki gyerek a főváros sűrűjében megtanul eligazodni.
Így történhetett, hogy a rozsdatemetőkön keresztül vezető utak végén egy napon fényesen világító épület előtt találtam magam. Aztán meg benne, mert kíváncsi voltam, és senki nem szólt, hogy mit keresek itt.

Leültem a pálmák alá a folyosón, és hallgattam az épp arra vonuló takarítónő kocsijának surrogását a szőnyeg puha csíkján.  Megszólítottam, elbeszélgettünk. Csend volt körülöttünk, csak távolról hallatszott valami tompa moraj. Mint utóbb kiderült, vastaps volt, Vekerdy Tamás épp akkor fejezte be az előadását, azt honorálták a diákküldöttek ezzel az elismeréssel. Ha előre tudtam volna, nem hagyom ki semmiképpen, de erről akkor, ott lemaradtam.
Másnap ellenben, ugyanezt a morajlást hallva, mentem szaporán a hang után. Egy jókora előadóteremben akkor búcsúzott egymástól a diák-képviselők népes hada, a többnapos program végeztével.  Megtapsolták egymást, aztán táncolni kezdtek, össze-összeborultak, nevettek, elérzékenyültek.  Sokféle srác, sokféleképpen eleresztve, egyvalamiben mégis egyformák.
Nem tűrnek némán bólogatva.

Most például tüntetnek január 19-én.
 A diákparlamenti választások környékén már Soros- bérencekként emlegette őket a kincstári sajtó. Meg hogy nem is legálisak. Hogy hivatalosan nem is léteznek. Hogy amúgy is eleve kudarc az egész.
 A napokban, a holdbéli tájon hazafelé tartva egy bádogbuszon -  amelyik úgy rázkódott alattam két és fél órán keresztül a negyvenkilométeres úton, hogy ha vesekövem lenne, annak a sorsa már el is intéződött volna ez idő  alatt -  elgondoltam, amint hasonló buszokon a diákok hajnalban az arra a hétre előírt harmadik alkalommal nulladik órára mennek éppen, táskájukban tizenöt kilónyi könyvvel, egyik kezükben tornazsákkal, a másik zsákban a rajzeszközökkel, egy szatyorban a külön dögnehéz  könyvvel, amiből a törivetélkedőre kell készülniük. Lekoppan néha a szemük, mert este tizenegykor még a görög társadalmak összefoglalóját tanulták az esedékes dolgozatírásra. Sápadtak, fáj a hátuk, otthon is sok a zűr.  Elegük van. És nincs, aki szót emeljen értük - hát megszólalnak ők maguk.

"Ne menj suliba!" címmel szerveznek diáktüntetést január 19-ére a Parlament elé. A tanulók kezdeményezése a gyenge oktatási rendszerre akarja felhívni a figyelmet. A tüntetést szombat kora délutánig 6500-an igazoltak vissza, és további 25 ezren jelezték, hogy érdekli őket.