Trombitásné csak nézte a kezében tartott kis kék ellenőrző könyvet, és ha a hétköznapok nem vetik alá már amúgy is folyamatos, komoly lélektani edzéseknek, talán hangosan felröhögött volna. Vagy elsírja magát.
Most épp a kettő közt lengett a kedélyállapota, mint az inga, de sem egyik, sem másik nem következett be. Egyszerűen csak a két tenyerébe temette az arcát, és hagyta kattogni a gondolatait.
Amikor a nagyobbik gyerek iskolájában lett kötelező a vasárnapi templombajárás, magukban zúgolódtak, de hangosan nem kifogásolták. Eleinte legalábbis. A nagymama ugyan a szokásosnál gyakrabban iktatta be a vasárnapi ebédhez való készülődés közben előadott emlékezéseinek sorába azokat a történeteket, amelyek hátborzongató részletességgel érzékeltették, amint a dédnagymama a tanyától a vasúti sínekig tartó másfél kilométeren át lapátolta a combközépig érő havat zokogva, átkozódva, hogy a gyerekei beérjenek a faluba a reggeli diákmisére. De sose derült ki, milyen hátrányok érnék a három gyereket, ha a diákmisét elmulasztanák, mert a diákmiséről egyetlenegyszer, az életük árán sem mertek volna hiányozni. Ha az volt a verdikt, hogy hajnali ájtatosság, vagy korai mise, netán, hogy másnapra kívülről kell fújni szentéletű Kaszap István teljes életútját, akkor annak meg kellett lennie.
Trombitásné anyja erre a szentéletű Kaszap Istvánra maga is egészen jól emlékezett. Hátborzongatóan különös emlék kötötte hozzá, élete legelső emléke. Két-hároméves korunk eseményeire állítólag még nem tudunk emlékezni, de Trombitásné anyja egészen pontosan fel tudta idézni a tanyai kis szobát, a sarkában álló vetett ágyat, amiben egy nagyszemű, szomorú fiú fekszik, aki tüdőbeteg, haldoklik, és akihez nem nagyon engedik közelebb menni, a fertőzés miatt. Egy napon azonban különös izgalom lesz úrrá a családon, mindenki ünneplőbe öltözik, menniük kell valahová, ahová a tüdőbeteg fiút és az apró gyereket értelemszerűen nem vihetik. Kivételesen és kényszerűen egymásra bízzák hát őket, csak pár órára, hátha addig nem üt be semmi baj.
A kicsi gyerek ül az ágyban, hallgatja a nagyszemű fiút, aki egy könyvből Kaszap Istvánról olvas, aztán halkan többször is elénekel egy dalt. Egy csendes, lassan hullámzó nótát, amiben esik az eső a mezei virágra és a magyar honvéd bársony-barna homlokára, a honvéd pedig, aki nagyon fázik, miközben erdő-mező ázik, arra gondol, hogy nagyon elázik hazáig.
A fiú nemsokára meghal, Trombitásné anyja pedig idővel megtudja róla, hogy a nagybátyja volt, és olyan fiatal, hogy a szerelmet meg sem ismerhette. A katonaságot igen, s a szentek életén kívül sikerült olyan jól a lelkébe vésni azt is, miszerint az életével a hazának tartozik, hogy utolsó kívánságaként katonaruhában fotografálta le őt a házhoz rendelt fényképész. Aki olyan ügyes ember volt, hogy később a meghalt fiúnak ezt a képét egy papírra másolta az anyja arcképével. Így aztán lehetett kettejüknek legalább egy olyan képe, ahol közösen vannak megörökítve.
Trombitásné hideglelős borzongással hallgatta ezeket a történeteket, és el se tudta volna képzelni, hogy hasonló élmények kerüljenek be a családja újabb kori történelmébe.
De aztán a nagyobbik gyerek iskolájában kötelező lett a heti egyszeri ájtatosság, a templomlátogatás, és ezzel együtt megjelentek a szentek és a vasárnap reggeli veszekedések is. A papa "az embernek alig van pár rohadt hétvégéje és akkor se pihenheti ki magát rendesen, kísérd most te a gyereket a nyüves templomba" kezdetű monológjait az anyai kifakadások kísérték: " nekem főznöm kéne, délben mind jöttök majd éhesen". A gyerek sírt, hogy a templomban hideg van és unatkozik, inni se lehet, pedig legutóbb is annyira szomjas volt, hogy majdnem kiszédült a padból.
A legtöbbször a nagymama bizonyult az egyetlen megoldásnak, aki templomba járni ugyancsak egyáltalán nem akart, de az unokája iskolai boldogulása kedvéért, fogcsikorgatva bár, mégis hajlandó volt rá. Sőt, megírta az igazolásokat is - mert minden alkalommal igazolni is kellett a templomlátogatásokat - s istentiszteletek végén rendre odajárult a lelkészhez pecsétért és aláírásért.
Egy nap azonban nem bírta tovább, kifakadt.
Azon a vasárnapon történt ez, amit egy olyan kellemesnek ígérkező szombat este előzött meg, mikor is szalonnasütögetéshez gyűlt össze a család a kertben. Sűrű, nehéz szagok szálltak, füstölt szalonnáé, kolbászé, hagymáé, pirosan világított a tűz parazsa, s valamelyikük azt találta mondani e romantikus este hevületében, hogy énekelni kellene most valami szépet.
És akkor a nagyobbik Trombitás gyerek, aki egész héten amúgy is ezt gyakorolta, mert énekórán osztályozzák majd hétfőn, rázendített az Ó, Sion ébredj kezdetű zsoltárra.
A család megkövülten hallgatott.
A nagymamánál azonban - aki tábortüzek körül pattogó ritmusú dalokhoz, vidám hangulatokhoz volt szokva, de azzal is elégedett lett volna, ha azt fújják, hogy Zöldre van a rácsos kapu festve - ezzel betelt a pohár. Másnap azzal az epés megjegyzéssel tolta az igazolást aláírásra a lelkész keze alá, hogy sehogy nincs ez így rendben, valaki észrevehetné már, változtatni kéne ezen a kötelező gyakorlaton
- Ó, igen - mosolygott a lelkész nyájasan - ezek a kézzel írott cédulák szerintem sincsenek rendben. Be kellene vezetni egy előrenyomtatott templomlátogatási igazolást.
És megcsinálták - nézte most Trombitásné a kék ellenőrzőt, amit a kisebbik gyerek nyomott a kezébe az imént.
Vékony füzetke, harminckét pecsétnek van benne hely. Aki nem igazolja az előírt kötelezőt, annak minden alkalommal fekete pont jár, s minden ötödik pont egy jegyet ront a magatartás osztályzatán.
Trombitásné szerette a verseket, most tehetetlenségében megint eszébe jutott egy, ami Isten gyakori emlegetésekor - pedig emlegetik mostanában annyit, hogy azt akár meg is sokallhatná, már amennyiben tényleg létezik - újabban mindig felidéződik benne:
"Valaha én is úr akartam lenni/ Ó, bár jó szolga lehetnék! /De szolga csak egy van, az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség."
Lehetséges-e, hogy megismétlődik minden - szólalt meg benne rémülten egy kérdés.
Aztán felemelte a tekintetét, már csak megszokásból is, mert felette nem az égbolt feszült, hanem a konyha kissé kopott festékű plafonja, a sarkokban itt-ott pókhálóval, közepén egy időnként pislákoló neoncső a keskeny, opálos hengerével, és megmagyarázhatatlan módon az jutott eszébe, el ne felejtse megkérdezni az anyját, vajon visz-e még valaki virágot a szinte gyerekként meghalt, katonaruhás nagybácsi sírjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése