Legyél az Olvasóm, ha kérhetem.

 Küllemében ez a létező legpuritánabb blogok egyike lesz. Tartalmában talán nem annyira, de mert a blogolás technikájához sokkal kevésbé ( mondhatni, egyáltalán nem) értek, mint az íráshoz - nem mintha ahhoz olyan elementáris zsenialitással, de több évtizedes újságírói munka után némiképp talán mégis - esetleg mégis valamicske érdeklődésre tarthat számot.
 Mondanivalóm van jócskán, a közlésre szánt papírfelület ellenben egyre fogy,és a megmaradt újságpapírra is csak az kerülhet, amire nagyjából előre kiszámíthatóan, tömegnyien felkapják majd a fejüket.
 Az élet apró-cseprő dolgaira, a mozaikdarabokra, amiből össze szoktuk rakosgatni a magunk egészét, nem szokott tömegnyi ember reagálni.
 Pedig - amint a korábbi, az idővonalamra feltett posztok iránti érdeklődésből tapasztalom - az életképek nem szűntek meg érdekesek lenni. Nekem meg ez a mániám. Megfigyelni magunkat a legkülönbözőbb helyzetekben, és aztán megírni.
 Ez a mániám amúgy hozott nekem tavaly a "Száz szóban Budapest" pályázatán egy első díjat azzal a történettel, amiben két öregasszony utazik a villamoson, és.....
 Ám ez csak afféle bevezető, később majd idemásolom az ezeregynéhány közül a dobogó felső fokára érdemesített írást, hátha van itt újszülött, akinek mindez új lesz.
De van az életből összerakott  mesém, egymás mellé kívánkozó életképekből a magam számára is váratlanul kerek egésszé összeállt kisregényem - ezeknek is itt lesz a legjobb helyük.
 Betűkből vannak ezek is, nem szállnak el olyan könnyen, mint a szó.
De ha mégis - én megtettem, amit elvárok magamtól.

( Alant három fotó  a Száz szóban Budapest díjátadójáról - csak hogy ne legyen "képtelen" mindjárt az első bejegyzésem. Ez ugyan így egy tördelési anomália, de az elején talán megbocsátható. Mint említettem, nem értek hozzá.  Ha megszeretitek, érdemes lesz a saját káromon megtanulni )