Érzelmes kabarédal, hat női hangra

Ajánlás:

Sanzon alatt megzenésített verset, dalt értünk, amióta a 19.-20. század fordulóján Francia- és Németországból hozzánk megérkezett. Eredetileg azonban a sanzon az érzelmes, szatirikus vagy humoros, könnyed, melodikus kabarédal elnevezése volt. 

Bízom benne, hogy a mondatok mögül egyaránt kihallani a melódiát és a komolytalan vihogást.

Úgy ébredt, mint mindig: lassan úszott kifelé az álomból, amíg partot nem ért. Nem kapaszkodott meg, vissza-visszacsúszott, s amikor végre abbamaradt a lebegés, akkor tudatosult benne: a part ezúttal nem a saját ágya.

Csukott szemhéja mögött úgy készülődött az ébrenlét, mintha semmi nem sürgetné, s ez így is volt: ráérős nap ígérkezett, amilyen ritkán adódott Viola felnőtt életében.

Anya ágya.

Hogy anya ágyában aludt, ez volt az első gondolata, amint a szemét kinyitotta. Nem érdekelte, hány óra van. A leeresztett redőny rosszul zárt, lemezeinek hézagain szalagokként libegtek át a napsugarak, s feldíszítették a szobában a barna szekrényt, a falon agyagszínű kaspóban függő páfrányt - ami anya meggyőződése szerint kiválóan tisztítja a levegőt – a könyvespolcokat. A paplanra is jutott a szalagokból, s amint Viola utánuk nyúlt, porszemek kezdtek ugrándozni az ujjai között.

Anya kórházban van. Ez volt a lány tudatosnak nevezhető, második hangtalan megállapítása. Emiatt aludt ő ebben a szobában, ebben az ágyban. Hogy ne legyen magára hagyatva a ház, a szobanövények – köztük a páfrány - a kertben a muskátlik, rózsák és liliomok, az óljában a kutya…

A kutya! Milyen csendben van. Még csak nem is kaparászik az ajtón. Meg kellene etetni.

Ez utóbbi gondolatsor volt az ébredés hosszúra nyúlt nyitányának befejező része – s ezzel el is kezdődött a nap.

Viola megmosolyogta, hogy ott pislog benne keskenyvágású kék szemével az a szőke csitri, aki már gyerekként sem volt hajlandó reggelenként csak úgy hirtelen kiugrani az ágyból. Nem is értette, hogyan képes erre anya és az öccse, akik már rég kint csörömpöltek a konyhában a bögrékkel, amikor ő még lebegve fel-és alámerült az álomban. Megszokták, hogy így ébred, nem háborgatták, anya sem ösztökélte sürgős felkelésre.

Anya. Aki tegnap olyan álomból ébredt keskeny kórházi ágyán, amit mesterségesen bocsátottak rá, hogy amíg semmit nem érzékel a körülötte lévő világból, torkának szegezhessék a szikét.

A gondolatra Viola megrázkódott, hangtalanul lehülyézte magát, majd nadrágba, pulóverbe, papucsba bújt, s kiviharzott a kertbe. A kutya nem üdvözölte, ritkán találkoztak, nem volt idejük megbarátkozni.

- Mindjárt hozok neked enni – nézett a lány a harmattól csatakos jószág szemébe, de megpaskolni nem merte, ahhoz nem voltak elég jó viszonyban.

A konyhában azonnal visszatalált a rég elfelejtett mozdulatokhoz: minden ugyanott volt, mint régen, a fiókok szinte maguktól nyíltak, s mindegyikben azt az eszközt találta, amit tizenöt évvel ezelőtt. A hűtőszekrénybe már ő tette be tegnap este a kórházból hazatérőben vásároltakat, a felvágottat, sajtot, tejet. Egy napraforgómintás tálcára készítette a reggelijét, amikor megint eszébe jutott a kutya, egyszersmind az is, hogy nem gondoskodott róla. Most tehát vagy odaadja neki a saját szalámiját, vagy elszalad a boltba néhány doboz kutyatápért.

Egyáltalán, mit eszik ez? Rendes ételmaradékot, száraz tápot, vagy dobozos kaját? Anya nem mondta. Vagy mondta, csak nem emlékszik rá? Mondania kellett, hiszen olyan pontosan előkészített mindent, mielőtt kórházba vonult. Megmutatta a dobozt is, amibe mindazokat az iratokat összerakosgatta – születési anyakönyvi kivonatot, az életbiztosítási kötvényét - amelyekre Violának szüksége lesz, „ha netán feldobná a talpát”. Ő felháborodva tiltakozott, minek ijesztgeti, hiszen ez csak egy rutinműtét. Anya nevetett, de közben különös tekintettel nézett rá, mintha sajnálná, hogy nem készítette fel: az elkerülhetetlent ideje tudomásul venni, mert ha nem is éppen most, de valamikor bekövetkezik.

Biztosan beszélt a kutyáról is, igen, most már emlékezett rá: Dugó a neve, jó kutya, nem válogat, mindent megeszik.

Viola szandálra cserélte a papucsát, leakasztotta a falinaptár mellől a kapukulcsot, s miközben a fészer felé igyekezett, megint megnyugtatta a kutyát, hogy nem feledkezett el róla, mindjárt hoz neki enni, csak előbb el kell mennie a boltba.

Vajon anya napjai is így kezdődnek, hogy a kutyával beszélget? Kivel mással beszélgetne, egyedül él, valakihez csak kell szólnia.

Violát erre a gondolatra elöntötte a szomorúság, aztán mindjárt mentegetőzni kezdett: hiszen, ha az öccsével gyakrabban látogatnák, akkor is legtöbbször egyedül kelne és feküdne. Az egyedüllét is egy életforma, bizonyára hozzá lehet szokni. Sok jó is van az egyedüllétben, ezt tapasztalatból tudja. A lelke mélyén ő is örül, ha Barna néha bejelenti, hogy két-három hétre üzleti útra megy. Most is úton van éppen, ezért is jöhetett ő haza, a mama házába. Máskülönben nehezen lehetett volna megoldani. Az öccse nem hagyhatja ott az autószerelő műhelyét rövid időre sem. Viola, bár folyton pörög, szervez, intézkedik, mégis csak könnyebben elszabadul a Barna borgazdaságában üzemelő hotelből pár napra, különösen most, hogy épp nincs nagy vendégjárás, a szezon majd a szürettel kezdődik.

Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, mert anya mégsem bízhatta idegenre a javait.

Anya javai! Viola felnevetett. Anyát a javak sosem érdekelték, a tárgyakra egyedül a praktikumuk miatt volt szüksége. Ha szépségre vágyott, megteremtette. Vagy a virágoskertben – anya kertje tényleg mindig, minden évszakban csodaszép – vagy a gondolataiban. „Az a szerencsém – mondogatta gyakran – hogy jó a képzelőerőm, ha akarom, egy könyvvel a kezemben, az ágyamban fekve is bejárhatom Prágát. Vagy amit csak akarok”. Vajon ez tényleg így van? – néztek egymásra ilyenkor az öccsével, mert képtelenség volt elhinni, hogy anya képzeletben utazgat, és nem hiányzik neki a valóságos élmény. Az öccse végül úgy döntött, elhiszi, elvégre anyáék generációja gyerekkorában még a papír zsebkendőt sem ismerte, nem hogy a tévét, egy ilyen generáció mindenre képes.

Viola a levendulabokrok mellett elhaladtában úgy döntött, nem a kocsijával megy – a sötétkék kisautó ott állt a diófa alatt – nem nyitogatja a nagykaput, inkább kipróbálja anya biciklijét, hiszen a bolt innen négyutcányira van. 

Az első, bizonytalan mozdulatok után lelkesülten kezdte tekerni a pedált, majd lassított, hogy szemrevételezhesse a környék változásait. Rengeteg új ház épült – állapította meg – a régi épületek közül sokat lebontottak, és a fatelep helyén tényleg ott áll az új szupermarket, amiről anya mesélt. Ő nem szeret ide járni, idegesíti, hogy egy árucikkből ötvenfélét tartanak, feleslegesnek érez ekkora bőséget. „Az embernek nincs ennyi mindenre szüksége, akkor meg minek?”

Viola a bevásárlóközpontokhoz szokott, ezúttal mégis elkarikázott a kis boltig. Ahol nem ismerték meg, mindenki idegen volt, s ez furcsa módon rosszul esett neki. Viszont tartottak kutyaeledelt, úgyhogy Dugó táplálása megoldottnak látszott.

A kutya reggelije után nem akadt feladat, a nap pedig egyre forróbbá vált. Viola bóklászott egy ideig a kertben, észrevette, hogy a nagyitól örökölt ház tetején hullámossá lettek a cserépsorok – öregszik a tető is. A konyhában a régi, szürke-bordó mintás műkőlapok alaposan kifakultak, de hűvösek voltak és simák, némelyiket hajszálrepedések erezték.

A barna szekrény még nagyié volt, aljában megtalálta a cipős dobozt a régi fényképekkel. Kiborította a tartalmát az ágyra, s miközben mindkét tenyerét belemerítette a család fotópapírra rögzített történelmébe, mintha kívülről látta volna magát, amint az elsötétített szobában üldögél. Semmi nem mozdult körülötte.

Anya mit szokott csinálni, ha éppen nincs dolga? Hogy lehet ilyen mozdulatlanul élni egyáltalán?

Az éjjeli szekrénykén egy könyv hevert, első oldalán anya írása. Naplóféle. Ezt talán nem kellene elolvasnia. De ha titkos lenne, anya nem hagyta volna szem előtt.

A borító belső lapjára egy csoportkép volt beragasztva. A színes felvétel mostanában készülhetett, idősödő asszonyok néztek a lencsébe. Némelyiket felismerte, a nevükre is emlékezett: anya régi barátnői, akikkel, amíg itthon élt, gyakran találkozott. Anya vállát a képen egy rövid frizurás, feltűnő színekbe öltözött, roppant elevennek látszó hölgy ölelte át. A háttérben a temető kerítése látszott, a vasrácsok mögött sírkövek. A fotón az asszonyok mindannyian nevettek.

Első dal – ez állt a második lap tetején anya szépen formált betűivel. Ez is olyan különös volt: Viola az utóbbi években betűt csak nyomtatásban látott. Ír valaki még kézzel egyáltalán?

Első dal

Sírkert a Derűhöz és az Orgonás szobához

Ma megalakítottuk a Hulló Falevelek Társaságát.

  ( folytatása következik)

Come back.....

- Szevasz! - köszönt rám az idei  nyár és új otthonom, a falu közepén egy idősödő úr, aki kockás ingben és farmernadrágban, ruganyos léptekkel kaptatott az emelkedőn felfelé. Majd hirtelen rámutatott a mellette tétován baktató másikra, akinek mellközépig érő, ősz szakálla volt, és megkérdezte:
- Na, megismered?
- Bocs, de így hirtelen azt se tudom, hogy te ki vagy....- szabadkoztam, megállítva a kerekes bevásárlószatyrot, amelyik tele volt rakva krumplival, zöldséggel, és épp nélkülem készült elindulni lefelé.
- Hát ő a Kalács! - szólalt meg neheztelő hangsúllyal a szakállas.
- Ő meg a Japán! - mutatott a szakállasra a farmeres.
Csak szorongattam a kocsimat, mert káprázatos gyorsasággal kezdett visszafelé pörögni az idő, azokba az évekbe, amikor három környékbeli beatzenekar igyekezett lenyűgözni a nagyérdeműt Újlengyeltől Nagykátáig, Péteritől Pilisig, Albertirsától Üllőig: az Ezüst Csillag, a Nautilus, és a Little Boy's. Az volt nekünk tizenéveink végén ez a három banda kicsiben, mint nagyban az Illés, a Metró és az Omega.
Én pedig nem csak úgy egyszerűen Nautilus-os voltam, hanem a ritmusgitáros-énekessel jártam, a banda saját számainak szövegírójaként tündököltem,  és kezdő újságíróként olyan hévvel reklámoztam a fellépéseiket a Monor és Vidékében, hogy  annak paródiája egyszer a szilveszteri számba is bekerült.
A szakállas Japán volt az együttes alapítója és basszusgitárosa.
A farmeres Kalács nélkül pedig, aki magas hőfokon, de férfiasan rajongott és igyekezett a hangtechnikában hasznossá tenni magát, egyenesen elképzelhetetlen volt a zenekar  létezése.
Most meg ott álltunk, hárman, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, sőt, Japán már el is hagyta azt, és csak nevettünk, mert nem lehetett ezzel a helyzettel kezdeni semmi mást.

 Aztán Kalács azt mondta, össze kéne jönnünk beszélgetni, de lehetőleg mielőbb, mert ő jövő vasárnap már utazik. Ekkor tudtam meg, hogy negyven éve Ausztráliában él. Évente egyszer hazajön, olyankor Japánnál szokott megszállni, aki egyedül él egy nagy házban., amit már a válása után épített.
Ez a ház pedig abban az utcában van, ahol én is lakom, közel a Patay kastélyhoz, ami a mi időnkben kultúrházként működött, s ahol a Nautilus próbaterme volt annak idején. Télen a kisiskolában is gyakran próbált a zenekar. mert ott még meleg volt, és Arató Feri bácsi, az iskolaigazgató - belőle pedig már utcanév is lett azóta - pártolta a kevésbé hagyománytisztelő ifjúságot is.
De valahogy egész nyáron nem értünk rá. Hol ők, hol én. Kalács visszautazott, én meg ahányszor csak a kastély fel kerültem, legalább kétnaponta, a gesztenyesor felől folyton azt a sziruptól csöpögő tangót hallottam nyikorogni, hogy " a fák alól/ csak egy kopott gitár dalol".
Pedig a Nautilus repertoárján ez, de még csak ehhez hasonló sem szerepelt.
Néha, amikor Dönci rekedtre üvöltötte már magát - come back, baby, come back - akkor jött egy-két lassú. 

Aztán egyszer csak ott ültem Japán nappalijában. Mutatta a falon a négy gitárját. Hol egyiket, hol a másikat veszi elő néha - mesélte - és játszik valamit. Az összes régi dal szövegét még mindig kívülről fújja.
- A Búcsú nélkül hagytál el - t majdnem minden fellépés szünetében le kellett diktálnom többször is, annyian könyörögtek, hogy hadd írják le. Odavoltak érte - mondja, hogy örüljek..
- Naná, azt is én írtam! - húzom ki magam, és örülök. Be nem vallanám, hogy azokat a dalszövegeket már szívesen elfelejteném, de bennem is itt ragadtak. Sőt, néha elő is jönnek, olyankor látom magunkat, amint nyolc-tíz kilométereket gyalogolunk hóesésben, az újhartyáni kultúrháztól a pilisi vasútállomásig, ahol a jéghideg váróteremben még nekiállunk táncolni, hogy meg ne fagyjunk. vagy, hogy Monorról Bényére biciklizünk öreg, rossz csotrogányokkal, a csomagtartón lányok, a lányok hátán szíjon a gitár. Salgótarjánba utazunk az ORI minősítő vizsgájára, és nincs egy vasunk sem, hogy megebédeljünk valahol.
A bulik bevételéből legfeljebb arra futja, hogy a banda kifizesse a sofőrt, aki a hangfalat, erősítőt, a cuccot a fellépések helyszínére fuvarozza. Aztán vissza.
A számok a Szabad Európa és a Luxemburg révén kerülnek a szalagos Tesla magnókra. Több  tucatszor kell oda-vissza tekerni, megállítani, amíg a dallam és a szöveg berögzül. Senki nem tud angolul, mindenki oroszul tanult. De a fiúk egy egész éjszakára szóló repertoárt megtanulnak így mégis. És sűrűn frissítenek. A siker pedig frenetikus.
- Most nem merném meghallgatni - jegyzem meg. Japán úgy tesz, mint aki nem hallja.
A régi srácok közül már nagyon sokan meghaltak - derül ki, amikor egyeztetjük a névsort, melyikünk, kiről, mit tud. A legtöbben a hatvanat sem érték meg.

 Régi fényképeket nézegetünk, megpróbálom a telefonommal rögzíteni némelyiket, de csak elmosódott foltok maradnak.
Korán halnak a férfiak nálunk - nézünk magunk elé, majd sietve - és őszintén - megdicsérem , amiért ilyen jól tartja magát, és semmi nem látszik rajta abból a pár évvel ezelőtti szélütésből, ami pedig fél oldalára lebénította.
Amikor Kalács kiment, azt akkor még disszidálásnak hívták - állapítjuk meg, csak hogy elevezzünk az elmúlás vizeiről..
Együtt dolgoztak, mint csőszerelők- tudom meg - aztán Kalács önállósította magát, és attól fogva neki nagyon jól ment. De alig hogy összejött neki egy jelentősebb összeg, ő abból utazott és utazott. Aztán egyszer szólt, hogy most kimegy egy haverral Görögországba, de onnan többet már nem jön vissza.
- Mehettem volna én is, épp akkoriban váltam. Csak a lányom tartott vissza. Rajongtam érte, a mindenem volt. De már ő is elment, Walesben él, a három fiú unokám már kint született. Református  lelkész lett a lányom, kiment az angol nyelvet gyakorolni. Egy lelkész házaspár vette pártfogásába, két fiuk van. Az egyikükhöz férjhez ment.
Gyakran hazajárnak, ő is volt már náluk többször. De hát mégis csak magára maradt - jegyzem meg, hogy azért ne érezzen a hangomban szánalmat. Mégis megérzi, próbál meggyőzni, hogy megszokta. Eleinte borzalmas volt, de, mint mindenbe, bele lehet ebbe is törődni.
 Nem engedi, hogy lefényképezzem, de nem is tudnám, a nappali csillárjában csak egy lámpa ég, félhomályban ülünk. A basszusgitárt kiviszem az előszobába, legalább az arról készült kép tanúsítsa és emlékeztessen , hogy itt jártam.

 - Azért kint egészen más az élet - szólal meg, vagy inkább sóhajtja  - Szinte soha nem beszélnek pénzről és politikáról. Itt meg folyton csak ez megy.  Kalács is mindig azt mondja, amikor hazajön, hogy a francba, itt negyven éve nem változott semmi.
- Nem akar hazajönni? Lassan már ő is hetven....
 - Eladta Sidney-ben a házát, beköltözött egy panzióba. Jó nyugdíja van, forintban majd' félmillió, pedig  a szakmájában, csőszerelőként dolgozott kint is. Elvált, de nem magányos, utazgat. Imádja Tajvant, folyton ott lebzsel. Azt mondta nekem egyszer régebben , ez úgy bennem maradt, sose fogom elfelejteni: " tudod, miért nem mentél el te innen? Mert nem tudod, hol élsz. Nem ismersz mást, és fogalmad sincs, hogy hol vagy."

- Lehet, hogy sajnálnunk kéne, amiről lemaradtunk. De akárhogy is, ez egy darab az ifjúságunkból.
- Nekem életem legjobb korszaka volt, habár ráment a házasságom is. A vége felé már nem, akkor már vendéglátóztam, és lakodalmakba jártam. A lakodalmas zenét annyira utáltam, hogy ha a tévében véletlenül épp az megy, azonnal csatornát váltok.
- Rajongóid sincsenek azóta.
Nevet.
- Egyszer Úriban lett volna fellépésünk. Az ide nyolc kilométer. De nem jött a kocsi, ami a cuccot levitte volna. Már megelégedtünk volna egy szekérrel is, de azt se tudtunk szerezni. Vagy negyvenen vettek körül bennünket, a slepp, a rajongók, akik fogták a dög nehéz hangfalakat, az erősítőket, a kábeleket, a dobszerkót, a gitárokat, és az egész hóbelevanccal átgyalogoltak Úriba. Azt mondtam akkor, hogy ilyen nincs, ezt nem hiszem el. De látod, mégis. És azt hiszem, ami velünk megtörtént, az mind ilyen egyszeri volt, amilyen már soha többé meg nem történhet.
Azért, ha Kalács legközelebb hazajön, okvetlenül meg kell kérdeznem tőle, feltette-e már a kérdést magának ő is. Hogy neki vajon megérte-e.

Pesti este

Szép volt ez az estébe hajló délután az Andrássy úti Írók Boltjában Tóth Krisztinával, Baranyi Ferenccel, György Péterrel és a hajléktalanok költője, Leé József könyvével.
 Majd elmesélem.

Most csak annyit, hogy a galérián üldögélő közönség közt a kép közepén (nekem háttal, mert mire odaértem, a helyiségben már egy tűt nem lehetett volna lejteni, és a lépcsőn is szorongtak, mi meg leghátul álltunk, onnan készítettem ezt a képet) - szóval a kép közepén, a széktámlára dobott kabát és kendő előtt, láthattok egy csíkos pulóveres hölgyet. Ő Piroska, Leé József egyetlen hátrahagyott rokona.
Amikor Piroskát megláttam, nem hittem a szememnek. Hihetetlennek tűnt, hogy éppen itt találkozom vele.
Mivel sűrűn úton vagyok, a monori buszpályaudvar kicsi, és minden felújítással egyre csak szűkülő várótermében is szinte naponta megfordulok. A nyilvános illemhely két alkalmazottjával, akik váltott műszakban  dolgoznak ott, nagyokat beszélgetünk.
Egyikük épp a napokban mesélte el egy különösen hosszú és eseménytelen várakozási idő alatt az élettörténetét, ami olyan drámai erővel hatott rám, hogy még aznap meg akartam írni, csak aztán nem jutott rá idő. De eltettem magamnak, sor kerül még rá.
Másikuk, Piroska, régi ismerősöm. Kereskedő volt, aztán szép lassan kiúsztak alóla a munkahelyei, míg végül nyugdíjba ment. Nyugdíjból azonban, még ha több évtizedet dolgoztak is érte, nálunk nemigen lehet megélni. Így azután Piroska a nyilvános illemhelyen teljesít szolgálatot végtelen nyugalommal, vagy inkább rezignáltsággal, kora délutántól éjfélig. Aztán az utolsó busszal ő is hazautazik, hogy másnap újra kezdje.
Ő ült most ott a galérián, középtájon.
Kérdeztem aztán tőle - miután megbeszéltük, hogy a lehető leghamarabb felkeresem, megismerni Leé József költőhöz kötődő történeteit - hogy történhetett, hogy éppen erről nem beszéltünk eddig soha? Már akarta mondani - felelte - csak mindig közbejött valami.
Pesti embernek nem jelent sokat, gondolom, hiszen minden nap látja, de én faluból utaztam fel, nekem gyönyörű volt a kivilágított Andrássy út, ahol,az éttermek előtt még most, október közepén is kint vannak az asztalok, kivilágítva gyertyákkal, lámpásokkal, nagy, sárga halloween-i tökökkel díszítve.

Az emberek meg csak andalogtak vagy épp szaporán iparkodtak erre-arra, szinte hullámzott tőlük az út, még így este is, amikor falun már néma minden utca.
Ady és Jókai szobra egymást nézegették, mintha felmérték volna, egyforma mennyiségű fény hullik-e rájuk.
Az iménti, könyvesbolti események, melyeket Tóth Krisztina hangsúlyozottan ünnepnek nevezett, és ez a fényekkel teli est séta mintha lecsendesített volna valamit.
Olyan volt - nem is értettem, hogy lehet ez - mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A " kis Jóember" könyve

"Leé József Monoron született 1956 októberében. Én akkor református kántor és a helyi színjátszócsoport bonvivánja voltam ugyanott. No meg lobogó lelkű forradalmár. 1956 október végén engem választottak meg a Járási Forradalmi Ifjúsági Bizottság elnökének. Minden ellenkező híresztelés ellenére mi, akkori forradalmi ifjak nem a Horthy-rezsimet akartuk visszahozni, hanem egy emberszabású osztálynélküliségről álmodoztunk, olyan társadalomról, amelyben nem lesznek szegények, pláne hajléktalanok."
Baranyi Ferenc

Az események néha megmagyarázhatatlan módon egymásba csúsznak.

Baranyi Ferenc költő, akit itt a közvetlen környéken három település is a sajátjának tart, 2017 januárjában betölti a nyolcvanadik évét.
 Monor - ahol ugyancsak hosszú évekig élt, amelynek református kistemplomában kántorkodott, és éppen a mostani város akkori református lelkésze adta a kezébe a népi írók könyveit, amelyek aztán elkezdték őt, ahogyan többször is elmesélte, "balra tolni" - ez a hivatalos Monor mégis inkább Jókai Annát favorizálja, ha rendezvényeire az irodalomnak ismert képviselőjét akarja vendégül látni.
A civilek jóvoltából azonban Baranyi Ferenc mégis meg-megfordul ifjúságának helyszínén, s az ottaniak is számon tartják a vele kapcsolatos eseményeket, rendezvényeket.  
 Ő maga a három  - Pilis,ahol született, Nyáregyháza, ahol gyermekéveit, majd kora ifjúságát élte, és Cegléd, ahol középiskolába járt - település közül Nyáregyházát érzi a legközelebb a szívéhez. Hogy mennyi minden köti őt a faluhoz, arról írhattam nemrégiben. Azt ugyan már nem először, hogy miképpen fedezte fel Schodelné, az első magyar operacsillag sírját  a falu földesura, Nyári Pálé közelében, s hogy ez hogyan  indította őt az operák világának megismerésére, de mindig megtudok valami újat, ami korábban nem került szóba.
 Ezúttal Kravecz Lászlónéval, a falu Ezredvég Múzeumának igazgatójával beszélgettünk, abból az alkalomból, hogy Baranyi Ferencnek a múzeumban külön sarkot alakítottak ki, ahová a költő kitüntetéseinek, elismeréseinek- köztük a Kossuth díjnak - a másolatát helyezték el. És sok fényképet, amiket ugyancsak ajándékba kaptak tőle. Nagyon büszkék rá.
 Baranyi Ferenc rendszeresen "hazajár", nemrégiben meglátogatta a nyugdíjas klubot is, amelynek ugyancsak Kraveczné a vezetője. Nem író-olvasó, inkább baráti találkozó volt ez, hiszen kortársak, gyerekkori barátok, rég látott ismerősök gyűltek itt össze, hogy beszélgessenek a régi időkről.
Ezekbe a rég időkbe pedig az is beletartozott, hogy Baranyi Ferenc édesapja Pilisről ide kerülvén jegyzőnek, leírta ennek a hajdani költözködésnek a történetét, amire a fia mostanában bukkant rá, az iratok rendezése közben.
 Felolvasott az emlékiratokból egy fejezetet a találkozón is, ahol Kraveczné szerint a hallgatóság arcára rá volt írva: maguk előtt látják a leírt helyszíneket, a nádfedeles háztól a keresztútig, és azt a filagóriát is az orvosi rendelő hajdani udvarán, ahol a jegyző úr a körorvossal és a plébánossal verte a blattot ráérő idejében.

 Ezekből az emlékiratokból, átszőve Baranyi Ferenc emlékeivel, és fotóssá lett fia, Péter képeivel, könyv lesz nemsokára. A könyék három generáció szemével pillanthat vissza a múltjába, veheti szemügyre a jelenét. Nem akármilyen olvasmánynak ígérkezik.
Nem sokkal az erről szóló cikk megjelenése után ért el az üzenet: a Baranyi Ferenc nyolcvanadik születésnapjára kiadandó másik kötetbe kerül a Népszabadságban megjelent írásom is, ami egy sorozat részeként született: ismert embereket kérdezgettünk kedves olvasmányaikról. Baranyi Ferencet - aki nagy örömömre és nem kis büszkeségemre "földijeként" is jól emlékezett rám - én kaptam akkor feladatul. Úgy látszik, nem oldottam meg rosszul.
 Mire ezt a hírt jó érzéssel eltehettem volna magamnak az emlékeim közé,  a Népszabadságot egyik napról a másikra eltaposták.
Pár napra rá kaptam egy küldeményt. Sötét színű plakát, csöndesen szól ki a mostanában látott, rikító plakáttömegből: kötetbemutatóra invitál a budapesti Andrássy úti Írók Boltjába. A hajléktalan költő, Leé József összegyűjtött verseit nyújtja át a közönségnek Tóth Krisztina, Baranyi Ferenc és György Péter.

Leé Józsefnek a hatvanadik évét sem sikerült megérnie, verseket csak élete utolsó évtizedében kezdett írni. Utolsó óhajainak egyike volt, hogy ha kötete lesz, ahhoz Baranyi Ferenc írja az előszót.
 Nem kapott ugyan Emberi Méltóságért kitüntetést, tán el se fogadta volna, de az utcán, aki csak ismerte, jó emberként tartotta számon. Úgy is búcsúztak tőle tavaly: "elment a kis Jóember".
Holnap délután öt órakor az Írók Boltjában a hazai irodalom három nagy embere mutatja be összegyűjtött verseit.
Azon igyekszem, hogy ott legyek.
Tegnapra az is kiderült, hogy a Népszabadság csütörtökön a hajléktalanok lapjában, a Fedél nélkül-ben jelenik meg.
 Hogy jókor jó helyen lévő embereknek, a véletlennek, vagy valamely rendező elvnek köszönhető, ki tudhatja, de lám, az események olykor tényleg így szép csöndben összecsúsznak.

A hajóvontató kérdez

  Lehetne már annyi eszem, hogy nem hiszek az idillek tartósságában. De ez olyan szép volt, és olyan állandónak ígérkezett. Tájban nem szokás csalódni, a táj nem ember. Ha változik is, legfeljebb mindig más arcát mutatja. Csúnyább nem lehet, legfeljebb megunhatatlan - gondoltam eddig.

Nem láthattam előre semmit, nem tudtam azt sem, hogy az útépítő gépek dübörgése, amit a nyáron egy rosszul szervezett munka miatt több, mint egy hónapig  hallgattunk ebben az amúgy végtelenül csendes utcában, csak előjáték ahhoz, ami most következik.

Megint gépek jöttek.
Az egyik nyomban kimarkolta a helyéről szemben a vaskaput, ettől kezdve nem volt megállás. Két, egymás mellett álló házat faltak fel három nap alatt. A toronymagas fenyők az egyik percben még ott álltak, ahol már ki tudja, mióta, a másik percben már magas lánggal égtek, a tobozaikkal együtt.
Ezeket a tobozokat az ablakomból minden nap láttam, gyerekujjnyi koruktól egészen mostanáig.
Az őzek a dombtetőről lejártak legelni a kertekbe.
A nap olyan különleges fényjátékokat tudott ezen a domboldalon produkálni, hogy pislogni sem mertem, nehogy elszalasszak akár egy percet is.
És most napok óta tábortüzek lángolnak a domb alján, hol az egyik, hol a másik sarokban.
Néhányan az utcában - kályhások, kazánosok - felhördültünk, amikor megláttuk lángolni az első tetőgerendákat. Rohantunk szólni, hogy kéne nekünk a faanyag, ha nincs vele más szándékuk.
Szakadt az eső, amikor hazahurcoltuk a néhai tetők maradékát. A hosszú léceket vonszolva csapzott csapatunk úgy festhetett a szürke estében az eső alatt, mint a volgai hajóvontatók.
Aztán már csak néztük, mint égnek székek, kerítésoszlopok, kutyaólak, babaházak, kamraajtók.
Major bácsi házának maradéka ment nagy lánggal és füsttel az égbe.
 

 Major bácsiról a hatvanadik évüket jócskán betöltött szomszédok meséltek, akiket gyerekkorukban a jó kedélyű öregember szívesen kocsikáztatott, és ha leesett az első hó, rögtön befogta a kedvükért a lovakat a szán elé is. Közben válogattuk a fahulladék hasznosítható maradékát. Major bácsi hajlékának maradványaival elfűtögetünk pár hétig.
Ma már teodolitttal és hengerré csavart tervekkel felszerelt férfiak jöttek-mentek a domb lecsupaszított alján. Nézelődtek, szemügyre vették a szomszédos telkeken üldögélő apró házakat. Nevettek. Talán a házilagos kivitelezésű felújításokon, a drótkerítéseken, a kisemberek hajlékainak errefelé is jól ismert, látványos ismertetőjegyeinek összességén, vagy valami egészen máson, nem tudom. 
A villa, ami az ablakommal szemközt, tőlem párméternyire, a két kis régi helyére épül, majd' négyszáz négyzetméteres lesz. Nagy teraszokkal elől-hátul. Plusz a vendégház. Meg ami még egy ekkora luxusvillának elengedhetetlen tartozéka.
Tíz hónap alatt el kell készülnie - mondják. Mindjárt hozzák az építőanyagot, jönnek a biztonsági emberek is, akik majd őrzik.
Én néha az ajtót is nyitva felejtettem.  Nyugodt a környék, meg aztán elvinni se nagyon van mit.


Szidom magam, miért is nem fényképeztem le magamnak a tormbitafolyondár kerítésre csavarodó hófehér vesszőit.
A hatalmas yuccát, amit a szemem láttára taposott szét a markológép, mert mire átrohantam megmenteni, már késő volt, majdnem megsirattam.
A domboldaltól reggelenként lassacskán búcsúzom.

Valaki azt mesélte, két másik telket is meg akar venni ebben az  utcában a villa építtetője.
Talán fel kéne ajánlani neki a miénket is - gondolom néha - parkolónak. Pedig hogy szerettem eddig. Vastag falú, nyáron hűvös, télen meleg, jó  kis ház ez.
Laknak errefelé amúgy pozdorjafalú hétvégi házban is. Kisgyerekkel. Meg olyanban, aminek már leomlott az utcafrontja.
Hogy lehet belakni négyszáz négyzetmétert? Hány embernek kell annyi? És minek? Ilyesmik jutnak időnként eszembe. Meg olyanok, hogy ökolábnyom. Az ember ökológiai lábnyoma, amit hagy maga után a Földön. Azon a Földön, amiből már kettő is kevés lenne neki.
Azt pedig csak úgy félhangosan, magam elé mondom reggelenként, amikor a domboldal - amit nemsokára falak takarnak el előlem, vagy egy átláthatatlan kerítés -  hol ködben, hol napfényben úszik fenségesen az ablakommal szemközt, a túloldalon pedig a munkásokon kívül senki nem mutatkozik: hölgyem, uram, habár még nem találkoztunk soha, de kegyedéket én nem tudom szeretni.

Valami a szív körül

    

Ül a fonott nádszékben, amit puha takarókkal bélelt ki a lánya. A nap fénypontja, ha kiemelik az ágyból, és átültetik ebbe a fotelbe, ami épp a nagy ablaknál áll, ahonnan belátni az egész kertet. A sok színes pléd közé süppedve olyannak tűnik, mint egy kisgyerek. Csak a szeme nem olyan fényesen eleven. Tudja, hogy vesztésre áll, a betegség már a maradék egészséges sejtjeit készül felfalni.
Azt mondja, bele lehet ebbe törődni.
 Ül a fotelben, nézi a kertet, néha kinyitja az ölében fekvő füzetet és ír.
 Azt írja, háromszor látott ilyet egész életében. Neki három jutott. És nem tudja, jut-e még egyetlenegy legalább.
Szerette volna megőrizni legalább ezt a hármat, és erre a napló látszott a legalkalmasabbnak. Talán egyszer, egy unalmas, semmiről sem szóló délutánon kinyitja valaki.

Az első

Az Illés együttes slágerét üvöltöttük a buszmegállóban tele torokból, de senki nem bámult ránk megbotránkozva. Inkább elnézően mosolyogtak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a srácok, akikbe viháncoló lányok kapaszkodnak, miért is kopaszodtak meg hirtelen.
 A srácok másnap bevonultak, sorkatonai szolgálatra, és ezen az utolsó estén még muszáj volt hangoskodni egy utolsót. Nem tudták, mi vár rájuk, legfeljebb sejtették, de igyekeztek elhessegetni a nagyon is közeli jövő baljós látomásait. Meg hát, a lányok előtt illett félvállról venni a dolgot, afféle férfias próbaként emlegetni, amin – ha már úgyis kötelező – valahogy túl kell esni. És akkor meg már minek dramatizálni.
 A búcsúbuli éjszakáján közkívánatra tucatszor is eljátszotta a kultúrház színpadán tündöklő helyi zenekar az akkor divatos, s a helyzethez éppen nagyon is illő slágereket: „Nem lehet még itt a búcsúzás.” . A „Kell, hogy várj” negyedóránként elhangzott, valaki mindig kérte.
Fogyott a sör, a vermut, a körömlakk-állagú kevert, némi cseresznyepálinka, a rum is. Hajnal felé, amikor a kultúrház krepp papír dekorációja már csapzottan, viharverten hevert szerteszét, a lányok némelyike sírdogálni kezdett, s a srácok is mintha ekkor döbbentek volna rá, hogy mindjárt indulni kell.
Ment az én első szerelmem is, elszántan, hiszen pontosan tudtuk, hogy minket aztán a halál sem választhat el egymástól, nem hogy a sorkatonai szolgálat. Gondolatban amúgy is mindig együtt leszünk. És írjuk majd a leveleket számolatlanul.
A kiképzés hat hete alatt az újoncok nem fogadhattak látogatót. Az eskütétel napján a laktanyába tartó autóbusz ablakaiból szinte kicsordult a fiához, unokájához, szerelméhez igyekvő tömeg. A garnizon hodálynyi ebédlőtermében rántott és sült húsok kerültek elő a hazulról cipelt pakkokból, a sütemények illata cigarettafüsttel keveredett, színes selyemruhák, puha, ölelő karok fonódtak a szúrós, merev egyenruhák köré. Volt sírás és nevetés, nyugtatás, bátorítás, vigasztalás.
Aztán minden hét végén, újra és újra ugyanez.
Az én katonám pedig egyre csak soványodott. Két látogatás közt síneket cipeltek, fektettek valamelyik vasúti pálya felújításánál valahol, naphosszat. Lábát sebesre törte a bakancs, tenyere felhólyagosodott, arcán a naptól megsötétedett bőre alól is átütött valami fáradt szürkeség. A szeme alatt egyre mélyebbek lettek az árkok.
Ha találkoztunk, egyre kevesebbet mesélt.
- Mindig ugyanaz van – legyintett – Mit lehet erről beszélni?
Néha kimenőt kapott, olyankor sétáltunk a laktanyához közeli, poros, egyforma utcákon. Vagy beültünk egy füstös, homályos presszóba, fogtuk egymás kezét, és vártunk. Vártuk, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Azon a vasárnapon is éppen így volt. Esett kint az eső, egy unott, platinaszőkére festett hölgy szótlanul az asztalunkra koppantotta  a két pohár narancsízű szörpöt. Egy kövér férfi pénzt dobott a zenegépbe, nyomában felhangzott a dal, amire nem is olyan régen még gondtalanul táncoltunk. Ekkor az a fáradt, nyúzott, sovány katona, aki már alig hasonlított egy évvel ezelőtti önmagához, rám emelte a tekintetét. Elakadt a lélegzetem.
A szeméből olyan különös, meleg fény sugárzott, amilyet még soha nem láttam. Mintha egy érzés akart volna a fogalom tartományából anyaggá átlényegülni. Vagy egyszerűen csak megmutatni magát végre, milyen is igazából, ha onnan a szív környékéről pár pillanatra kiszabadul.
- Miért nézel így? – dadogtam akkor.
Nem válaszolt, a fény is eltűnt. Aztán ő maga is eltűnt az életemből. Ám a tekintete, az a régi-régi, egyetlen pillantás mintha mégis összekötne vele, amíg csak élek.

A második

Az a másik fiú is éppen sorkatona volt akkoriban, de még nem ismertük egymást.
 Ők a Déli pályaudvart építették a szolgálat alatt, s ezt a fiút alighanem más fából faraghatták, mint az én első szerelmemet, mert - amint később elmesélte – szinte maga sem hitte, hogy annyi mindent kibír. Feketére égett a napon, idővel egy díjbirkózóéhoz hasonlatos izmokra tett szert, s a napi robot után – amikor a társai már ájultan nyomták az ágyat - még arra is képes volt, hogy éjszaka kiosonjon az élelmiszerraktárba, némi plusz konzervet csenni a napi ellátmányhoz.
Állóképességének megőrzéséhez alighanem hozzájárult az is, hogy igen nagy szegénységben nőtt fel. Aki túl akart élni, annak mindent ki kellett bírnia. Öt testvér aludt egyetlen szobában, ahol csak összetolva fértek el az ágyak. Aki hajnalban kelt, hogy munkába induljon, annak előbb át kellett másznia az alvó többieken. A telepi házakban nem számított az ilyesmi ritkaságnak, mások is így laktak, így éltek az '50-es években arrafelé.
Tízévesen már cséplőgép mellett dolgozott, a szalma villázása volt rábízva, amiért ötven kiló búzát és némi fizetést is kapott. Kint aludt a többiekkel a kazalban egész héten, s semmihez nem fogható büszkeséget érzett, amikor a hét végén, hazalátogatva azt tapasztalta, hogy úgy néznek rá az otthoniak, mint kenyérkeresőre, nem pedig, mint kenyérpusztítóra.
Sofőr szeretett volna lenni, végtelen országutakról ábrándozott, távolságokról, melyeket ő meg a járműve könnyedén legyőznek, ám a család úgy döntött, tanuljon inkább villanyszerelőnek. Ő volt a legkisebb fiú, nem lehetett visszabeszélni. 
Nem esett nehezére megszeretni a szakmát, a sofőrködésről szóló  álmot pedig sikerült olyan mélyre eltemetnie, hogy nem is szerzett aztán jogosítványt egész életében.
S miközben megtanult lemondani, különös módon egyúttal elsajátította az adni tudás képességét is.
Legelső fizetéséből retikült vett a mamának. Drága volt, de a mama már nagyon régóta egy éppen ilyenre vágyott.
Húgai imádták a cukrászsüteményt – fizetésnap tehát nem múlhatott el cukrászsütemény nélkül.
Amikor anyja zsörtölődött a könnyelműsége miatt, azt felelte:
 - Nem baj. Marad annyi, amennyi. Gyógyszerre még, hál’ istennek, nem kell költenem.
Később aztán arra is kellett. Amikor kétszer egymás után beütött a tüdőgyulladás.
- Nem kell ide orvos – erősködött, pedig már nem tudott felkelni az ágyból – Erős vagyok én, talpra állok magamtól.
A lázmérő higanyszála már negyven fok fölé kúszott, amikorra a körzeti orvos kiért. Lassan, a beteg légzését figyelve, vénásan adta a be az injekciót. Ott maradt az ágy szélén ülve, s miközben a pulzust számlálta, fáradtan behunyta a szemét.
Betegének szeme azonban nyitva volt, rám nézett, engem figyelt, aki ijedten és aggódva toporogtam ott, hiszen hozzám tartozott, féltettem és szerettem.
Akkor láttam meg újra azt a meleg fényt. Nem a láz volt, azon is átragyogott. Nem lehetett semmivel összetéveszteni.

A harmadik

- Meg fog halni? – kérdezte a kisfiú – A papa meg fog halni?
Kilencéves gyereknek nehéz erről beszélni, hazudni azonban nem lehet semmiképpen.
- Igen. Nagyon beteg, ezt a betegséget pedig még nem tudják gyógyítani. Meghal, de mi majd emlékezünk rá, és az emlékeinkben mindig velünk marad.
A kisgyerek emlékeiben a papa táncra perdül majd, amin olyan jókat lehetett nevetni, hiszen annyira mulatságos volt, amikor a papa táncolt. Mint ahogyan az is, amikor elalvás előtt a kérésre, hogy „énekelj altatódalt!”, olyan hangosan kezdett a Popey, a tengerész című nótába, hogy attól tán még a szomszédban is felriadtak az alváshoz készülődők.
A kisgyerek emlékeiben a papa fröcsköl és prüszköl a felfújható kerti medencében, és olyan neveket ad a kutyának, hogy mindenki a hasát fogja a nevetéstől. Néha kiabál is, morog, veszekszik, de azt se kell túl komolyan venni, úgyis megbékél.
Lehet emlékezni arra is, hogy már megérkezett a sarki boltból a friss kiflivel, mire a kisgyerek felébredt, vagy arra, hogy ő tudta a legügyesebben felnyitni a sörösüveget.
Azt az emléket egyedül én hurcolom magammal, egészen a saját halálomig, amint kilép a rendelő ajtaján a vizsgálati eredménnyel: rák, áttétekkel, inoperábilis.
Az egyetlen logikus reagálás erre csak az lehet, hogy az ember nem hiszi el. És él tovább. Még egy hónapig. Kettőig. Egy egész évig. Miközben nem panaszkodik, nem menekül sötét önsajnálatba, nem gyötrődik, és nem gyötör.
Az tud így elmenni, akiben van ehhez elég bátorság.
Fura dolgokat művel a halál a hátramaradottakkal – olvastam valahol - Van, aki békés, új életre lel, mások egy életre magukhoz ölelik a halált.
Aki képes bátran elmenni, az a hátramaradottaknak is segít, hogy békére leljenek.
Amikor a papa végleg elment, a kisgyerek elkezdte összeszedegetni a holmiját. Nézegette az utolsó keresztrejtvényt, amit már nem volt ideje teljesen megfejteni.
A zsebnaptárt, amibe bejelölte, melyik napokon hozza a postás a nyugdíjat.
A tévéújságot, benne az aláhúzással megjelölt, megnézésre érdemes filmekkel.
Kezébe fogta a szemüveget, amire mindig nagyon kellett vigyázni, mégis mindig ráült valaki.
 A kisfiú forgatta a kezében a papa szemüvegét, aztán az orrára biggyesztette, de éppen csak pár másodpercre. Aztán fölnézett, és a szemében ott volt az összetéveszthetetlen, szeretettel és melegséggel teli fény.
Ez pedig, ha nincs is rá magyarázat, nem lehet más, mint az a valami, ami talán tényleg ott lakik a szív körül valahol, és csak a nagyon kivételes, arra érdemes pillanatokban mutatja meg magát.