Ajánlás:
Sanzon alatt megzenésített verset,
dalt értünk, amióta a 19.-20. század fordulóján Francia- és
Németországból hozzánk megérkezett. Eredetileg azonban a sanzon
az érzelmes, szatirikus vagy humoros, könnyed, melodikus kabarédal
elnevezése volt.
Bízom benne, hogy a mondatok mögül egyaránt kihallani a melódiát és a komolytalan vihogást.
Úgy ébredt, mint mindig: lassan úszott kifelé az álomból,
amíg partot nem ért. Nem kapaszkodott meg, vissza-visszacsúszott,
s amikor végre abbamaradt a lebegés, akkor tudatosult benne: a part
ezúttal nem a saját ágya.
Csukott szemhéja mögött úgy készülődött az ébrenlét,
mintha semmi nem sürgetné, s ez így is volt: ráérős nap
ígérkezett, amilyen ritkán adódott Viola felnőtt életében.
Anya ágya.
Hogy anya ágyában aludt, ez volt az első gondolata, amint a
szemét kinyitotta. Nem érdekelte, hány óra van. A leeresztett
redőny rosszul zárt, lemezeinek hézagain szalagokként libegtek át
a napsugarak, s feldíszítették a szobában a barna szekrényt, a
falon agyagszínű kaspóban függő páfrányt - ami anya
meggyőződése szerint kiválóan tisztítja a levegőt – a
könyvespolcokat. A paplanra is jutott a szalagokból, s amint Viola
utánuk nyúlt, porszemek kezdtek ugrándozni az ujjai között.
Anya kórházban van. Ez volt a lány tudatosnak nevezhető,
második hangtalan megállapítása. Emiatt aludt ő ebben a
szobában, ebben az ágyban. Hogy ne legyen magára hagyatva a ház,
a szobanövények – köztük a páfrány - a kertben a muskátlik,
rózsák és liliomok, az óljában a kutya…
A kutya! Milyen csendben van. Még csak nem is kaparászik az
ajtón. Meg kellene etetni.
Ez utóbbi gondolatsor volt az ébredés hosszúra nyúlt
nyitányának befejező része – s ezzel el is kezdődött a nap.
Viola megmosolyogta, hogy ott pislog benne keskenyvágású kék
szemével az a szőke csitri, aki már gyerekként sem volt hajlandó
reggelenként csak úgy hirtelen kiugrani az ágyból. Nem is
értette, hogyan képes erre anya és az öccse, akik már rég kint
csörömpöltek a konyhában a bögrékkel, amikor ő még lebegve
fel-és alámerült az álomban. Megszokták, hogy így ébred, nem
háborgatták, anya sem ösztökélte sürgős felkelésre.
Anya. Aki tegnap olyan álomból ébredt keskeny kórházi ágyán,
amit mesterségesen bocsátottak rá, hogy amíg semmit nem érzékel
a körülötte lévő világból, torkának szegezhessék a szikét.
A gondolatra Viola megrázkódott, hangtalanul lehülyézte magát,
majd nadrágba, pulóverbe, papucsba bújt, s kiviharzott a kertbe. A
kutya nem üdvözölte, ritkán találkoztak, nem volt idejük
megbarátkozni.
- Mindjárt hozok neked enni – nézett a lány a harmattól
csatakos jószág szemébe, de megpaskolni nem merte, ahhoz nem
voltak elég jó viszonyban.
A konyhában azonnal visszatalált a rég elfelejtett
mozdulatokhoz: minden ugyanott volt, mint régen, a fiókok szinte
maguktól nyíltak, s mindegyikben azt az eszközt találta, amit
tizenöt évvel ezelőtt. A hűtőszekrénybe már ő tette be tegnap
este a kórházból hazatérőben vásároltakat, a felvágottat,
sajtot, tejet. Egy napraforgómintás tálcára készítette a
reggelijét, amikor megint eszébe jutott a kutya, egyszersmind az
is, hogy nem gondoskodott róla. Most tehát vagy odaadja neki a
saját szalámiját, vagy elszalad a boltba néhány doboz
kutyatápért.
Egyáltalán, mit eszik ez? Rendes ételmaradékot, száraz tápot,
vagy dobozos kaját? Anya nem mondta. Vagy mondta, csak nem emlékszik
rá? Mondania kellett, hiszen olyan pontosan előkészített mindent,
mielőtt kórházba vonult. Megmutatta a dobozt is, amibe mindazokat
az iratokat összerakosgatta – születési anyakönyvi kivonatot,
az életbiztosítási kötvényét - amelyekre Violának szüksége
lesz, „ha netán feldobná a talpát”. Ő felháborodva
tiltakozott, minek ijesztgeti, hiszen ez csak egy rutinműtét. Anya
nevetett, de közben különös tekintettel nézett rá, mintha
sajnálná, hogy nem készítette fel: az elkerülhetetlent ideje
tudomásul venni, mert ha nem is éppen most, de valamikor
bekövetkezik.
Biztosan beszélt a kutyáról is, igen, most már emlékezett rá:
Dugó a neve, jó kutya, nem válogat, mindent megeszik.
Viola szandálra cserélte a papucsát, leakasztotta a falinaptár
mellől a kapukulcsot, s miközben a fészer felé igyekezett, megint
megnyugtatta a kutyát, hogy nem feledkezett el róla, mindjárt hoz
neki enni, csak előbb el kell mennie a boltba.
Vajon anya napjai is így kezdődnek, hogy a kutyával beszélget?
Kivel mással beszélgetne, egyedül él, valakihez csak kell
szólnia.
Violát erre a gondolatra elöntötte a szomorúság, aztán
mindjárt mentegetőzni kezdett: hiszen, ha az öccsével gyakrabban
látogatnák, akkor is legtöbbször egyedül kelne és feküdne. Az
egyedüllét is egy életforma, bizonyára hozzá lehet szokni. Sok
jó is van az egyedüllétben, ezt tapasztalatból tudja. A lelke
mélyén ő is örül, ha Barna néha bejelenti, hogy két-három
hétre üzleti útra megy. Most is úton van éppen, ezért is
jöhetett ő haza, a mama házába. Máskülönben nehezen lehetett
volna megoldani. Az öccse nem hagyhatja ott az autószerelő
műhelyét rövid időre sem. Viola, bár folyton pörög, szervez,
intézkedik, mégis csak könnyebben elszabadul a Barna
borgazdaságában üzemelő hotelből pár napra, különösen most,
hogy épp nincs nagy vendégjárás, a szezon majd a szürettel
kezdődik.
Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, mert anya mégsem bízhatta
idegenre a javait.
Anya javai! Viola felnevetett. Anyát a javak sosem érdekelték,
a tárgyakra egyedül a praktikumuk miatt volt szüksége. Ha
szépségre vágyott, megteremtette. Vagy a virágoskertben – anya
kertje tényleg mindig, minden évszakban csodaszép – vagy a
gondolataiban. „Az a szerencsém – mondogatta gyakran – hogy jó
a képzelőerőm, ha akarom, egy könyvvel a kezemben, az ágyamban
fekve is bejárhatom Prágát. Vagy amit csak akarok”. Vajon ez
tényleg így van? – néztek egymásra ilyenkor az öccsével, mert
képtelenség volt elhinni, hogy anya képzeletben utazgat, és nem
hiányzik neki a valóságos élmény. Az öccse végül úgy
döntött, elhiszi, elvégre anyáék generációja gyerekkorában
még a papír zsebkendőt sem ismerte, nem hogy a tévét, egy ilyen
generáció mindenre képes.
Viola a levendulabokrok mellett elhaladtában úgy döntött, nem
a kocsijával megy – a sötétkék kisautó ott állt a diófa
alatt – nem nyitogatja a nagykaput, inkább kipróbálja anya
biciklijét, hiszen a bolt innen négyutcányira van.
Az első,
bizonytalan mozdulatok után lelkesülten kezdte tekerni a pedált,
majd lassított, hogy szemrevételezhesse a környék változásait.
Rengeteg új ház épült – állapította meg – a régi épületek
közül sokat lebontottak, és a fatelep helyén tényleg ott áll az
új szupermarket, amiről anya mesélt. Ő nem szeret ide járni,
idegesíti, hogy egy árucikkből ötvenfélét tartanak,
feleslegesnek érez ekkora bőséget. „Az embernek nincs ennyi
mindenre szüksége, akkor meg minek?”
Viola a bevásárlóközpontokhoz szokott, ezúttal mégis
elkarikázott a kis boltig. Ahol nem ismerték meg, mindenki idegen
volt, s ez furcsa módon rosszul esett neki. Viszont tartottak
kutyaeledelt, úgyhogy Dugó táplálása megoldottnak látszott.
A kutya reggelije után nem akadt feladat, a nap pedig egyre
forróbbá vált. Viola bóklászott egy ideig a kertben, észrevette,
hogy a nagyitól örökölt ház tetején hullámossá lettek a
cserépsorok – öregszik a tető is. A konyhában a régi,
szürke-bordó mintás műkőlapok alaposan kifakultak, de hűvösek
voltak és simák, némelyiket hajszálrepedések erezték.
A barna szekrény még nagyié volt, aljában megtalálta a cipős
dobozt a régi fényképekkel. Kiborította a tartalmát az ágyra, s
miközben mindkét tenyerét belemerítette a család fotópapírra
rögzített történelmébe, mintha kívülről látta volna magát,
amint az elsötétített szobában üldögél. Semmi nem mozdult
körülötte.
Anya mit szokott csinálni, ha éppen nincs dolga? Hogy lehet
ilyen mozdulatlanul élni egyáltalán?
Az éjjeli szekrénykén egy könyv hevert, első oldalán anya
írása. Naplóféle. Ezt talán nem kellene elolvasnia. De ha titkos
lenne, anya nem hagyta volna szem előtt.
A borító belső lapjára egy csoportkép volt beragasztva. A
színes felvétel mostanában készülhetett, idősödő asszonyok
néztek a lencsébe. Némelyiket felismerte, a nevükre is
emlékezett: anya régi barátnői, akikkel, amíg itthon élt,
gyakran találkozott. Anya vállát a képen egy rövid frizurás,
feltűnő színekbe öltözött, roppant elevennek látszó hölgy
ölelte át. A háttérben a temető kerítése látszott, a
vasrácsok mögött sírkövek. A fotón az asszonyok mindannyian
nevettek.
Első dal – ez állt a második lap tetején anya szépen
formált betűivel. Ez is olyan különös volt: Viola az utóbbi
években betűt csak nyomtatásban látott. Ír valaki még kézzel
egyáltalán?
Első dal
Sírkert a Derűhöz és az Orgonás szobához
Ma megalakítottuk a Hulló Falevelek Társaságát.
( folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése