Valami a szív körül

    

Ül a fonott nádszékben, amit puha takarókkal bélelt ki a lánya. A nap fénypontja, ha kiemelik az ágyból, és átültetik ebbe a fotelbe, ami épp a nagy ablaknál áll, ahonnan belátni az egész kertet. A sok színes pléd közé süppedve olyannak tűnik, mint egy kisgyerek. Csak a szeme nem olyan fényesen eleven. Tudja, hogy vesztésre áll, a betegség már a maradék egészséges sejtjeit készül felfalni.
Azt mondja, bele lehet ebbe törődni.
 Ül a fotelben, nézi a kertet, néha kinyitja az ölében fekvő füzetet és ír.
 Azt írja, háromszor látott ilyet egész életében. Neki három jutott. És nem tudja, jut-e még egyetlenegy legalább.
Szerette volna megőrizni legalább ezt a hármat, és erre a napló látszott a legalkalmasabbnak. Talán egyszer, egy unalmas, semmiről sem szóló délutánon kinyitja valaki.

Az első

Az Illés együttes slágerét üvöltöttük a buszmegállóban tele torokból, de senki nem bámult ránk megbotránkozva. Inkább elnézően mosolyogtak, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a srácok, akikbe viháncoló lányok kapaszkodnak, miért is kopaszodtak meg hirtelen.
 A srácok másnap bevonultak, sorkatonai szolgálatra, és ezen az utolsó estén még muszáj volt hangoskodni egy utolsót. Nem tudták, mi vár rájuk, legfeljebb sejtették, de igyekeztek elhessegetni a nagyon is közeli jövő baljós látomásait. Meg hát, a lányok előtt illett félvállról venni a dolgot, afféle férfias próbaként emlegetni, amin – ha már úgyis kötelező – valahogy túl kell esni. És akkor meg már minek dramatizálni.
 A búcsúbuli éjszakáján közkívánatra tucatszor is eljátszotta a kultúrház színpadán tündöklő helyi zenekar az akkor divatos, s a helyzethez éppen nagyon is illő slágereket: „Nem lehet még itt a búcsúzás.” . A „Kell, hogy várj” negyedóránként elhangzott, valaki mindig kérte.
Fogyott a sör, a vermut, a körömlakk-állagú kevert, némi cseresznyepálinka, a rum is. Hajnal felé, amikor a kultúrház krepp papír dekorációja már csapzottan, viharverten hevert szerteszét, a lányok némelyike sírdogálni kezdett, s a srácok is mintha ekkor döbbentek volna rá, hogy mindjárt indulni kell.
Ment az én első szerelmem is, elszántan, hiszen pontosan tudtuk, hogy minket aztán a halál sem választhat el egymástól, nem hogy a sorkatonai szolgálat. Gondolatban amúgy is mindig együtt leszünk. És írjuk majd a leveleket számolatlanul.
A kiképzés hat hete alatt az újoncok nem fogadhattak látogatót. Az eskütétel napján a laktanyába tartó autóbusz ablakaiból szinte kicsordult a fiához, unokájához, szerelméhez igyekvő tömeg. A garnizon hodálynyi ebédlőtermében rántott és sült húsok kerültek elő a hazulról cipelt pakkokból, a sütemények illata cigarettafüsttel keveredett, színes selyemruhák, puha, ölelő karok fonódtak a szúrós, merev egyenruhák köré. Volt sírás és nevetés, nyugtatás, bátorítás, vigasztalás.
Aztán minden hét végén, újra és újra ugyanez.
Az én katonám pedig egyre csak soványodott. Két látogatás közt síneket cipeltek, fektettek valamelyik vasúti pálya felújításánál valahol, naphosszat. Lábát sebesre törte a bakancs, tenyere felhólyagosodott, arcán a naptól megsötétedett bőre alól is átütött valami fáradt szürkeség. A szeme alatt egyre mélyebbek lettek az árkok.
Ha találkoztunk, egyre kevesebbet mesélt.
- Mindig ugyanaz van – legyintett – Mit lehet erről beszélni?
Néha kimenőt kapott, olyankor sétáltunk a laktanyához közeli, poros, egyforma utcákon. Vagy beültünk egy füstös, homályos presszóba, fogtuk egymás kezét, és vártunk. Vártuk, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Azon a vasárnapon is éppen így volt. Esett kint az eső, egy unott, platinaszőkére festett hölgy szótlanul az asztalunkra koppantotta  a két pohár narancsízű szörpöt. Egy kövér férfi pénzt dobott a zenegépbe, nyomában felhangzott a dal, amire nem is olyan régen még gondtalanul táncoltunk. Ekkor az a fáradt, nyúzott, sovány katona, aki már alig hasonlított egy évvel ezelőtti önmagához, rám emelte a tekintetét. Elakadt a lélegzetem.
A szeméből olyan különös, meleg fény sugárzott, amilyet még soha nem láttam. Mintha egy érzés akart volna a fogalom tartományából anyaggá átlényegülni. Vagy egyszerűen csak megmutatni magát végre, milyen is igazából, ha onnan a szív környékéről pár pillanatra kiszabadul.
- Miért nézel így? – dadogtam akkor.
Nem válaszolt, a fény is eltűnt. Aztán ő maga is eltűnt az életemből. Ám a tekintete, az a régi-régi, egyetlen pillantás mintha mégis összekötne vele, amíg csak élek.

A második

Az a másik fiú is éppen sorkatona volt akkoriban, de még nem ismertük egymást.
 Ők a Déli pályaudvart építették a szolgálat alatt, s ezt a fiút alighanem más fából faraghatták, mint az én első szerelmemet, mert - amint később elmesélte – szinte maga sem hitte, hogy annyi mindent kibír. Feketére égett a napon, idővel egy díjbirkózóéhoz hasonlatos izmokra tett szert, s a napi robot után – amikor a társai már ájultan nyomták az ágyat - még arra is képes volt, hogy éjszaka kiosonjon az élelmiszerraktárba, némi plusz konzervet csenni a napi ellátmányhoz.
Állóképességének megőrzéséhez alighanem hozzájárult az is, hogy igen nagy szegénységben nőtt fel. Aki túl akart élni, annak mindent ki kellett bírnia. Öt testvér aludt egyetlen szobában, ahol csak összetolva fértek el az ágyak. Aki hajnalban kelt, hogy munkába induljon, annak előbb át kellett másznia az alvó többieken. A telepi házakban nem számított az ilyesmi ritkaságnak, mások is így laktak, így éltek az '50-es években arrafelé.
Tízévesen már cséplőgép mellett dolgozott, a szalma villázása volt rábízva, amiért ötven kiló búzát és némi fizetést is kapott. Kint aludt a többiekkel a kazalban egész héten, s semmihez nem fogható büszkeséget érzett, amikor a hét végén, hazalátogatva azt tapasztalta, hogy úgy néznek rá az otthoniak, mint kenyérkeresőre, nem pedig, mint kenyérpusztítóra.
Sofőr szeretett volna lenni, végtelen országutakról ábrándozott, távolságokról, melyeket ő meg a járműve könnyedén legyőznek, ám a család úgy döntött, tanuljon inkább villanyszerelőnek. Ő volt a legkisebb fiú, nem lehetett visszabeszélni. 
Nem esett nehezére megszeretni a szakmát, a sofőrködésről szóló  álmot pedig sikerült olyan mélyre eltemetnie, hogy nem is szerzett aztán jogosítványt egész életében.
S miközben megtanult lemondani, különös módon egyúttal elsajátította az adni tudás képességét is.
Legelső fizetéséből retikült vett a mamának. Drága volt, de a mama már nagyon régóta egy éppen ilyenre vágyott.
Húgai imádták a cukrászsüteményt – fizetésnap tehát nem múlhatott el cukrászsütemény nélkül.
Amikor anyja zsörtölődött a könnyelműsége miatt, azt felelte:
 - Nem baj. Marad annyi, amennyi. Gyógyszerre még, hál’ istennek, nem kell költenem.
Később aztán arra is kellett. Amikor kétszer egymás után beütött a tüdőgyulladás.
- Nem kell ide orvos – erősködött, pedig már nem tudott felkelni az ágyból – Erős vagyok én, talpra állok magamtól.
A lázmérő higanyszála már negyven fok fölé kúszott, amikorra a körzeti orvos kiért. Lassan, a beteg légzését figyelve, vénásan adta a be az injekciót. Ott maradt az ágy szélén ülve, s miközben a pulzust számlálta, fáradtan behunyta a szemét.
Betegének szeme azonban nyitva volt, rám nézett, engem figyelt, aki ijedten és aggódva toporogtam ott, hiszen hozzám tartozott, féltettem és szerettem.
Akkor láttam meg újra azt a meleg fényt. Nem a láz volt, azon is átragyogott. Nem lehetett semmivel összetéveszteni.

A harmadik

- Meg fog halni? – kérdezte a kisfiú – A papa meg fog halni?
Kilencéves gyereknek nehéz erről beszélni, hazudni azonban nem lehet semmiképpen.
- Igen. Nagyon beteg, ezt a betegséget pedig még nem tudják gyógyítani. Meghal, de mi majd emlékezünk rá, és az emlékeinkben mindig velünk marad.
A kisgyerek emlékeiben a papa táncra perdül majd, amin olyan jókat lehetett nevetni, hiszen annyira mulatságos volt, amikor a papa táncolt. Mint ahogyan az is, amikor elalvás előtt a kérésre, hogy „énekelj altatódalt!”, olyan hangosan kezdett a Popey, a tengerész című nótába, hogy attól tán még a szomszédban is felriadtak az alváshoz készülődők.
A kisgyerek emlékeiben a papa fröcsköl és prüszköl a felfújható kerti medencében, és olyan neveket ad a kutyának, hogy mindenki a hasát fogja a nevetéstől. Néha kiabál is, morog, veszekszik, de azt se kell túl komolyan venni, úgyis megbékél.
Lehet emlékezni arra is, hogy már megérkezett a sarki boltból a friss kiflivel, mire a kisgyerek felébredt, vagy arra, hogy ő tudta a legügyesebben felnyitni a sörösüveget.
Azt az emléket egyedül én hurcolom magammal, egészen a saját halálomig, amint kilép a rendelő ajtaján a vizsgálati eredménnyel: rák, áttétekkel, inoperábilis.
Az egyetlen logikus reagálás erre csak az lehet, hogy az ember nem hiszi el. És él tovább. Még egy hónapig. Kettőig. Egy egész évig. Miközben nem panaszkodik, nem menekül sötét önsajnálatba, nem gyötrődik, és nem gyötör.
Az tud így elmenni, akiben van ehhez elég bátorság.
Fura dolgokat művel a halál a hátramaradottakkal – olvastam valahol - Van, aki békés, új életre lel, mások egy életre magukhoz ölelik a halált.
Aki képes bátran elmenni, az a hátramaradottaknak is segít, hogy békére leljenek.
Amikor a papa végleg elment, a kisgyerek elkezdte összeszedegetni a holmiját. Nézegette az utolsó keresztrejtvényt, amit már nem volt ideje teljesen megfejteni.
A zsebnaptárt, amibe bejelölte, melyik napokon hozza a postás a nyugdíjat.
A tévéújságot, benne az aláhúzással megjelölt, megnézésre érdemes filmekkel.
Kezébe fogta a szemüveget, amire mindig nagyon kellett vigyázni, mégis mindig ráült valaki.
 A kisfiú forgatta a kezében a papa szemüvegét, aztán az orrára biggyesztette, de éppen csak pár másodpercre. Aztán fölnézett, és a szemében ott volt az összetéveszthetetlen, szeretettel és melegséggel teli fény.
Ez pedig, ha nincs is rá magyarázat, nem lehet más, mint az a valami, ami talán tényleg ott lakik a szív körül valahol, és csak a nagyon kivételes, arra érdemes pillanatokban mutatja meg magát.