Az utolsót is meg kell süvegelni

Személyesen nem is találkoztunk, mégis tudom, hogy nagyszerű ember.

Először akkor beszéltünk telefonon, amikor lapunkban segítséget kértünk egy rászoruló családnak, ahol az édesanya rákbeteg lett, és épp műtétre készült.

Felhívott, hogy megkérdezze, hogyan juttathatja el adományát az érintetteknek, és néhány dolgot magáról is elmesélt. Egyebek közt azt, hogy pontosan tudja, milyen mély tud lenni a gödör ha az ember beteg, és tehetetlennek érzi magát. Ő ugyanis mű szívbillentyűvel él, és csak fél szemére lát. Amikor megtudtam, hogy hivatásos zsoké volt, s amikor a betegsége miatt be kellett fejeznie pályafutását, úgy érezte, vége, nincs tovább, csakhogy nem hagyta magát legyűrni mégsem – megkértem, az év végi ünnepek elmúltával, amikor csendesebbek lesznek körülöttünk a napok, beszélgessünk még.

Így lett. Ültünk a telefon két végén, ő Péteriben – mert ott lakik – én meg a saját szobámban, épp az ablaknál, ahonnan egy hófödte dombra látni, és Csernák János elmesélte, hogyan lehet a legmélyebb gödör aljáról is, csak azért is kimászni.

Kisgyerekként szabályosan rettegett az állatoktól. Kőbányán nőtt fel, a Pongrácz telepen, a lóversenypálya közelében, de félt a lovaktól is. Ha jött a jeges, az utcabeli srácok felültek a lova hátára, megveregették a nyakát, ő meg attól is zokogott, ha odalökdösték az állat közelébe.

Tizenhat évesen aztán nézegetni kezdte a nagyapja turfjait, és egyszer csak odaállt elébe: „Papa, vigyél ki a lóversenypályára!”

Látta a nyüzsgést, a színes dresszeket, az ünneplést, amiben a zsokékat részesítették, és ott helyben eldöntötte: zsoké lesz.

Főleg a siker, az ünneplés, a tapsvihar ragadta magával,.

- Hogy imádjanak, vegyenek körül, tapsoljanak, ezt akartam nagyon. Jaj, egy időben nagyon tudtam élni....

De ahhoz előbb a lovakat is meg kellett szeretnie. A nagymama adott pénzt, hogy bérletet vegyen a lovasiskolába. A Tattersallnak már a látványa minden félelmét ötökre elfújta.

A galopp versenyistállójában, ahol aztán zsokénak jelentkezett, a kezébe nyomtak egy talicskát, és rábízták az istállótakarítást.

Így kezdődött.

Akkori elvárások szerint nem volt igazán zsoké alkat a 169 centismagasságával, de a kötelező 54 kilós testsúlyát mindig megtartotta. Még akkor is, amikor a mérlegelés miatt a 35 fokos kánikulában egész nap nem ihatott.

Később, a szívműtéte után a professzor kijelentette: ha rajta múlna, betiltana minden professzionális sportot, mert a művelőinek szíve belerokkan. János – mondta – a maga szívére is amiatt volt ilyen brutális hatása a fertőzésnek, mert már elhasználta.

A háziorvos influenzára gyanakodott, az orvos feleség azonban tudta, hogy sokkal nagyobb a baj, és igaza lett: férje már a mentőautóban elveszítette az eszméletét. Negyvennégy évesen új szívbillentyűt kapott, gyógyszereket a vérzékenység ellen, tablettákat, amelyeket élete végéig szednie kell, és amelyek mellékhatásaként fél szemére megvakult.

Kis időre legyűrte az önsajnálat. Azt hitte, vége mindennek. De segítséget kért, és kapott. A lélekhez értő szakembertől, a családjától, a társaitól, akikre mindig számíthatott.

Utóbbiak ugyanis csak a pályán ellenfelek, azon kívül szeretik és segítik egymást.

Akkor is ők kopogtak be hozzá, hogy „jössz velünk, nem hagyhatod most abba, mert örökre vesztesnek fogod érezni magad!”, amikor a legrangosabb versenyen, a Köztársaság Díjon orrhosszal veszítette el, méghozzá bevallottan a saját hibájából, a győzelem esélyét.

És a család....Olyan nehéz volt otthon hagyni a feleségét, a kislányokat minden alkalommal, hogy folytak a könnyei a kocsiban, amikor Münchenbe tartva rájuk gondolt. Sosem búcsúzkodott, mert ha a nyakába kapaszkodtak volna, el se bírt volna indulni. Tíz évig dolgozott Németországban. Csak ott tudott egzisztenciát teremteni. Albérletben laktak, gyerekkel, nem volt más választása..

Az, hogy rajong a hivatásáért, valamelyest könnyített a dolgon.

Miközben arról mesél, hogy a szakmában belátták már, az apró termetű zsoké kevésbé tud együttműködni a lóval, hiszem vágtában az állat kinyúlik, vízszintesen, mint az agár, s akkor utána kell nyúlni, kézzel segíteni a nyakánál, márpedig azt törpe nem tudja megcsinálni – szinte magam előtt látom a jelenetet. És ahogyan az angol telivérekről beszél, minden lovak legtökéletesebbjéről...Arról, hogy a zsokénak egy ötmázsás állatot kell uralnia úgy, hogy a legjobbat hozza ki belőle.... Lenyűgöző.

Amikor már lábadozott, és végre hazaengedték a kórházból, vett egy agárt. Együtt sétáltak. Idővel futottak is. Majd vásárolt egy túrakerékpárt. Versenyekre jár vele. Tavaly a Tour de Gyömrőn a profik közt indult, a nyolcvan kilométeres távon. Sokan feladták, ő nem, bár a végén már szinte tántorgott a biciklijével. A felesége szerette volna megállítani, és még hallotta, ahogyan odaszól a lányuknak: „Nem fog megállni. Csak ha majd eldől.”

Mindig győzni akart. De most már azt is tudja, hogy az életnek ebben a sokesélyes harcában az utolsót is meg kell süvegelni. Mert végigcsinálta.

( Megjelent a Régió februári számában. Mindketten szerettük ezt az írást, Csernák János is, én is. Talán többeknek segítségére lehet, akik most épp egy gödör alján vannak.)

Egy történet a szélben

Boldogult diákkoromban,amikor még sikk volt műveltnek lenni, a Kortárs irodalmi folyóiratnak elképesztően nagy tekintélye volt.
Aki nem olvasott Kortársat, nem járkált a gimnázium folyosóján úgy, hogy közben, mintegy mellékesen , lazán lengette a leeresztett bal kezében a Kortárs legfrissebb számát, annak valami egészen kiválót kellett produkálnia valami másban - atlétikában netán, vagy matekzseni volt az illető - hogy elismerjük a kvalitásait.
Az 1956 óta létező Kortárs szerzői közt volt Weöres Sándor,  Illyés Gyula, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes - hogy csak a legnagyobbakat soroljam. Elképzelhetetlen volt nem ismerni őket.
Azokban az években nem is gondoltam erre, de most visszanézve úgy látom akkori viszonyunkat, hogy volt a Kortárs, egy másik galaxis -  meg voltam én, aki bámulta, de még csak a közelébe kerülni se lett volna mersze.
A nem értelmiségi családba született gyerek hátránya olyan mérhetetlen - tartok tőle, ez azóta sem változott - hogy újságíró-gyakornoki  státuszom kis híján amiatt szakadt félbe, mert Baranyi Ferenc monori költői estjére, amiről tudósítanom kellett volna, nem mertem elmenni. Attól féltem,  egyetlen kérdést sem tudok majd az akkor már nagy tekintéllyel bíró szerkesztő-költő előtt kinyögni. Noha  a szülői háza pár házzal odébb volt a miénktől, és Feri bácsival, az édesapjával hosszan és jókat tudtunk beszélgetni.
Ma már igen jó viszonyban vagyunk Baranyi Ferenccel - aki földijeit amúgy is nagy szeretettel övezi - de amikor ezt elmeséltem neki, csak nézett rám csodálkozva. Nem is értette, hogyan lehetséges az ilyesmi..
Később, amikor falun, de kisvárosban is, összesúgtak a hátam mögött  -" itt megy az újságíró, figyeld, ez az!" - én sem értettem, hogy lehet ez.
Mindent értek már azóta, mert mindenbe beleöregedtem.
Mire tavaly év végén a Kortárs magazin pályázatot hirdetett, már nem volt kérdés, hogy részt kell vennem rajta. Nem ambicionáltam amúgy soha, valahogy magától érkezett.
Maximum 15 ezer leütésnyi terjedelmű novellát írhatott egy megadott témára, akinek kedve volt hozzá. Az Indexben megjelent hírnek - turisták rekedtek egy hőlégballonban, amit húsz percig rángatott a viharos szél Berlin felett, mire kiszabadulhattak - kellett beindítania az alkotói fantáziát.

 
Ami azt illeti, mire a hírt végigolvastam, már tudtam, miről fogok írni.
És ez, az Ottó a szélben című a novella most, a Kortárs februári számában megjelenik.
Csak egy rövid részletet másolok ide ízelítőül. Hátha valaki úgy gondolja itt, hogy érdemes megszerezni emiatt a magazin következő lapszámát.

"Nem akartam volna én hőlégballonozni soha ebben az életben, ha te, Ottó, nem szeretsz bele Rejtő Jenőbe. Egész passzusokat olvastál föl nekem a könyveiből, én meg nevettem, mert humora, az aztán tényleg volt neki. Csak ne ment volna ki 1927-ben Berlinbe. Vagy ha már kiment, ne írta volna meg, hogy a Westen ragyogása, a Centrum nagyméretű üzleti élete, a Norden mintaszerűen szervezett bűnöző élete, a fenn és lenn egyaránt nagystílű, bűnös, ragyogó éjszakai világa és főként a fények sokfélesége, hogy ez mind vonzza a próbálkozókat, mint arzénes mézpapír a legyet.

Nézd már, Ottó, hát majdnem szó szerint idéztem! Nemhiába olvastad föl annyiszor. Ugyan szegény Rejtőnek nem sok öröme telt Berlinben, de megírni úgy megírta, hogy te elkezdtél oda vágyni, de olyan erővel, hogy az még engem is magával húzott, látod."

Szerettem írni ezt a történetet. Nem is fogok kiábrándulni belőle, mert hát Ottó a szélben most magával vitt engem is, diákkorom távoli galaxisának tájaira.

Zöld tél, szibériai rózsákkal

Mindenki jeget fényképez most, gyönyörűbbnél gyönyörűbb kék-fehér-ezüst természeti képződményeket.
Lehetne itt is, csak ki kellene baktatni a tóhoz, nincs túl messze. De ehelyett inkább a színes télről szeretnék most mutatni ezt-azt. A zöld, a barna, a sárga, a tejszínben úszó télről, arról, hogy mennyi megnéznivaló kerül elénk egy teljesen közönséges hétköznapon, a saját környékünkön is. Nem olyasmi, ami elé  a fenséges Természetet megillető hódolattal le kellene borulnunk, mert már csak ehhez hasonló kelti fel az érdeklődésünket.

Pedig érdemes megnézni ezt a járdát is itt nálunk, a nagy-szurdikon. Jeges volt, leszórták, felolvadt, megfagyott, hó esett rá, megint leszórták, megint leolvadt. Ez maradt utána, ez a rendkívüli aszfaltrajz. Olyan, mintha buborékmintás fürdőszobaszőnyegen lépkedne az ember lefelé.


 A keze ugyan a kabátzsebben, kesztyűben is fázik, de a léptei egyre vidámabbak a szürke-fehér minták közt ugrándozva. Talán még fütyörészik is halkan.

Az arisztokratikus manó, alant meg a miénk, Janó

Aztán megállítja egy ház. Pontosabban az annak teraszán ücsörgő, fenyőgallyakból összerakott manó. Annyira bájos, hogy ezt a mi saját fenyőmanónknak el se merjük mesélni. Ennek nem elszáradt liliomlevelekből, hanem finom kócból van a szakálla. Az orra sem toboz, mint a miénknek, hanem gondosan gömbölyített pamut-orr. A miénk ünnepi fejfedője egy vásári mikulássapka, hétköznap meg egy egyszerű virágcserép, miközben ennek itt mesebeli manósapkája van.
Mi még abban sem tudtunk megegyezni, mi legyen a neve, én Jankónak szólítgatom. De ez a kis zöld manó olyan  arisztokratikus, hogy meg sem merném kérdezni a nevét.
 Viszont nem sokkal odébb egy viruló nyárba öltözött háznál kell legyökerezni pár percre.

Ablakpárkányain, teraszának virágtartóin dúsan tenyésznek a kerítésen túlról felismerhetetlen fajtájú művirágok. Biztosan van köztük muskátli és petúnia is, de a rózsától a krizantémig fel van ott vonultatva egy egész virágbolt.
Ha azt mondom, meghökkentő, azzal nem mondtam semmit. Pedig nem vagyok ebben újonc. Jártam már olyan házban - amúgy kedves, barátságos, vendégszerető, jó embereknél - akik a ház előkertjének rózsabokrait annyira szeretik, hogy telente vörös rózsákkal díszítik fel őket. Előfordult  már olyan enyhe tél, amikor a bokrokon mind fent maradtak a zöld levelek is. Akkor a megtévesztésig hasonlítottak a rózsák a nyaranta virágba borult rózsatövekhez. A csodálkozó járókelők érdeklődésére pedig a háziak azt felelték: hát persze, hogy ilyenkor virágoznak, hiszen ezek szibériai rózsák.
A szomszéd kisvárosban - ahol amúgy a szibériai rózsák is virítanak - a buszpályaudvar várócsarnokát és nyilvános illemhelyét két rendkívüliasszony őrzi. Volt már szó róluk itt. A maguk is nehéz sorsot cipelő asszonyok pusztán az együttérzésükkel kialakították maguk körül a magányos szívek klubját. Sokan kifejezetten amiatt utaznak ide, hogy kiönthessék a szívüket, hogy fájdalmukat vigasztaló szavak flastromával csillapíthassák.

A két asszony egyike a szobanövények szerelmese is. Aminek otthon már nem jut hely végképpen, azt a váróhelyiségbe hozza. Körbe van rakva cserepekkel minden olyan négyzetcentiméter, ahová virágcserép egyáltalán letehető. Köztük néhány olyan növény, aminek senki emberfia nem ismeri a nevét.
Egy hetek óta virágozni készülő kaktuszt például - ami már olyan régóta van bimbós állapotban, hogy ennek megváltozása egyenesen elképzelhetetlennek tűnik -néhányan dögkaktusznak, mások büdöskaktusznak hívnak. És csak az ég tudja, hogy a virága ehhez az elnevezéshez illendő külsővel bír majd, vagy épp ellenkezőleg.
A rojtos szélű növény az én kedvencem mind közül. Ez a karcsú,magas példány a levelei szélén hordja a pirinyó utódait, amik aztán, ha szerencséjük van, a cserép földjére potyognak, és ott maguk is növekedni kezdenek.
Nemrég belesodortam közülük egy papírzsebkendőbe párat, hazavittem, aztán meg is feledkeztem róluk. Pár nap múlva eszembe jutottak, akkor csak úgy rápotyogtattam a miniatűr egyedeket egy érthetetlenül senyvedő korállka mellé. Növögetnek. Sőt, a korállka is kezd magához térni.
 Most vagy versenyt futnak a helyért a cserépben, vagy úgy összebarátkoztak, hogy a jövevények meghozták depressziós lakótársuk életkedvét is.

Miközben az ablaknál állva - ahol a növényeim jó része talált kedvelt élőhelyet magának - éppen ezt találgattam, az is eszembe jutott: vajon ezek a benti zöldek, látva a kinti zord világot, a tőlük karnyújtásnyira didergő rózsákat, megszürkült levendulabokrokat, a szemközti dombon ácsorgó erdőt - együttéreznek-e a kintiekkel? Megrebbentek-e, amikor az utca túloldalán kiszaggatták az óriás fenyőket? Egyikük rönkje és gyökerei úgy hevernek a közelben, az építkezés előkészületeivel megrongált, holdbéli tájon, mint a legyőzött sárkány.

 Csak hát a vitorlavirágot, az aloe verát, a karácsonyi kaktuszt hiába kérdezem.Ha valamennyire értjük is egymást, kommunikálni nem tudunk.
Bizonyára jobb is így nekünk. Még kiderülhetne, melyikünk a jobb.
De egy zöldet azért még megmutatnék. Egészen idáig meg voltam győződve róla, hogy az elvadult liget szélén az a hajlékony kis bokor egy fiatal fűz. Van a környéken fűz több is, a közelben például egy akkora, hogy eláll a lélegzetem, ahányszor csak rápillantok. Ilyen gigantikus példányt korábban még soha nem láttam. Gondoltam, a kis fűz ennek lehet valamelyik ide keveredett utóda. Csak az nem fért a fejembe, hogy lehet ennek télen-nyáron ennyire üde zöld színe, amikor a többi rokona már mind sötétbarnára vetkőzött.
A napokban aztán megvizsgáltam közelebbről, és nyomban kiderült: bambuszcsemetéről van szó.
Sejtem, honnan keveredhetett ide: van a közelben egy csöpp bambuszliget is.
Hogy tájidegen? Ugyan már. Hiszen gyönyörű.
És soha nem volt még ennyire kicsi a világ, mint éppen mostanában.