Lehetne itt is, csak ki kellene baktatni a tóhoz, nincs túl messze. De ehelyett inkább a színes télről szeretnék most mutatni ezt-azt. A zöld, a barna, a sárga, a tejszínben úszó télről, arról, hogy mennyi megnéznivaló kerül elénk egy teljesen közönséges hétköznapon, a saját környékünkön is. Nem olyasmi, ami elé a fenséges Természetet megillető hódolattal le kellene borulnunk, mert már csak ehhez hasonló kelti fel az érdeklődésünket.
Pedig érdemes megnézni ezt a járdát is itt nálunk, a nagy-szurdikon. Jeges volt, leszórták, felolvadt, megfagyott, hó esett rá, megint leszórták, megint leolvadt. Ez maradt utána, ez a rendkívüli aszfaltrajz. Olyan, mintha buborékmintás fürdőszobaszőnyegen lépkedne az ember lefelé.
A keze ugyan a kabátzsebben, kesztyűben is fázik, de a léptei egyre vidámabbak a szürke-fehér minták közt ugrándozva. Talán még fütyörészik is halkan.
 |
| Az arisztokratikus manó, alant meg a miénk, Janó |
Aztán megállítja egy ház. Pontosabban az annak teraszán ücsörgő, fenyőgallyakból összerakott manó. Annyira bájos, hogy ezt a mi saját fenyőmanónknak el se merjük mesélni. Ennek nem elszáradt liliomlevelekből, hanem finom kócból van a szakálla. Az orra sem toboz, mint a miénknek, hanem gondosan gömbölyített pamut-orr. A miénk ünnepi fejfedője egy vásári mikulássapka, hétköznap meg egy egyszerű virágcserép, miközben ennek itt mesebeli manósapkája van.
Mi még abban sem tudtunk megegyezni, mi legyen a neve, én Jankónak szólítgatom. De ez a kis zöld manó olyan arisztokratikus, hogy meg sem merném kérdezni a nevét.
Viszont nem sokkal odébb egy viruló nyárba öltözött háznál kell legyökerezni pár percre.
Ablakpárkányain, teraszának virágtartóin dúsan tenyésznek a kerítésen túlról felismerhetetlen fajtájú művirágok. Biztosan van köztük muskátli és petúnia is, de a rózsától a krizantémig fel van ott vonultatva egy egész virágbolt.
Ha azt mondom, meghökkentő, azzal nem mondtam semmit. Pedig nem vagyok ebben újonc. Jártam már olyan házban - amúgy kedves, barátságos, vendégszerető, jó embereknél - akik a ház előkertjének rózsabokrait annyira szeretik, hogy telente vörös rózsákkal díszítik fel őket. Előfordult már olyan enyhe tél, amikor a bokrokon mind fent maradtak a zöld levelek is. Akkor a megtévesztésig hasonlítottak a rózsák a nyaranta virágba borult rózsatövekhez. A csodálkozó járókelők érdeklődésére pedig a háziak azt felelték: hát persze, hogy ilyenkor virágoznak, hiszen ezek szibériai rózsák.
A szomszéd kisvárosban - ahol amúgy a szibériai rózsák is virítanak - a buszpályaudvar várócsarnokát és nyilvános illemhelyét két rendkívüliasszony őrzi. Volt már szó róluk itt. A maguk is nehéz sorsot cipelő asszonyok pusztán az együttérzésükkel kialakították maguk körül a magányos szívek klubját. Sokan kifejezetten amiatt utaznak ide, hogy kiönthessék a szívüket, hogy fájdalmukat vigasztaló szavak flastromával csillapíthassák.
A két asszony egyike a szobanövények szerelmese is. Aminek otthon már nem jut hely végképpen, azt a váróhelyiségbe hozza. Körbe van rakva cserepekkel minden olyan négyzetcentiméter, ahová virágcserép egyáltalán letehető. Köztük néhány olyan növény, aminek senki emberfia nem ismeri a nevét.
Egy hetek óta virágozni készülő kaktuszt például - ami már olyan régóta van bimbós állapotban, hogy ennek megváltozása egyenesen elképzelhetetlennek tűnik -néhányan dögkaktusznak, mások büdöskaktusznak hívnak. És csak az ég tudja, hogy a virága ehhez az elnevezéshez illendő külsővel bír majd, vagy épp ellenkezőleg.
A rojtos szélű növény az én kedvencem mind közül. Ez a karcsú,magas példány a levelei szélén hordja a pirinyó utódait, amik aztán, ha szerencséjük van, a cserép földjére potyognak, és ott maguk is növekedni kezdenek.
Nemrég belesodortam közülük egy papírzsebkendőbe párat, hazavittem, aztán meg is feledkeztem róluk. Pár nap múlva eszembe jutottak, akkor csak úgy rápotyogtattam a miniatűr egyedeket egy érthetetlenül senyvedő korállka mellé. Növögetnek. Sőt, a korállka is kezd magához térni.
Most vagy versenyt futnak a helyért a cserépben, vagy úgy összebarátkoztak, hogy a jövevények meghozták depressziós lakótársuk életkedvét is.
Miközben az ablaknál állva - ahol a növényeim jó része talált kedvelt élőhelyet magának - éppen ezt találgattam, az is eszembe jutott: vajon ezek a benti zöldek, látva a kinti zord világot, a tőlük karnyújtásnyira didergő rózsákat, megszürkült levendulabokrokat, a szemközti dombon ácsorgó erdőt - együttéreznek-e a kintiekkel? Megrebbentek-e, amikor az utca túloldalán kiszaggatták az óriás fenyőket? Egyikük rönkje és gyökerei úgy hevernek a közelben, az építkezés előkészületeivel megrongált, holdbéli tájon, mint a legyőzött sárkány.
Csak hát a vitorlavirágot, az aloe verát, a karácsonyi kaktuszt hiába kérdezem.Ha valamennyire értjük is egymást, kommunikálni nem tudunk.
Bizonyára jobb is így nekünk. Még kiderülhetne, melyikünk a jobb.
De egy zöldet azért még megmutatnék. Egészen idáig meg voltam győződve róla, hogy az elvadult liget szélén az a hajlékony kis bokor egy fiatal fűz. Van a környéken fűz több is, a közelben például egy akkora, hogy eláll a lélegzetem, ahányszor csak rápillantok. Ilyen gigantikus példányt korábban még soha nem láttam. Gondoltam, a kis fűz ennek lehet valamelyik ide keveredett utóda. Csak az nem fért a fejembe, hogy lehet ennek télen-nyáron ennyire üde zöld színe, amikor a többi rokona már mind sötétbarnára vetkőzött.
A napokban aztán megvizsgáltam közelebbről, és nyomban kiderült: bambuszcsemetéről van szó.
Sejtem, honnan keveredhetett ide: van a közelben egy csöpp bambuszliget is.
Hogy tájidegen? Ugyan már. Hiszen gyönyörű.
És soha nem volt még ennyire kicsi a világ, mint éppen mostanában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése