Aki nem olvasott Kortársat, nem járkált a gimnázium folyosóján úgy, hogy közben, mintegy mellékesen , lazán lengette a leeresztett bal kezében a Kortárs legfrissebb számát, annak valami egészen kiválót kellett produkálnia valami másban - atlétikában netán, vagy matekzseni volt az illető - hogy elismerjük a kvalitásait.
Az 1956 óta létező Kortárs szerzői közt volt Weöres Sándor, Illyés Gyula, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes - hogy csak a legnagyobbakat soroljam. Elképzelhetetlen volt nem ismerni őket.
Azokban az években nem is gondoltam erre, de most visszanézve úgy látom akkori viszonyunkat, hogy volt a Kortárs, egy másik galaxis - meg voltam én, aki bámulta, de még csak a közelébe kerülni se lett volna mersze.
A nem értelmiségi családba született gyerek hátránya olyan mérhetetlen - tartok tőle, ez azóta sem változott - hogy újságíró-gyakornoki státuszom kis híján amiatt szakadt félbe, mert Baranyi Ferenc monori költői estjére, amiről tudósítanom kellett volna, nem mertem elmenni. Attól féltem, egyetlen kérdést sem tudok majd az akkor már nagy tekintéllyel bíró szerkesztő-költő előtt kinyögni. Noha a szülői háza pár házzal odébb volt a miénktől, és Feri bácsival, az édesapjával hosszan és jókat tudtunk beszélgetni.
Ma már igen jó viszonyban vagyunk Baranyi Ferenccel - aki földijeit amúgy is nagy szeretettel övezi - de amikor ezt elmeséltem neki, csak nézett rám csodálkozva. Nem is értette, hogyan lehetséges az ilyesmi..
Később, amikor falun, de kisvárosban is, összesúgtak a hátam mögött -" itt megy az újságíró, figyeld, ez az!" - én sem értettem, hogy lehet ez.
Mindent értek már azóta, mert mindenbe beleöregedtem.
Mire tavaly év végén a Kortárs magazin pályázatot hirdetett, már nem volt kérdés, hogy részt kell vennem rajta. Nem ambicionáltam amúgy soha, valahogy magától érkezett.
Maximum 15 ezer leütésnyi terjedelmű novellát írhatott egy megadott témára, akinek kedve volt hozzá. Az Indexben megjelent hírnek - turisták rekedtek egy hőlégballonban, amit húsz percig rángatott a viharos szél Berlin felett, mire kiszabadulhattak - kellett beindítania az alkotói fantáziát.
Ami azt illeti, mire a hírt végigolvastam, már tudtam, miről fogok írni.
És ez, az Ottó a szélben című a novella most, a Kortárs februári számában megjelenik.
Csak egy rövid részletet másolok ide ízelítőül. Hátha valaki úgy gondolja itt, hogy érdemes megszerezni emiatt a magazin következő lapszámát.
"Nem akartam volna én hőlégballonozni
soha ebben az életben, ha te, Ottó, nem szeretsz bele Rejtő
Jenőbe.
Egész passzusokat olvastál föl nekem a
könyveiből, én meg nevettem, mert humora, az aztán tényleg volt
neki. Csak ne ment volna ki 1927-ben Berlinbe. Vagy ha már kiment, ne írta volna meg, hogy a Westen ragyogása, a Centrum nagyméretű
üzleti élete, a Norden mintaszerűen szervezett bűnöző élete, a
fenn és lenn egyaránt nagystílű, bűnös, ragyogó éjszakai
világa és főként a fények sokfélesége, hogy ez mind vonzza a
próbálkozókat, mint arzénes mézpapír a legyet.
Nézd már, Ottó, hát
majdnem szó szerint idéztem! Nemhiába olvastad föl annyiszor.
Ugyan szegény Rejtőnek nem sok öröme telt Berlinben, de megírni
úgy megírta, hogy te elkezdtél oda vágyni, de olyan erővel, hogy
az még engem is magával húzott, látod."
Szerettem írni ezt a történetet. Nem is fogok kiábrándulni belőle, mert hát Ottó a szélben most magával vitt engem is, diákkorom távoli galaxisának tájaira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése