Az utolsót is meg kell süvegelni

Személyesen nem is találkoztunk, mégis tudom, hogy nagyszerű ember.

Először akkor beszéltünk telefonon, amikor lapunkban segítséget kértünk egy rászoruló családnak, ahol az édesanya rákbeteg lett, és épp műtétre készült.

Felhívott, hogy megkérdezze, hogyan juttathatja el adományát az érintetteknek, és néhány dolgot magáról is elmesélt. Egyebek közt azt, hogy pontosan tudja, milyen mély tud lenni a gödör ha az ember beteg, és tehetetlennek érzi magát. Ő ugyanis mű szívbillentyűvel él, és csak fél szemére lát. Amikor megtudtam, hogy hivatásos zsoké volt, s amikor a betegsége miatt be kellett fejeznie pályafutását, úgy érezte, vége, nincs tovább, csakhogy nem hagyta magát legyűrni mégsem – megkértem, az év végi ünnepek elmúltával, amikor csendesebbek lesznek körülöttünk a napok, beszélgessünk még.

Így lett. Ültünk a telefon két végén, ő Péteriben – mert ott lakik – én meg a saját szobámban, épp az ablaknál, ahonnan egy hófödte dombra látni, és Csernák János elmesélte, hogyan lehet a legmélyebb gödör aljáról is, csak azért is kimászni.

Kisgyerekként szabályosan rettegett az állatoktól. Kőbányán nőtt fel, a Pongrácz telepen, a lóversenypálya közelében, de félt a lovaktól is. Ha jött a jeges, az utcabeli srácok felültek a lova hátára, megveregették a nyakát, ő meg attól is zokogott, ha odalökdösték az állat közelébe.

Tizenhat évesen aztán nézegetni kezdte a nagyapja turfjait, és egyszer csak odaállt elébe: „Papa, vigyél ki a lóversenypályára!”

Látta a nyüzsgést, a színes dresszeket, az ünneplést, amiben a zsokékat részesítették, és ott helyben eldöntötte: zsoké lesz.

Főleg a siker, az ünneplés, a tapsvihar ragadta magával,.

- Hogy imádjanak, vegyenek körül, tapsoljanak, ezt akartam nagyon. Jaj, egy időben nagyon tudtam élni....

De ahhoz előbb a lovakat is meg kellett szeretnie. A nagymama adott pénzt, hogy bérletet vegyen a lovasiskolába. A Tattersallnak már a látványa minden félelmét ötökre elfújta.

A galopp versenyistállójában, ahol aztán zsokénak jelentkezett, a kezébe nyomtak egy talicskát, és rábízták az istállótakarítást.

Így kezdődött.

Akkori elvárások szerint nem volt igazán zsoké alkat a 169 centismagasságával, de a kötelező 54 kilós testsúlyát mindig megtartotta. Még akkor is, amikor a mérlegelés miatt a 35 fokos kánikulában egész nap nem ihatott.

Később, a szívműtéte után a professzor kijelentette: ha rajta múlna, betiltana minden professzionális sportot, mert a művelőinek szíve belerokkan. János – mondta – a maga szívére is amiatt volt ilyen brutális hatása a fertőzésnek, mert már elhasználta.

A háziorvos influenzára gyanakodott, az orvos feleség azonban tudta, hogy sokkal nagyobb a baj, és igaza lett: férje már a mentőautóban elveszítette az eszméletét. Negyvennégy évesen új szívbillentyűt kapott, gyógyszereket a vérzékenység ellen, tablettákat, amelyeket élete végéig szednie kell, és amelyek mellékhatásaként fél szemére megvakult.

Kis időre legyűrte az önsajnálat. Azt hitte, vége mindennek. De segítséget kért, és kapott. A lélekhez értő szakembertől, a családjától, a társaitól, akikre mindig számíthatott.

Utóbbiak ugyanis csak a pályán ellenfelek, azon kívül szeretik és segítik egymást.

Akkor is ők kopogtak be hozzá, hogy „jössz velünk, nem hagyhatod most abba, mert örökre vesztesnek fogod érezni magad!”, amikor a legrangosabb versenyen, a Köztársaság Díjon orrhosszal veszítette el, méghozzá bevallottan a saját hibájából, a győzelem esélyét.

És a család....Olyan nehéz volt otthon hagyni a feleségét, a kislányokat minden alkalommal, hogy folytak a könnyei a kocsiban, amikor Münchenbe tartva rájuk gondolt. Sosem búcsúzkodott, mert ha a nyakába kapaszkodtak volna, el se bírt volna indulni. Tíz évig dolgozott Németországban. Csak ott tudott egzisztenciát teremteni. Albérletben laktak, gyerekkel, nem volt más választása..

Az, hogy rajong a hivatásáért, valamelyest könnyített a dolgon.

Miközben arról mesél, hogy a szakmában belátták már, az apró termetű zsoké kevésbé tud együttműködni a lóval, hiszem vágtában az állat kinyúlik, vízszintesen, mint az agár, s akkor utána kell nyúlni, kézzel segíteni a nyakánál, márpedig azt törpe nem tudja megcsinálni – szinte magam előtt látom a jelenetet. És ahogyan az angol telivérekről beszél, minden lovak legtökéletesebbjéről...Arról, hogy a zsokénak egy ötmázsás állatot kell uralnia úgy, hogy a legjobbat hozza ki belőle.... Lenyűgöző.

Amikor már lábadozott, és végre hazaengedték a kórházból, vett egy agárt. Együtt sétáltak. Idővel futottak is. Majd vásárolt egy túrakerékpárt. Versenyekre jár vele. Tavaly a Tour de Gyömrőn a profik közt indult, a nyolcvan kilométeres távon. Sokan feladták, ő nem, bár a végén már szinte tántorgott a biciklijével. A felesége szerette volna megállítani, és még hallotta, ahogyan odaszól a lányuknak: „Nem fog megállni. Csak ha majd eldől.”

Mindig győzni akart. De most már azt is tudja, hogy az életnek ebben a sokesélyes harcában az utolsót is meg kell süvegelni. Mert végigcsinálta.

( Megjelent a Régió februári számában. Mindketten szerettük ezt az írást, Csernák János is, én is. Talán többeknek segítségére lehet, akik most épp egy gödör alján vannak.)