Hegyen-völgyön krizantém - és más falusi varázslatok

Nem tudom, kell-e az olyasmihez harmadik szem, hogy ha az ember már száz éve él ugyanazon a helyen, sőt ott éltek azok az ősei is, akiket a családtörténet még képes rokonsági fok szerint számontartani, és nincs a lakóhelyének olyan szöglete, ahol már ne járt volna legalább egy tucatszor - azért még észre tudja venni a hely gyönyörűségeit.

Voltak már ilyen pillanataim a szülővárosomban. Bármikor fel tudom idézni annak az utcának a sarki házát - ami már nem is létezik, egy kacsalábon forgót építettek a helyére - aminek a rikító narancssárgára festett falától pár méterre állt egy zöld kerítés. Annak a kerítésnek a tetejéről ilyenkor ősszel zuhatagban omlott alá a vörös vadszőlő. Percekig képes voltam ott ácsorogni naponta többször is, és azon csodálkoztam, hogyhogy nem zarándokolnak ide sűrű sorokban legalább a környékbeliek, csak, hogy ezt láthassák. Új helyen az ilyen pillanatok meghatványozódnak. A legtöbbször még kínálják is magukat, és nekem soha, eszemben sincs ellenállni. Főképpen, mert a falu, ahol mostanában élek, kifogyhatatlanul ontja a látnivalókat.

Az ilyen pillanatokkal való találkozások úgy szoktak kezdődni,ahogyan ma is: elindul az ember hegyről le, völgyből fel, hogy ezt-azt beszerezzen valamelyik közeli boltból. Ez ugyanis olyan falu, amiben hegyvölgy is van bőségesen, de van bolt több is, meg hentes, és cukrászda, és pizzéria-étterem, orvosi rendelő és gyógyszertár, és egyáltalán, ebben a faluban minden van. Na jó, majdnem minden. Panzió, fogadó például nincs. A környékbeli falvakhoz képest mindenesetre nem sok hiányzik hozzá, hogy időnként egy osztrák kis hegyi falu miliőjében érezhesse magát, aki itt lakik, és  látott már más falvakat az agglomeráción kívüli világban.

 Elindul tehát az ember célirányosan, és hirtelen észrevesz a távolban egy feltűnően világító virágfoltot. Nincs olyan messze, azt meg kell nézni közelről. De ha már, akkor a Perczel-kúriát is, ott van mindjárt srégen. Ahol a kerítése bekanyarodik, abban az utcában például még nem is járt soha, pedig a patak is arrafelé iramlik valahol.

Mindig eltűnődöm, amikor ezeket a csíkos hídkorlátokat meglátom: vajon van valami rendelkezés arra nézvést, hogy a közlekedőket csakis az ilyen  hangulatrontó fémelemekkel lehet távol tartani a vízbe eséstől?

 
...így aztán a célirányba igyekvés észrevétlenül vándorúttá alakul. Ráérős nap kell ehhez persze, ami nincs túl gyakran, de muszáj  - mondhatni létfontosságú - csinálni egy-egy ilyet  néha. Amikor az is rendszeresen felmerülhet: hogy tud egy háromezer lelkes falu akkora lenni, hogy csak az egyik csücskét bejárni is jó két és fél óra? Igaz, ebbe beleszámolandó a bámészkodás és a barátságos jövő-menőkkel való gyakori szóba elegyedés is.
 Végül azért mindig odaér az ember, ahová eredetileg elindult. Csak közben bejárt egy fél mikrovilágot, és begyűjtött annyi színt, amennyi bőven kitart a következő barangolásig.

Falfreskó - a gombaiság érzését megerősítendő

Krizantémok ideje

A honvágydalok újabban már bizonyára így szólnak: " Muskátlis ablakok, taligák és biciklik, hozzátok száll minden álmom...."

A leány és a legény liezonját fafejek akadályozzák. Ez az életben is mindig így van.

Szabad-e fotózni? - kérdeztem a baromfinépet etető férfit kurjongatva a drótkerítés túloldaláról. Aztán már csak kézjelekkel kommunikáltunk, mert az összes itt látható jószág kieresztette a hangját. Ha azt mondom,hangorkán jött létre, azzal meg sem közelítem a valóságot..

Márton nap jön. Vajon érzik?

Idáig felkaptatni a mélyből, nem kis próbatétel. De megéri. Szarkaháza mögöttünk, Főszeg előttünk.

Gipszlúd nem gágog és nem kér kukoricát

 És ez még csak a sokemeletes falu első szintje volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tatort

Ezt szerettem az egyházban mindig, ezt a szeretettel teli, leheletfinom, tapintatos törődést.

Része ennek az a sok gyengéden figyelmeztető szalag is - tele van velük a temető - amelyeken lényegre törően csak annyi áll: " lejárt sírhely". 

Hiszen lehetne helyettük éppenséggel szégyentábla is a kapubejáraton, közszemlére téve rajta a névsor, kik nem fizették ki az aktuális sírhelymegváltást.

Igaz, ezekről a szalagokról viszont, kicsit távolabbról nézve azt hittem volna, hogy bűnügyi helyszínt jelölnek, ha mindjárt reggel egy kedves ismerős  át nem küld egy fotót, "no komment" megjelöléssel. Ebből kiderült, hogy jómagam is a súlyosan mulasztók táborát gyarapítom.

Tavaly ugyan elmentem ügyfélfogadási időben a plébániahivatalba, hogy újra kifizessem a szüleim sírhelyét, de ott kiderült, hogy nem tudom a sírhely számát, név szerint viszont nem találnak, mert nem vagyunk benne a nyilvántartásban.

Megörültem én ennek nagyon, mert tegye fel a kezét, aki szeret egy kicsi földdarabot többször is megvenni. Olyan sokféle címen, annyifelé kell fizetni amúgy is folyton, gondoltam, legalább ezen a helyen elleszünk a továbbiakban mi így szépen csöndben,észrevétlenül, amíg nem szólnak.  Az irodai ügyeletes kedves hölgyet - akivel egyébként is régóta ismerjük egymást - a biztonság kedvéért azért megkérdeztem, ha közben mégis előkerülnénk a nyilvántartásban, nem történhet-e meg, hogy a tudtom nélkül eltűnik a sírhant. Azt felelte : ugyan,dehogy.

Hosszú idő után a napokban jártam kint a temetőben megint, eszembe is jutott a rendezetlenül maradt ügy, de figyelmeztető cédulát nem találtam. Másutt se láttam semmi ilyet, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy az egyház talán felismerte végre a temetőjáró népek sajátos lélektanát, nem akarja, hogy az emlékezés áhítatát ismerős sutyorgás zavarja meg: " nézd már, az ura sírját se bírja megváltani, de buszkirándulásokra, arra bezzeg futja!", vagy, hogy "életében se törődött az anyjával, de a vagyonért a bíróságig is elment" - és így tovább, a végtelenségig.

Amúgy is nyugodt voltam. Nemrégiben ugyanis interjút készítettem egy fiatal vállalkozóval, aki ragaszkodott hozzá, hogy megjelenjen az a megjegyzése is, miszerint élete fontos részének tartja a helyi, szeretetteli egyházközösséghez való tartozást. Nem volt nekem ez ellen különösebb kifogásom, bár azért szívesen megjegyeztem volna, hogy ezt azonban az adómmal én is támogatom, anélkül, hogy az ő szeretetteli közösségéhez bármi közöm lenne, s hogy valaha is megkérdeztek volna róla, nem akarok-e inkább más szeretetteli közösséget támogatni. Mert én akartam volna. Őt meg nem kötelezte volna az én közösségem támogatására az égvilágon senki.

Éppen ezért a temetőben hallgatólagosan fel is mentettem magam az újabb fizetési kötelezettség alól.

Csakhogy közben a nyilvántartásban előkerültem, nagy szalagcímmel körbe is lettem kerítve mindjárt.  Nem csöppnyi matricával a sírkő oldalán, vagy, üsse kő, az előlapján, diszkréten, hogy ne legyen ok pironkodásra, magyarázkodásra. Ott virítanak a - jó, egyelőre még nem skarlát - betűk ebben a "mindenki annyit ér,amennyije van" igazodási pontú világban mindenfelé: "hé, te még nem fizettél!" 

Hát  csak szólok, hogy ezt a cechet még rendezem, de kuncsaftként a jövőben rám semmilyen tekintetben ne számítsanak.

Őseink a padláson

A pilisi Szabó Zoltán, amatőr kutató és helytörténész hiánypótló vállalkozásba fogott, amikor gyűjteni kezdte a városban a régi korok minden rendű és rangú tárgyi emlékeit. Ennek eredménye egyebek között az lett, hogy noha Pilisnek hivatalosan nincs múzeuma, Szabó Zoltán portáján mégis van egy, ahová rendszeresen el is látogatnak, akik többet szeretnének tudni lakóhelyükről. Gyerekcsoportok is sűrűn megfordulnak ott, ahol minden négyzetcentiméterre jut valami régi holmi, ismerős vagy ismeretlen, különleges darab, gép, eszköz, anyag. A látogató valósággal zavarba esik a bőségtől. 

Szabó Zoltán megfogalmazásával élve a gombostűtől a vetőgépig minden fellelhető nála. Szenvedélyesen gyűjtöget, ami másnak szemét, az számára kincs. Két faluház sem lenne elég elhelyezni mindazt, ami évtizedek alatt felhalmozódott a gyűjteményében. Legfeljebb, ha komoly szakmai válogatásba kezdene néhány hivatásos történész. Hiszen csak korabeli fotográfiákból több bőröndnyi összegyűlt.

Hivatásosok segítségének híján azonban Szabó Zoltán maga próbál a bőség zavarával megküzdeni, amikor saját kiadású könyvekbe rendezi azokat a helytörténeti alapismereteket, amelyekben minden pilisinek járatosnak kellene lennie. Ha éppen nem könyvben - amelyből nemrégiben jelent meg a legfrissebb - akkor kiállításon mutatja be az egy-egy eseményhez illeszkedő tárgyakat, képeket. Legutóbb egyhetes boros rendezvényen egy tizenkét négyzetméteres sátorban régi családi képeket és családfák rajzait, leírásait  vitte a közönség elé. Amint meséli, még a 60-70 évesek közül is sokan ott látták először a dédszüleiket. Olyan régi képeket is őrizget a gyűjteményében, amiket a családok is legfeljebb csak ide-odapakolgattak a padláson egy dobozban, de eszükbe sem jutott megnézni – inkább örültek, hogy valaki megszabadítja őket egy porfogótól. Pedig a porfogók legtöbbje utóbb ugyancsak kincsnek bizonyul.

Szabó Zoltánnak a Jelentős pilisi személyek címmel közzétett helytörténeti munkája már a második kiadást is megérte. A legújabb, a Közhírré tétetik címmel megjelent könyvén ugyancsak érezhető  az amatőr igyekezet, a jó szándék és a szenvedély, de az ehhez a munkához is szükséges szakmai előképzettség hiánya is. „Mennyivel könnyebb lett volna ez a munka, ha a letűnt két és fél évszázad alatt már jelenhettek volna meg művek, amelyekből meríthettem volna. Pedig volt a (pilisi evangélikus) gyülekezetnek sok tudós papja és tanítója, akiknek nem okozott volna gondot a tollforgatás.”- írta ugyancsak hiánypótló helytörténeti kiadványában 1976 januárjában Csilló Mihály néhai kántor, aki ugyancsak önszorgalomból, minden előképzettség nélkül ötven éven át kutatta és írta a település történetét, hogy végül az ő kutatásaira épüljön annak hiteles krónikája.

Szabó Zoltán igyekszik folytatni elődje munkáját. Ha az ő hasonló fáradozásairól valamiféle leltárt próbálnánk felállítani, az valahogy így festene:

Elképesztő méretű tárgyi anyagot gyűjtött össze. Régi iratokból, dokumentumokból több ládányit őriz. A pilisi történelmi családok – Bánszkik, Gálok, Pauloviczik, Földvárszkik, Prepeliczák, Boldoczkik, és további famíliák – családfáit készítette el. Négyezerhatszáz darabos a fotógyűjteménye, amely huszonhét témakörben öleli fel Pilis közösségi életét.

Könyvtári estéken előadásokat tart a régi korok helyi vonatkozású emlékeiről. Kérésre túrákat vezet, csoportokkal bejárva Pilis történelmi helyeit, amelyekből jutott a városnak bőségesen.

Amellett, hogy saját zsebből fedezi a gyűjtemény gyarapítását és fenntartását, eseményeket is szervez. Kezdeményezésére a buckai vadászháznál emlékhelyet alakítottak ki, ahol minden évben megemlékezést tartanak. Az ő nevéhez fűződik a Dolinában és a Buckában lévő túraútvonalak kijelölése, ahol a külterületek elnevezését ismerhetik meg a vándorok. Kezdeményezésére és részvételével tárták fel a Dolinában és a Buckában lévő volt itatókutakat is, körbekerítették, kitáblázták őket: emlékezésül, és a balesetek elkerülése érdekében.

Tavaly, ugyancsak az ő ötletére, időkapszulával megjelölt fiatal tölgyet ültettek a vandál módon elpusztított korábbi csemete helyére, ami a Pilis egyik jelképeként számon tartott százéves tölgyet igyekszik pótolni.

Folytathatnánk még ezt a leltárt hosszan. Kitüntetés, elismerés nem lenne a végén, mert abból Szabó Zoltánnak nem jutott, de nem is hiányolja. Azt mondja, ő csak azt folytatja, ami a szabolcsi Tiszakanyáron született nagyapja génjeivel rá maradt: gyűjtögeti, megőrzi és ébren tartja az elmúlt időkből mindazt, amit megjegyezni, s amiből tanulni érdemes.

( Régió, 2017. október)
 

Hogy Wekerle Sándor sok szállal kötődött Pilishez és Dánszentmiklóshoz, de Nyáregyházához is, azt régóta tudom. Birtokai voltak ezen a környéken, ahol szarvasmarhatelepet és kertészetet hozott létre. A birtok és a vasútállomás közt  keskeny vágányú vasutat építtetett, lóvontatású kocsik szállították ezen a tejet, vajat, túrót, zöldségféléket a pilisi állomásra az éjszakai vonathoz, hogy hajnalban már a pesti piacokon legyen a friss árú. 

Azt azonban Szabó Zoltán könyvében olvastam először, hogy Wekerle - aki nem akármilyen politikai tálentum lehetett, hiszen  kétszer volt pénzügyminisztere, háromszor miniszterelnöke, egyszer kereskedelmi minisztere az országnak - nem csak Schumayer Róza, Pilis Rózája irodalmi szalonjának volt gyakori vendége, hanem a pilisi úri társaság kedvéért hozzásegítette a települést egy úri kaszinó megépítéséhez, állami pénzből. 1905.- től kezdve emiatt álltak meg a gyorsvonatok Pilisen: sok volt az úri vendég. Ezekben az években a Mikes Kelemen utcában működő irodalmi kör is nagy forgalmat bonyolított - írja a szerző, az olvasó pedig ezen a ponton elmosolyodik, ha tudja, hogy legutóbb, amikor ugyanez a társaság ismertebb nevén, kuplerájként lett megjelölve,  nagy felháborodás támadt a településen. Ugyanis Róza asszony idős korában, szülőfalujába visszavonulva megbecsült, bőkezű támogatója volt a helyieknek, köztük az egyházközségnek is.

A tökök diadala

Csöpögős, nyúlós ködben indultam reggel. Mögöttem az úton fiatal nő iparkodott a buszmegálló felé. Hasítottuk a vastag, szürke függönyt magunk előtt. Arra gondoltam: lehetnénk éppenséggel két turista a ködös Albionban. Az emelkedőn én szuszogtam, ő dudorászott. Felnevettem, mire azt mondta, a zene meg a humor a legjobb túlélési stratégiák.
A folytatás is hasonlóan szürreális volt, de mire a szomszéd kisváros piacára értem, ott már sütött a nap. Vagy inkább nézegetett kifelé a felhők közül. Hol  sütögetett egy kicsit, hol nem.
Nem túl vidám ilyentájt a piac, a mindenszentek, a halottak napja ül a sorokon. Tengernyi krizantém, koszorúk, mécsesek, gyertyacsomagok, bronzszárnyú angyalok, keresztek, tobozok uralják a máskor tiritarka terepet.

Ma azonban felülkerekedtek a tökök. Amerre néztem,mindenütt ott voltak. Sütőtökök, lámpástökök, dísztökök mindenfelé.
- Én dekoráltam őket!- nevetett a a zöldségüzlet asszonya, amikor a lécládába rakott lámpástököknek a sokadalom hangulatára gyakorolt jótékony hatását  dicsértem.

 - Csak tessék, tessék, miért is ne! - tárta szét a karját az idős férfi, aki a sütőtökök ármádiája felett őrködött, amikor megkérdeztem, lefényképezhetem-e a portékáját.

 - Jaj, hát nekem meg annyi termett, hogy azt se tudom, mit kezdjek velük! - kiáltott fel a dísztökök felett az asszony, akinek elpanaszoltam, hogy én ugyan hiába vetettem el a magokat, azokat alighanem a vakondok ropogtatták el, mert nálam egy fia tökpalánta sem kelt ki az idén.
A temérdek  dísztök gazdája, Zsuzsika elmesélte ekkor, hogy a Péteri úti földjén más meg se terem, csak a tök, de abból az idén fölfoghatatlan mennyiség árasztotta el a tájat. Tíz ládányit egy ismerős szívességből már fölvitt egy pesti piacra, ő is kihord ide a monori csarnokba, amennyit csak bír, de a tökföldön csak nem akar fogyatkozni a bőség.

Itt tartottunk éppen, amikor megérkeztek az óvodások.
Tegnap is találkoztam egy csoportjukkal a szomszéd falu zöldséges boltjában, ahol kis kosaraikkal felsorakozva úgy betöltötték a teret, hogy egy tű sem fért volna közéjük. Tanulgatták, melyik a répa,a karalábé, a karfiol, mert nem úgy van az már faluhelyen sem, hogy  "gyere, Misikém, kimegyünk a kertbe, szedünk egy kis zöldbabot".  Gyep van a kertekben, meg tulipánfa.
Ott is, ahogyan az aprónép mozgolódott a zöldségek közt, egyikük egyszer csak rámutatott egy testes hagymacsomóra, annak is a bojtos, bajuszként lógó gyökereire, majd a beavatottak biztonságával közölte a mellette álló kislánnyal, hogy " nézd, az neki ott a tőgye!"
Hogy ezt én nem bírtam ki nevetés nélkül, annak ismeretében talán megbocsátható, hogy a sokat látott dadusok se tudták visszafojtani a kacagást.

 A piaccsarnokban többnyire szerdánként jelennek meg a világot megtapasztalni elindult óvodás csoportok, mert ez a piacnap kevésbé forgalmas, mint a szombati. Ilyenkor nyugodtabban lehet sétálni, nézelődni, odaseregleni a kofaasztal közelségébe, ahol az óvónéni elmagyarázza,miszerint:
- Látjátok, gyerekek, ez itt a lila hagyma, ami rokona a zöld hagymának.

 A tök azonban a lila hagyma felett is győzedelmeskedett ezen a napon.  A dísztökárus Zsuzsi asszony nyomban megragadott egy telipakolt szatyrot, és a mellette árusító virágos Marika, meg egy arra járó ismerős segítségével ajándékként kiosztott párkilónyi dekoratív darabot, aminek az óvodások nagyon megörültek. Szemlátomást  nem sok hiányzott hozzá, hogy a jelenetet megtapsolja a közönség.

Zsuzsikától megtudtuk azt is, hogy a földjén szívesen látna óvodás csoportokat vagy más megbízható közösségeket, akiknek "szedd magad" akció keretében akár ingyen is szívesen adna a bőséges termésből. Így az sem veszne kárba, sokaknak pedig talán örömmel töltené meg a napját. Sőt, ha elgyönyörködhetne a sajátkezűleg szedett termésből sajátkezűleg készített őszköszöntő dekorációban, a jó érzés jó sokáig kitarthatna.
Rajtam nem múlhat: az ajánlatot ezennel közreadom.
Zsuzsikát ott találják a monori piacon a felső sorban, az első "kereszteződésnél", mindjárt virágos Marika standja mellett - de, ha úgy a adódik, a helypénzszedők is megmutatják.

A felsőpakonyi erdők manója

Most, hogy telis-tele a közösségi oldal hatalmas gombákkal és boldog gombavadászokkal, megint eszembe jutott Erdei Manó. De nem csak nekem, hanem annak az erdésznek is, akivel arról beszélgettünk, hogy az őzlábgombának is van mérges alteregója, a piruló őzláb, és erről  - mint ahogyan a gombák világára a tudatlanok hihetetlen magabiztosságával rászabaduló kirándulók többségének- fogalmunk sincsen. És még mennyi mindent nem tudunk! 

Ismert valakit, aki mindent tudott - jutott eszébe az erdésznek, és akkor szinte egyszerre mondtuk ki: a felsőpakonyi Erdei Manó. 

Négy éve is van annak, hogy Erdei Manónál jártam. Már nem él. De jó sokan vagyunk, akik emlékszünk rá, és amíg erdők vannak, meg gombák, és élünk mi is, addig ez a szerény, csöndes kis öregember nem lesz elfelejtve.

Az erdei manó egy kis tanyán lakik, vagy három kilométernyire a falutól.

Miként az a manók esetében természetes, apró termetű, ősz szakálla van és bottal jár. Habár ezt a botot mostanában egy hosszúnyelű esernyőre cserélte. Erre támaszkodva gyalogol el minden nap ebédért az ugyancsak nem épp a szomszédban lévő Jóbarátok nevű vendéglőbe, ahol egy-két korsó sört is legurít. Az erdei manó ugyanis szereti a sört. Ja, és mobiltelefonja is van.

Az erdei manót tulajdonképpen úgy kellene inkább írnunk, hogy Erdei Manó. Felsőpakonyban ugyanis senkinek fogalma sincs róla, mi az eredeti neve az apró termetű, szakállas embernek. Aki úgy kapta az Erdei Manó nevet – meséli maga az érintett, akire hosszas keresgélés után, nagy nehezen rátalálunk –, hogy egyszer régen egy kisfiú ránevetett, aztán közölte a mellette álló anyjával, hogy ez a valaki, aki itt erdei gombát ad el nekik éppen, nem más, mint az erdei manó. Ettől fogva ez lett a neve a faluban, de cseppet sem bánja.

Létezéséről úgy szereztünk tudomást, hogy megálltunk megkérdezni a vasútállomáshoz közeli vendéglőnél, vajon mi lehet az oka az itteni igen magas ingatlanáraknak. Húszmillió alatt alig kínálnak házat, mégis akad rájuk vevő, folyamatosan nő a település lélekszáma.

A langyos őszi napsütésben a teraszon ejtőző helyiek sem találtak erre magyarázatot, hiszen Gyálon is, Ócsán is olcsóbbak az ingatlanok, és Felsőpakony, noha van vasútállomása, ahol óránként megállnak a Pest felé vagy onnan visszafelé közlekedő vonatok, de mégiscsak zsákfalunak számít.

Talán épp ez a vonzereje – morfondíroztunk –, meg talán az, hogy négy oldalról erdő veszi körül. Az is jelenthet valamit, hogy itt az emberek nem csak hagyják beilleszkedni az érkezőket, hanem számon is tartják egymást. Az „erdei emberek” – akik ismerik az erdőket, mint a tenyerüket, a gombák, bogyók, gyógynövények és mohák közt olyan biztonsággal képesek eligazodni, mint más a főutcán – között még mindig számon tartják például Kerekes Róbertet, aki zenélt is, s noha tíz éve költözött a családjával Felsőpakonyba, hamar beilleszkedett – mesélik. Sajnos, hamar meg is halt.

Erdei Manó azonban – akit másutt ugyancsak gyüttmentnek neveznének, hiszen csak nyugdíjasként költözött ide – már évek óta a falu emberének számít. Meglehet, idővel legalább annyira emblematikus alakja lesz – vagy tán már most is az? – Felsőpakonynak, mint Cukros Pista bácsi, aki kosárral a karján járta nem csak a falut és a tanyákat, hanem a környékbeli településeket is. A kosárban frutti, tejkaramella, hajszalag, hajcsat lapult, s ki tudja, mi minden még, amit az ’50-es években csak Pista bácsinál lehetett kapni.

Erdei Manó ezzel szemben gombát árult sokáig, amíg a lába bírta a gyaloglást az utakon és a vadregényes erdei ösvényeken. Naponta 15-20 kilométert is gyalogolt, ehhez hozzájött még 5-10 kilométernyi bóklászás a gombák után kutatva – meséli. De tudott is mindent az erdőkről. Nem különben a gombákról.

Aztán mégis megtörtént az az igazságtalanság, hogy érszűkületes lett a lába. Ami most már annyira fájdalmas, hogy délelőtt tízkor el kell indulnia a másfél kilométernyire lévő vendéglőbe, hogy déli tizenkettőre odaérjen. Visszafelé aztán ugyanígy. A biciklije tönkrement, a kismotorja ugyancsak, gyalogosan vonszolja magát, ha mennie kell valahová. De tán akad egy jó ember valahol, aki, ha tudomást szerez Erdei Manó nagy bajáról, segít neki valamelyik jármű megjavíttatásában.

Bár meglehet, az sem sokat segíthet már, hiszen jönnek a rossz idők, az esők, a havak. S a temető melletti kis tanya a falutól három kilométernyire van, Erdei Manó pedig már hetvenegy éves.

Mindegy, majd csak lesz valahogy – legyint, mint aki már kibékült az életben annyi mindennel, kibékül hát ezzel a mostani helyzettel is.

Amúgy Lindvai Pál a becsületes neve, és a vasútnál szolgált évtizedekig. Forgalmista volt.

S ha majd az emberek rájönnek, hogy a hovatartozás érzésének erősségében mennyire fontos szerepet visznek azok, akiknek történetük van, s akiknek száma egyre kevesebb, akkor Erdei Manónak majd szobra lesz Felsőkpakonyban. Mindjárt a Cukros Pista bácsi szobra mellett.

( Régió, 2013. október)