Tatort

Ezt szerettem az egyházban mindig, ezt a szeretettel teli, leheletfinom, tapintatos törődést.

Része ennek az a sok gyengéden figyelmeztető szalag is - tele van velük a temető - amelyeken lényegre törően csak annyi áll: " lejárt sírhely". 

Hiszen lehetne helyettük éppenséggel szégyentábla is a kapubejáraton, közszemlére téve rajta a névsor, kik nem fizették ki az aktuális sírhelymegváltást.

Igaz, ezekről a szalagokról viszont, kicsit távolabbról nézve azt hittem volna, hogy bűnügyi helyszínt jelölnek, ha mindjárt reggel egy kedves ismerős  át nem küld egy fotót, "no komment" megjelöléssel. Ebből kiderült, hogy jómagam is a súlyosan mulasztók táborát gyarapítom.

Tavaly ugyan elmentem ügyfélfogadási időben a plébániahivatalba, hogy újra kifizessem a szüleim sírhelyét, de ott kiderült, hogy nem tudom a sírhely számát, név szerint viszont nem találnak, mert nem vagyunk benne a nyilvántartásban.

Megörültem én ennek nagyon, mert tegye fel a kezét, aki szeret egy kicsi földdarabot többször is megvenni. Olyan sokféle címen, annyifelé kell fizetni amúgy is folyton, gondoltam, legalább ezen a helyen elleszünk a továbbiakban mi így szépen csöndben,észrevétlenül, amíg nem szólnak.  Az irodai ügyeletes kedves hölgyet - akivel egyébként is régóta ismerjük egymást - a biztonság kedvéért azért megkérdeztem, ha közben mégis előkerülnénk a nyilvántartásban, nem történhet-e meg, hogy a tudtom nélkül eltűnik a sírhant. Azt felelte : ugyan,dehogy.

Hosszú idő után a napokban jártam kint a temetőben megint, eszembe is jutott a rendezetlenül maradt ügy, de figyelmeztető cédulát nem találtam. Másutt se láttam semmi ilyet, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy az egyház talán felismerte végre a temetőjáró népek sajátos lélektanát, nem akarja, hogy az emlékezés áhítatát ismerős sutyorgás zavarja meg: " nézd már, az ura sírját se bírja megváltani, de buszkirándulásokra, arra bezzeg futja!", vagy, hogy "életében se törődött az anyjával, de a vagyonért a bíróságig is elment" - és így tovább, a végtelenségig.

Amúgy is nyugodt voltam. Nemrégiben ugyanis interjút készítettem egy fiatal vállalkozóval, aki ragaszkodott hozzá, hogy megjelenjen az a megjegyzése is, miszerint élete fontos részének tartja a helyi, szeretetteli egyházközösséghez való tartozást. Nem volt nekem ez ellen különösebb kifogásom, bár azért szívesen megjegyeztem volna, hogy ezt azonban az adómmal én is támogatom, anélkül, hogy az ő szeretetteli közösségéhez bármi közöm lenne, s hogy valaha is megkérdeztek volna róla, nem akarok-e inkább más szeretetteli közösséget támogatni. Mert én akartam volna. Őt meg nem kötelezte volna az én közösségem támogatására az égvilágon senki.

Éppen ezért a temetőben hallgatólagosan fel is mentettem magam az újabb fizetési kötelezettség alól.

Csakhogy közben a nyilvántartásban előkerültem, nagy szalagcímmel körbe is lettem kerítve mindjárt.  Nem csöppnyi matricával a sírkő oldalán, vagy, üsse kő, az előlapján, diszkréten, hogy ne legyen ok pironkodásra, magyarázkodásra. Ott virítanak a - jó, egyelőre még nem skarlát - betűk ebben a "mindenki annyit ér,amennyije van" igazodási pontú világban mindenfelé: "hé, te még nem fizettél!" 

Hát  csak szólok, hogy ezt a cechet még rendezem, de kuncsaftként a jövőben rám semmilyen tekintetben ne számítsanak.