A felsőpakonyi erdők manója

Most, hogy telis-tele a közösségi oldal hatalmas gombákkal és boldog gombavadászokkal, megint eszembe jutott Erdei Manó. De nem csak nekem, hanem annak az erdésznek is, akivel arról beszélgettünk, hogy az őzlábgombának is van mérges alteregója, a piruló őzláb, és erről  - mint ahogyan a gombák világára a tudatlanok hihetetlen magabiztosságával rászabaduló kirándulók többségének- fogalmunk sincsen. És még mennyi mindent nem tudunk! 

Ismert valakit, aki mindent tudott - jutott eszébe az erdésznek, és akkor szinte egyszerre mondtuk ki: a felsőpakonyi Erdei Manó. 

Négy éve is van annak, hogy Erdei Manónál jártam. Már nem él. De jó sokan vagyunk, akik emlékszünk rá, és amíg erdők vannak, meg gombák, és élünk mi is, addig ez a szerény, csöndes kis öregember nem lesz elfelejtve.

Az erdei manó egy kis tanyán lakik, vagy három kilométernyire a falutól.

Miként az a manók esetében természetes, apró termetű, ősz szakálla van és bottal jár. Habár ezt a botot mostanában egy hosszúnyelű esernyőre cserélte. Erre támaszkodva gyalogol el minden nap ebédért az ugyancsak nem épp a szomszédban lévő Jóbarátok nevű vendéglőbe, ahol egy-két korsó sört is legurít. Az erdei manó ugyanis szereti a sört. Ja, és mobiltelefonja is van.

Az erdei manót tulajdonképpen úgy kellene inkább írnunk, hogy Erdei Manó. Felsőpakonyban ugyanis senkinek fogalma sincs róla, mi az eredeti neve az apró termetű, szakállas embernek. Aki úgy kapta az Erdei Manó nevet – meséli maga az érintett, akire hosszas keresgélés után, nagy nehezen rátalálunk –, hogy egyszer régen egy kisfiú ránevetett, aztán közölte a mellette álló anyjával, hogy ez a valaki, aki itt erdei gombát ad el nekik éppen, nem más, mint az erdei manó. Ettől fogva ez lett a neve a faluban, de cseppet sem bánja.

Létezéséről úgy szereztünk tudomást, hogy megálltunk megkérdezni a vasútállomáshoz közeli vendéglőnél, vajon mi lehet az oka az itteni igen magas ingatlanáraknak. Húszmillió alatt alig kínálnak házat, mégis akad rájuk vevő, folyamatosan nő a település lélekszáma.

A langyos őszi napsütésben a teraszon ejtőző helyiek sem találtak erre magyarázatot, hiszen Gyálon is, Ócsán is olcsóbbak az ingatlanok, és Felsőpakony, noha van vasútállomása, ahol óránként megállnak a Pest felé vagy onnan visszafelé közlekedő vonatok, de mégiscsak zsákfalunak számít.

Talán épp ez a vonzereje – morfondíroztunk –, meg talán az, hogy négy oldalról erdő veszi körül. Az is jelenthet valamit, hogy itt az emberek nem csak hagyják beilleszkedni az érkezőket, hanem számon is tartják egymást. Az „erdei emberek” – akik ismerik az erdőket, mint a tenyerüket, a gombák, bogyók, gyógynövények és mohák közt olyan biztonsággal képesek eligazodni, mint más a főutcán – között még mindig számon tartják például Kerekes Róbertet, aki zenélt is, s noha tíz éve költözött a családjával Felsőpakonyba, hamar beilleszkedett – mesélik. Sajnos, hamar meg is halt.

Erdei Manó azonban – akit másutt ugyancsak gyüttmentnek neveznének, hiszen csak nyugdíjasként költözött ide – már évek óta a falu emberének számít. Meglehet, idővel legalább annyira emblematikus alakja lesz – vagy tán már most is az? – Felsőpakonynak, mint Cukros Pista bácsi, aki kosárral a karján járta nem csak a falut és a tanyákat, hanem a környékbeli településeket is. A kosárban frutti, tejkaramella, hajszalag, hajcsat lapult, s ki tudja, mi minden még, amit az ’50-es években csak Pista bácsinál lehetett kapni.

Erdei Manó ezzel szemben gombát árult sokáig, amíg a lába bírta a gyaloglást az utakon és a vadregényes erdei ösvényeken. Naponta 15-20 kilométert is gyalogolt, ehhez hozzájött még 5-10 kilométernyi bóklászás a gombák után kutatva – meséli. De tudott is mindent az erdőkről. Nem különben a gombákról.

Aztán mégis megtörtént az az igazságtalanság, hogy érszűkületes lett a lába. Ami most már annyira fájdalmas, hogy délelőtt tízkor el kell indulnia a másfél kilométernyire lévő vendéglőbe, hogy déli tizenkettőre odaérjen. Visszafelé aztán ugyanígy. A biciklije tönkrement, a kismotorja ugyancsak, gyalogosan vonszolja magát, ha mennie kell valahová. De tán akad egy jó ember valahol, aki, ha tudomást szerez Erdei Manó nagy bajáról, segít neki valamelyik jármű megjavíttatásában.

Bár meglehet, az sem sokat segíthet már, hiszen jönnek a rossz idők, az esők, a havak. S a temető melletti kis tanya a falutól három kilométernyire van, Erdei Manó pedig már hetvenegy éves.

Mindegy, majd csak lesz valahogy – legyint, mint aki már kibékült az életben annyi mindennel, kibékül hát ezzel a mostani helyzettel is.

Amúgy Lindvai Pál a becsületes neve, és a vasútnál szolgált évtizedekig. Forgalmista volt.

S ha majd az emberek rájönnek, hogy a hovatartozás érzésének erősségében mennyire fontos szerepet visznek azok, akiknek történetük van, s akiknek száma egyre kevesebb, akkor Erdei Manónak majd szobra lesz Felsőkpakonyban. Mindjárt a Cukros Pista bácsi szobra mellett.

( Régió, 2013. október)