A hajóvontató kérdez

  Lehetne már annyi eszem, hogy nem hiszek az idillek tartósságában. De ez olyan szép volt, és olyan állandónak ígérkezett. Tájban nem szokás csalódni, a táj nem ember. Ha változik is, legfeljebb mindig más arcát mutatja. Csúnyább nem lehet, legfeljebb megunhatatlan - gondoltam eddig.

Nem láthattam előre semmit, nem tudtam azt sem, hogy az útépítő gépek dübörgése, amit a nyáron egy rosszul szervezett munka miatt több, mint egy hónapig  hallgattunk ebben az amúgy végtelenül csendes utcában, csak előjáték ahhoz, ami most következik.

Megint gépek jöttek.
Az egyik nyomban kimarkolta a helyéről szemben a vaskaput, ettől kezdve nem volt megállás. Két, egymás mellett álló házat faltak fel három nap alatt. A toronymagas fenyők az egyik percben még ott álltak, ahol már ki tudja, mióta, a másik percben már magas lánggal égtek, a tobozaikkal együtt.
Ezeket a tobozokat az ablakomból minden nap láttam, gyerekujjnyi koruktól egészen mostanáig.
Az őzek a dombtetőről lejártak legelni a kertekbe.
A nap olyan különleges fényjátékokat tudott ezen a domboldalon produkálni, hogy pislogni sem mertem, nehogy elszalasszak akár egy percet is.
És most napok óta tábortüzek lángolnak a domb alján, hol az egyik, hol a másik sarokban.
Néhányan az utcában - kályhások, kazánosok - felhördültünk, amikor megláttuk lángolni az első tetőgerendákat. Rohantunk szólni, hogy kéne nekünk a faanyag, ha nincs vele más szándékuk.
Szakadt az eső, amikor hazahurcoltuk a néhai tetők maradékát. A hosszú léceket vonszolva csapzott csapatunk úgy festhetett a szürke estében az eső alatt, mint a volgai hajóvontatók.
Aztán már csak néztük, mint égnek székek, kerítésoszlopok, kutyaólak, babaházak, kamraajtók.
Major bácsi házának maradéka ment nagy lánggal és füsttel az égbe.
 

 Major bácsiról a hatvanadik évüket jócskán betöltött szomszédok meséltek, akiket gyerekkorukban a jó kedélyű öregember szívesen kocsikáztatott, és ha leesett az első hó, rögtön befogta a kedvükért a lovakat a szán elé is. Közben válogattuk a fahulladék hasznosítható maradékát. Major bácsi hajlékának maradványaival elfűtögetünk pár hétig.
Ma már teodolitttal és hengerré csavart tervekkel felszerelt férfiak jöttek-mentek a domb lecsupaszított alján. Nézelődtek, szemügyre vették a szomszédos telkeken üldögélő apró házakat. Nevettek. Talán a házilagos kivitelezésű felújításokon, a drótkerítéseken, a kisemberek hajlékainak errefelé is jól ismert, látványos ismertetőjegyeinek összességén, vagy valami egészen máson, nem tudom. 
A villa, ami az ablakommal szemközt, tőlem párméternyire, a két kis régi helyére épül, majd' négyszáz négyzetméteres lesz. Nagy teraszokkal elől-hátul. Plusz a vendégház. Meg ami még egy ekkora luxusvillának elengedhetetlen tartozéka.
Tíz hónap alatt el kell készülnie - mondják. Mindjárt hozzák az építőanyagot, jönnek a biztonsági emberek is, akik majd őrzik.
Én néha az ajtót is nyitva felejtettem.  Nyugodt a környék, meg aztán elvinni se nagyon van mit.


Szidom magam, miért is nem fényképeztem le magamnak a tormbitafolyondár kerítésre csavarodó hófehér vesszőit.
A hatalmas yuccát, amit a szemem láttára taposott szét a markológép, mert mire átrohantam megmenteni, már késő volt, majdnem megsirattam.
A domboldaltól reggelenként lassacskán búcsúzom.

Valaki azt mesélte, két másik telket is meg akar venni ebben az  utcában a villa építtetője.
Talán fel kéne ajánlani neki a miénket is - gondolom néha - parkolónak. Pedig hogy szerettem eddig. Vastag falú, nyáron hűvös, télen meleg, jó  kis ház ez.
Laknak errefelé amúgy pozdorjafalú hétvégi házban is. Kisgyerekkel. Meg olyanban, aminek már leomlott az utcafrontja.
Hogy lehet belakni négyszáz négyzetmétert? Hány embernek kell annyi? És minek? Ilyesmik jutnak időnként eszembe. Meg olyanok, hogy ökolábnyom. Az ember ökológiai lábnyoma, amit hagy maga után a Földön. Azon a Földön, amiből már kettő is kevés lenne neki.
Azt pedig csak úgy félhangosan, magam elé mondom reggelenként, amikor a domboldal - amit nemsokára falak takarnak el előlem, vagy egy átláthatatlan kerítés -  hol ködben, hol napfényben úszik fenségesen az ablakommal szemközt, a túloldalon pedig a munkásokon kívül senki nem mutatkozik: hölgyem, uram, habár még nem találkoztunk soha, de kegyedéket én nem tudom szeretni.