Kösz, kedves Csokonai!

Tudom, jön még kutyára dér, de most itt tényleg a víz az úr.

A hóember nem veszett el, csak átalakult, részint idomtalan buckává, részint csurgalékvízzé. Még épp el tudtunk köszönni tőle, de visszainteni már nem volt képes.

 Amerre ma  jártam, mindenütt folyt, tocsogott, csorgott, áradt - és a korábbi fagyos csend helyébe a vizek fecsegése lépett. Magas és mély, lassú és szapora, mindegyik vízfolyásnak más itt a hangja. Az utcánk, amikor épp nincs lefagyva, hófalól hófalig hömpölygő áradat. Ma már szelídebb, tegnap még el lehetett szédülni tőle, olyan hullámokban áradt lefelé.

A patak, ami három napja még csak egy fagyos csík volt, mostanra megint folyó víz lett. Igaz, amikor csak egy csík volt a jég közt, akkor sem hagyta abba a beszélgetést: a híd előtt csörögni kezdett. Csokonai ugyanezt hallhatta amikor arról mesélt a Reményhez írt versében, hogy "csörgő patakokkal fáim éltetéd". 

A versben mindjárt ez után az következik, hogy "rám ezer virággal szórtad a tavaszt" - de mi ott még nem tartunk. Viszont fölfedeztem a kertvégi rézsűn az első hóvirágbimbókat. Tavaly ilyenkor az egyik szomszédasszony előkertje már tele volt nyíló hóvirágok tucatjaival. Azokat én addig-addig csodáltam a kerítés túloldaláról, amíg egyszer csak megleptek egy szatyor hóvirághagymával. Boldogan elültettem mindet, aztán azt kellett látnom, hogy épp a leendő hóvirágos rézsűmön szaporodni kezdenek a vakondtúrások.

Mivel a vakondok étvágyát jó pár tucat nárcisz és tulipánhagymám is bánta már, elsirattam hát a hóvirágokat is.

De most, hogy ez a nyolc bimbó kibújt az avar alól, bennem is feltámadt a remény  kösz, kedves Csokonai! - hátha megúszták a többiek is.

Lord pedig  elkezdte enni a jeget. Rágja, nyalogatja nagy beleéléssel. 

Nem szomjas, az biztos, csontot is kap mindig, hogy rágnivaló nélkül ne maradjon sokáig, így csak arra tudok következtetni, hogy ismeri a mondást, és elkezdte megenni a telet. Nehogy már az legyen, hogy rajta múlt.

Jó, tudom én, hogy végül majd úgyis az lesz - mindig az van - amivel Csokonai is befejezi.
Csak hát addig is, olyan izgalmas tud lenni. És olyan szép.


Csokonai Vitéz Mihály
A REMÉNYHEZ

Földiekkel játszó
Égi tûnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A bóldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. —
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig ûltetéd;
Csörgõ patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fûszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zõld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Vólt erõm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem fõldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mezõ kisûlt,
A zengõ liget kietlen,
A nap éjre dûlt. —
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! —
Isten véletek!