Vademberek és éjvirágok

(Zongor Gábor festményei)

Pilisre készülök, ide a szomszéd kisvárosba, amelynek vasútállomásán a szóbeszéd szerint összegyűltek azok a környékbeli.hajléktalanok, akik a pályaudvarokon időznek a legszívesebben, de a vasútőrök munkába állításával egyre több helyről kiszorulnak. A monori állomás környékén is már csak az az egy kóvályog hűségesen, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenöt évig az ottani vécében lakott.

 Pilis zártkertjeiben, külterületén az utóbbi időkben egyébként is döbbenetesen sokan gyűltek össze olyanok, akik az élet szélére szorultak. Ezt ugyan csak egy torokszorongató riportból tudom, nem jártam ott mostanában, indulás előtt mégis elővettem megint néhai Csilló Mihály helytörténeti munkáját, amelyből az is kiderül, hogy hajdanvolt időkben Pilis mindennek éppen az ellenkezőjéről volt híres. Annyi nevezetes, nagyhírű lakója és látogatója akadt, hogy a néhai kántor könyvében öt oldalt foglal el csak a felsorolásuk.
Sokuk történetét felidéztem már én magam is, eltöprengve  közben olyasmiken, hogyan tudott megférni az égbolt ugyanazon kis darabkája alatt Kármán József, aki a Beleznay kastélyban papírra vetette az első eredeti magyar regényt, a szentimentális próza halhatatlanját, a Fanni hagyományait - és ugyanott a hírhedt, erőszakos, kegyetlen Beleznay gróf, akinek végül a saját fia lett a gyilkosa.
Akárhányszor arra jutok, hogy ugyan minden változik, de mi, emberek, sajnálatosan ugyanazok vagyunk.

                                           Vademberek és éjvirágok

A családon belüli erőszakról, bántalmazásról ma is gyakran hallunk. Gyalázat, de úgy néz ki, se vége, se hossza ennek, mintha mindig is így lett volna, és így is maradna az idők végezetéig.

Ez a közel kétszáz éves történet - amelynek végkimeneteléről egy elsárgult bírósági irat így beszél: „ 1819 Szent István hava 21. napján jelenti Halász Miklós alszolgabíró: ifjú gróf Beleznay Sámuel a mai napon 5 és fél órakor regvel a siralomházból kotsin a szokott mód szerént kivitetvén az akasztófához, minek utána ruháit magáról levetvén a szemeit tulajdon kezével elszánt bátorsággal békötvén a számára elkészített székre leül és a hóhér 7 és fél órakor pallosa által fejét egy csapásra leütötte.” - ugyancsak azzal kezdődött, hogy Barsy Zsuzsanna gyanútlanul férjhez ment a pilisi földesúrhoz.

A Beleznayak címere

Hogy Barsy Zsuzsanna mit tudott, mit nem a pilisi földesúr, gróf Beleznay Sámuel jelleméről, amikor hozzáment feleségül, nem sejthetjük. De, ha korábban nem is, alighanem már a házassága legelején rádöbbenhetett, kihez kötötte az életét: a pilisiek rettegett zsarnokához, aki úgy bánt a jobbágyaival, hogy azok valósággal menekültek a faluból. A kétezer lakosú településen száz ember sem akadt, akt nem botoztatott meg, nemes embereket is deresre húzatott.

Barsy Zsuzsanna húsz keserves évet élt a kastélyban, ez idő alatt nyolc gyermeket szült. Amint az a későbbi tanúvallomásokból kiderül, egy év is sok lett volna az itteni életből.

Beleznay éjjel karddal rontott be a felesége szobájába, keresve a „latrokat”, akik az asszonnyal háltak, s hiába volt a nő kezében a gyermeke, úgy megsebesítette a fejét, hogy elöntötte a vér – vallotta egy szobalány. Klára nevű gyermekük születése előtt pár nappal – emlékezett a bába – összeverte és összeszurkálta a feleségét, miközben azt üvöltötte: „ördögöt verek, mert ha asszony lenne, már rég belehalt volna a kínzásba!”

Mindannyiuk sorsa a verés, a kínzás volt, mígnem az asszony - mint ő maga írta egy későbbi levelében -„búcsút vett a kegyetlenségek szomorú fészkétől” Hat gyermek vele tartott, ifjabb Sámuel és János azonban, a két idősebb fiú, apjukkal marad.

Az anya sok utánajárással elérte, hogy ez a két fiú is kikerüljön az apai nevelés alól, és Pesten végezhesse tanulmányait, , addigra azonban már kiderült, hogy Sámuel ugyanolyan fékezhetetlen, mint az apja. Többször is börtönbe került, ahonnan könyörgő leveleket írt az apjának, ígérve, hogy engedelmes fia lesz. Idősebb Beleznay pedig így felelt: „..visszafogadom szeretetembe, él még a magyarok Istene, lehet még hasznos tagja a hazának”.

A sors pedig a korábbi eseménynek lezárásaként egészen morbid válaszként úgy intézte, hogy valóban „ hasznos” legyen: a fiú, nem sokkal azután, hogy hazatért, három lövéssel megölte apját, megszabadítva rettegett zsarnokuktól a jobbágyokat

Az anyja és a falubeliek is mindent elkövettek, hogy megmentsék a fiú életét, de az hiába volt a császár keresztfia, nem úszta meg a hóhérral való találkozást.

A kegyetlen apa árnyéka azonban két másik fia, János és Ferenc életére is rátelepedett. Ferenc, ez a Bajza József szerint „ leírhatatlanul rossz életű mágnáska” elitta és elkártyázta minden pénzét, majd egy nyolcvanezer forint értékű adóslevélen úgy összekülönbözött a testvérével, hogy a bátyját ágyékon, annak feleségét mellbe lőtte, de rálőtt egy ott tartózkodó esküdtre, és az inasra is. János évekkel később, 42 évesen halt meg, halálát azonban – amint a korabeli jegyzőkönyv megállapította- annak a régebbi lövésnek a szövődményei okozták.

Bajza József, a század kiváló irodalomkritikusa éppen abban a házban lakott, ahol Beleznay Ferencet elfogták, s tanúja volt, amint a megye tömlöcébe szállították, sőt annak is, amint a nép napokon át csoportosult a vármegyeháza kapujában. „Mindenki látni akarta ezt a vérengző hiénát – írta Bajza, majd így folytatta :”...én a halálos büntetéseknek nem vagyok barátja, de óhajtottam volna B.F. őnagyságát kötélen függve látni Kegyelem által biztosan életben marad és abból nem lesz haszon, ha egy hároméves fiacskája van, aki már is késeket hajigál a cselédeikbe.”

Ferencet nem végezték ki. Századosként végigküzdötte a szabadságharcot. Árpád nevű fia neves közgazdasági szakember lett.

Különös, de volt ennek a kegyetlenül vad embernek egy nagyon szelíd, költői lelkű unokája, aki vakon élte az egész életét. Versek születtek benne, amiket az édesapjának mondott tollba. Némelyik a korabeli újságokban is megjelent, de verseskötetet csak egyet adott ki. Éjvirágok – ez volt a címe.

( Ez a korábbi írásom a Régió c. lapban jelent meg, de bizonyára akadnak, akik még nem olvasták, noha talán érdekli őket)

Egy kisegér almaálma

Látom ezt a kisegeret én minden áldott nap.
Ott megyek el mellette, le is nézek folyton, ott van-e még, de mindig ott van. Legfeljebb néha kissé arrébb sodorják a lecsorgó vizek, odébb libbenti az egy-egy autó nyomában támadó menetszél, de két hónapja ott van. Temetetlenül. Mivel hogy ez egy megfagyott kisegér. De hiába az, ha egyszer egereket nem szoktak temetni.
Így aztán ott lesz, amíg csak bele nem porlik végleg az út aszfaltcsíkja melletti agyagos szegélybe.
Aznap, amikor először megpillantottam, szakadt a hó. A szél is fújt, bele volt húzva a kabátom kapucnija félig az arcomba, így aztán az utolsó pillanatban rántottam félre a lábam, nehogy rálépjek.
Ott feküdt másvalaki lépésnyomában, kifliformába összehúzódva. Nem lehetett tudni, hogy éppen itt, ebben a fagyos, fehér talplenyomatban érte el a vég, vagy csak utólag taposott rá valaki, aki sötétben ballagott hazafelé, amikor a megfagyott kisegerek már végképp nem látszanak.
Körülnéztem akkor, és megállapítottam, hogy az egér épp félúton fekszik egy ősszel kivágott öreg hársfa - amelyik előző tavasszal még olyan vadul virágzott, hogy akik aláálltunk az illatában, és a lombja közt dőzsölő rovarvilág zsongásában megmerítkezni, senkinek el nem hittük volna, hogy már csak a külső héj tartja egyben a törzsét, annyira elkorhadt - és egy pompás villa kőkerítése között.
A kőkerítés mögött, a villa parkjában, a patak felett átívelő híd közelében egy felszentelt kápolna is állt, de az kívülről nem látszott. Egy pillanatra elképzeltem mégis , hogy ez az egér ott teljesíthetett szolgálatot, e házitemplom egereként, de már annyira kiéhezett, hogy a zord tél egyik legkegyetlenebbül hideg napja sem tarthatta vissza, elindult élelmet keresni.
A hóban idáig sikerült elvergődnie, de az út túloldalától nem messze - pedig milyen közel volt már a cél, a kis hétvégi ház az utolsó nyári vacsora során elpotyogtatott morzsáival a konyhában hagyott tálcán!- elfogyott az utolsó csepp ereje is.
Ezt olyan jól elképzeltem ott a megfagyott egér mellett a mínusz tízben ácsorogva, hogy majdnem lemaradtam a buszról.

Két városkával arrébb, ahol a tűzoltók és a közmunkások épp bontották lefelé a mindenki karácsonyfáját nagy hórukkolások közepette, és a kosaras daru a szűnni nem akaró ringásával mintha tangózni hívta volna a városháza nyitott udvarában vállfákon libegő színes kabátokat, a "ha fázol, vegyél el egyet" vidám kirakodóvásárát, a parkoló betonszegélye mellett megláttam a hóban a piros almát. Ami vagy egy bevásárlószatyorból gurulhatott ki észrevétlenül, vagy egy banánpárti kisgyerek pottyantotta el, hogy otthon azt mondhassa, "igen anyu, tudom, hogy vitamin, anyu, megettem az almát, hát persze, anyu!"
Hirtelen - mintha csak magammal hoztam volna a főhőst - beindult bennem megint az egérmese.
Hogy mit nem adott volna az a kisegér egy ilyen almáért. Az életét menthette volna meg ez az alma, ha ott van a közelében. Lehet, hogy mindig is egy ilyen alma volt az álma.
Noha fogalmam sincs, esznek-e a valóságban almát az egerek - hogy alapjáraton nem ez a kedvenc csemegéjük, azt sejtettem - határozottan rossz néven vettem az élettől ezt az amúgy is folyton gyakorolt igazságtalanságot.  Hogy éhes egerek fagynak meg az utak szélén, miközben másutt meg piros almák szanaszét hevernek. Elvégre miből tartana az éhes egereket és a piros almákat jóságosan egymás közelébe elhelyezni? Néhány egyszerű, könnyű kis logisztikai művelet árán sem az almák nem rohadnának meg, sem az egerek nem dobnák fel a talpukat hóba taposott lábnyomokban.
Az a kis szürke folt az útszélére sodródva, szinte átlátszóra kiszáradva, megvékonyodva, azóta is erre figyelmeztet minden egyes nap. Nem hagyja elfelejteni. Pedig azóta talán már falevélen, meleg vizeken hajózik egy mesebeli almáskert felé.

De nemrég, amikor lefelé jöttem a dombról éppen, a patakparton, ahol a környékbeli macskák szoktak társasági életet élni, nagy elégedetten ballagott a partoldalon egy szép, fényes hátú fekete macska, szájában  patkánnyal. Jókora példány volt ez a patkány, kövér, a farka súrolta a földet, miközben a macska szinte tánclépésben vitte, talán a közös éléskamrába. Mert előtte ő már bizonyára jóllakott egy másikkal.
Ettől valahogy megnyugodtam.
Mert ha a templomok egereinek élete az út szélén végződik is, lám, a patkányokat ugyancsak eléri a végzetük.  Van természetes ellenségük.
Patkányt pedig nem tudok sajnálni.

Látod, milyen ködös idő.....

A köd a levegőben állandóan levő vízgőz, vagyis páratartalom kicsapódási formája. A levegő ilyenkor annyira lehűl, hogy hőmérséklete megközelíti a harmatpontot, és ennek következtében a páratartalom kicsapódik. A kialakuló vízcseppecskék mérete mintegy a milliméter ezredrésze, ezért lebegnek a levegőben. A vízcseppekből kialakuló pára a levegő átláthatóságát rontja.
Felhő és köd között nincsen lényeges különbség, például a hegyet burkoló köd alulról felhőnek látszik.
( Wikipédia)

Fekete István


Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.
Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom.
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

KÖDBŐL, CSÖNDBŐL

József Attila


Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,
Mígnem valaki megdöbben,

Míg valaki föl nem ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.


1925.

Örökkön örökké

Azért az egy kicsit rosszul esett neki, hogy sokan nem ismerték meg - mondja. Tudja jól, az öregedés sokat változtat az ember arcán, testén, tartásán, de még csak tíz éve - vagy tizenöt?- hogy nem találkozott velük, a kollégáival, akikkel egy irodában ült egész nap. Azóta azért nem mehetett végbe akkora pusztítás rajta, hogy felismerhetetlen legyen - néz rám, megerősítést várva, aztán inkább kérdez:
-Vagy mégis?
Ne gyötörje magát ezzel - próbálom elbagatellizálni a helyzetet, ami csak eleinte tud ijesztő lenni. Szép lassan hozzászokik az ember, hogy vannak szerencsések, akikre épp csak árnyékokat fest az Idő, de meghagy rajtuk minden lényegeset és fontosat, ami hozzájuk tartozott, másokon viszont szétkeni a csakis rájuk jellemző karaktert, szinte körvonalak nélküli folttá változtatva azt a határozott, régi figurát. Megint másokat viszont megaszal, barázdákkal szánt keresztbe-kasul, épp csak egy csillogó tekintetet hagy, hogy legalább a pillantásból ki lehessen következtetni: Ő az, aki rád néz, nem másvalaki. Néha azonban a tekintetet is kifakítja, hogy azt lehessen hinni, nincs már belül semmi, amit még meg lehetne szólítani az emlékezéssel.
 De itt van ez a történet - jut eszembe vigasztalásul - épp tegnap nevettünk rajta jóízűen, jó sokáig.
Nekem is úgy mesélte az a valaki, akivel történt, most továbbadom.
 Így Valentin nap környékén különösen jól illik a szívek, rózsaszálak és az "örökké" fogadkozások füzérébe. Nem felemelt mutatóujjal mesélem - ami valóban árad, azt úgysem lehet megállítani. Csak mert jó pár évtizeden túl az ember, ha odafigyel az ilyesmire, megtanulja tudomásul venni, miket képes művelni az Idő.

 
" - Te ismerted az első férjemet, igaz? Nagy szerelem volt, odavoltunk egymásért, aztán elég hamar vége lett. Túl fiatalok voltunk, vagy fene tudja.  Elváltunk, nem nagyon hallottam róla, pedig nem is kerültünk messzire egymástól, de valahogy még csak nem is futottunk össze soha. Zajlott az életünk külön-külön, teltek az évtizedek. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy hetven éves vagyok. Nem hagyom magam legyűrni, eljárogatok ide-oda, dolgozgatok, érdekel, ami körülvesz. 
Úgy két éve a klubbal elmentünk egy rendezvényre, autóbuszos utazás volt, jó hangulat. Délelőtt meghallgattunk egy előadást, délben ebédre láttak bennünket vendégül. Egyszer csak megbök a barátnőm, hogy "nézd már, az ott elől nem a Béla?" Nézem. Milyen Béla? "Hát az első férjed, az a Béla!"
 És tényleg, a Béla volt.De ha az utcán jön velem szemben, bizonyisten nem ismertem volna meg. Negyven éve nem láttam.
Kis ideig bizonytalankodtam, aztán elhatároztam magam, odamentem, megböktem a hátát: "szevasz." Hátranézett, ő is köszönt: "szevasz". Láttam, hogy fogalma sincs, ki ez a nő. "Nem ismersz meg, ugye?" 
 "Hát nem, ne haragudj, de nem ugrik be, ki vagy." " Hát az Edit." De még mindig csak nézett rám,mint a hülyegyerek.  Mondom neki erre: " az első feleséged, Béla, b...meg!"
Na, akkor már a fejéhez kapott, hogy "a rohadt életbe, b....meg, Edit, hát hogy bírtunk így megöregedni? Hogy meg se ismerjük egymást?"
Kicsit zavarban is voltunk, úgyhogy csak megütögettük egymás vállát, talán egy puszit is adtunk egymásnak, arra már nem is emlékszem, aztán mentünk mi is ebédelni. 
A kaja nagyon jó volt, akkora bécsi szeletet adtak, hogy lelógott a tányérról.
Bélát azóta se láttam. "

( A kép Zongor Gábor festménye)

Kösz, kedves Csokonai!

Tudom, jön még kutyára dér, de most itt tényleg a víz az úr.

A hóember nem veszett el, csak átalakult, részint idomtalan buckává, részint csurgalékvízzé. Még épp el tudtunk köszönni tőle, de visszainteni már nem volt képes.

 Amerre ma  jártam, mindenütt folyt, tocsogott, csorgott, áradt - és a korábbi fagyos csend helyébe a vizek fecsegése lépett. Magas és mély, lassú és szapora, mindegyik vízfolyásnak más itt a hangja. Az utcánk, amikor épp nincs lefagyva, hófalól hófalig hömpölygő áradat. Ma már szelídebb, tegnap még el lehetett szédülni tőle, olyan hullámokban áradt lefelé.

A patak, ami három napja még csak egy fagyos csík volt, mostanra megint folyó víz lett. Igaz, amikor csak egy csík volt a jég közt, akkor sem hagyta abba a beszélgetést: a híd előtt csörögni kezdett. Csokonai ugyanezt hallhatta amikor arról mesélt a Reményhez írt versében, hogy "csörgő patakokkal fáim éltetéd". 

A versben mindjárt ez után az következik, hogy "rám ezer virággal szórtad a tavaszt" - de mi ott még nem tartunk. Viszont fölfedeztem a kertvégi rézsűn az első hóvirágbimbókat. Tavaly ilyenkor az egyik szomszédasszony előkertje már tele volt nyíló hóvirágok tucatjaival. Azokat én addig-addig csodáltam a kerítés túloldaláról, amíg egyszer csak megleptek egy szatyor hóvirághagymával. Boldogan elültettem mindet, aztán azt kellett látnom, hogy épp a leendő hóvirágos rézsűmön szaporodni kezdenek a vakondtúrások.

Mivel a vakondok étvágyát jó pár tucat nárcisz és tulipánhagymám is bánta már, elsirattam hát a hóvirágokat is.

De most, hogy ez a nyolc bimbó kibújt az avar alól, bennem is feltámadt a remény  kösz, kedves Csokonai! - hátha megúszták a többiek is.

Lord pedig  elkezdte enni a jeget. Rágja, nyalogatja nagy beleéléssel. 

Nem szomjas, az biztos, csontot is kap mindig, hogy rágnivaló nélkül ne maradjon sokáig, így csak arra tudok következtetni, hogy ismeri a mondást, és elkezdte megenni a telet. Nehogy már az legyen, hogy rajta múlt.

Jó, tudom én, hogy végül majd úgyis az lesz - mindig az van - amivel Csokonai is befejezi.
Csak hát addig is, olyan izgalmas tud lenni. És olyan szép.


Csokonai Vitéz Mihály
A REMÉNYHEZ

Földiekkel játszó
Égi tûnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A bóldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. —
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig ûltetéd;
Csörgõ patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fûszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zõld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Vólt erõm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem fõldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mezõ kisûlt,
A zengõ liget kietlen,
A nap éjre dûlt. —
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! —
Isten véletek!