Örökkön örökké

Azért az egy kicsit rosszul esett neki, hogy sokan nem ismerték meg - mondja. Tudja jól, az öregedés sokat változtat az ember arcán, testén, tartásán, de még csak tíz éve - vagy tizenöt?- hogy nem találkozott velük, a kollégáival, akikkel egy irodában ült egész nap. Azóta azért nem mehetett végbe akkora pusztítás rajta, hogy felismerhetetlen legyen - néz rám, megerősítést várva, aztán inkább kérdez:
-Vagy mégis?
Ne gyötörje magát ezzel - próbálom elbagatellizálni a helyzetet, ami csak eleinte tud ijesztő lenni. Szép lassan hozzászokik az ember, hogy vannak szerencsések, akikre épp csak árnyékokat fest az Idő, de meghagy rajtuk minden lényegeset és fontosat, ami hozzájuk tartozott, másokon viszont szétkeni a csakis rájuk jellemző karaktert, szinte körvonalak nélküli folttá változtatva azt a határozott, régi figurát. Megint másokat viszont megaszal, barázdákkal szánt keresztbe-kasul, épp csak egy csillogó tekintetet hagy, hogy legalább a pillantásból ki lehessen következtetni: Ő az, aki rád néz, nem másvalaki. Néha azonban a tekintetet is kifakítja, hogy azt lehessen hinni, nincs már belül semmi, amit még meg lehetne szólítani az emlékezéssel.
 De itt van ez a történet - jut eszembe vigasztalásul - épp tegnap nevettünk rajta jóízűen, jó sokáig.
Nekem is úgy mesélte az a valaki, akivel történt, most továbbadom.
 Így Valentin nap környékén különösen jól illik a szívek, rózsaszálak és az "örökké" fogadkozások füzérébe. Nem felemelt mutatóujjal mesélem - ami valóban árad, azt úgysem lehet megállítani. Csak mert jó pár évtizeden túl az ember, ha odafigyel az ilyesmire, megtanulja tudomásul venni, miket képes művelni az Idő.

 
" - Te ismerted az első férjemet, igaz? Nagy szerelem volt, odavoltunk egymásért, aztán elég hamar vége lett. Túl fiatalok voltunk, vagy fene tudja.  Elváltunk, nem nagyon hallottam róla, pedig nem is kerültünk messzire egymástól, de valahogy még csak nem is futottunk össze soha. Zajlott az életünk külön-külön, teltek az évtizedek. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy hetven éves vagyok. Nem hagyom magam legyűrni, eljárogatok ide-oda, dolgozgatok, érdekel, ami körülvesz. 
Úgy két éve a klubbal elmentünk egy rendezvényre, autóbuszos utazás volt, jó hangulat. Délelőtt meghallgattunk egy előadást, délben ebédre láttak bennünket vendégül. Egyszer csak megbök a barátnőm, hogy "nézd már, az ott elől nem a Béla?" Nézem. Milyen Béla? "Hát az első férjed, az a Béla!"
 És tényleg, a Béla volt.De ha az utcán jön velem szemben, bizonyisten nem ismertem volna meg. Negyven éve nem láttam.
Kis ideig bizonytalankodtam, aztán elhatároztam magam, odamentem, megböktem a hátát: "szevasz." Hátranézett, ő is köszönt: "szevasz". Láttam, hogy fogalma sincs, ki ez a nő. "Nem ismersz meg, ugye?" 
 "Hát nem, ne haragudj, de nem ugrik be, ki vagy." " Hát az Edit." De még mindig csak nézett rám,mint a hülyegyerek.  Mondom neki erre: " az első feleséged, Béla, b...meg!"
Na, akkor már a fejéhez kapott, hogy "a rohadt életbe, b....meg, Edit, hát hogy bírtunk így megöregedni? Hogy meg se ismerjük egymást?"
Kicsit zavarban is voltunk, úgyhogy csak megütögettük egymás vállát, talán egy puszit is adtunk egymásnak, arra már nem is emlékszem, aztán mentünk mi is ebédelni. 
A kaja nagyon jó volt, akkora bécsi szeletet adtak, hogy lelógott a tányérról.
Bélát azóta se láttam. "

( A kép Zongor Gábor festménye)