Egy kisegér almaálma

Látom ezt a kisegeret én minden áldott nap.
Ott megyek el mellette, le is nézek folyton, ott van-e még, de mindig ott van. Legfeljebb néha kissé arrébb sodorják a lecsorgó vizek, odébb libbenti az egy-egy autó nyomában támadó menetszél, de két hónapja ott van. Temetetlenül. Mivel hogy ez egy megfagyott kisegér. De hiába az, ha egyszer egereket nem szoktak temetni.
Így aztán ott lesz, amíg csak bele nem porlik végleg az út aszfaltcsíkja melletti agyagos szegélybe.
Aznap, amikor először megpillantottam, szakadt a hó. A szél is fújt, bele volt húzva a kabátom kapucnija félig az arcomba, így aztán az utolsó pillanatban rántottam félre a lábam, nehogy rálépjek.
Ott feküdt másvalaki lépésnyomában, kifliformába összehúzódva. Nem lehetett tudni, hogy éppen itt, ebben a fagyos, fehér talplenyomatban érte el a vég, vagy csak utólag taposott rá valaki, aki sötétben ballagott hazafelé, amikor a megfagyott kisegerek már végképp nem látszanak.
Körülnéztem akkor, és megállapítottam, hogy az egér épp félúton fekszik egy ősszel kivágott öreg hársfa - amelyik előző tavasszal még olyan vadul virágzott, hogy akik aláálltunk az illatában, és a lombja közt dőzsölő rovarvilág zsongásában megmerítkezni, senkinek el nem hittük volna, hogy már csak a külső héj tartja egyben a törzsét, annyira elkorhadt - és egy pompás villa kőkerítése között.
A kőkerítés mögött, a villa parkjában, a patak felett átívelő híd közelében egy felszentelt kápolna is állt, de az kívülről nem látszott. Egy pillanatra elképzeltem mégis , hogy ez az egér ott teljesíthetett szolgálatot, e házitemplom egereként, de már annyira kiéhezett, hogy a zord tél egyik legkegyetlenebbül hideg napja sem tarthatta vissza, elindult élelmet keresni.
A hóban idáig sikerült elvergődnie, de az út túloldalától nem messze - pedig milyen közel volt már a cél, a kis hétvégi ház az utolsó nyári vacsora során elpotyogtatott morzsáival a konyhában hagyott tálcán!- elfogyott az utolsó csepp ereje is.
Ezt olyan jól elképzeltem ott a megfagyott egér mellett a mínusz tízben ácsorogva, hogy majdnem lemaradtam a buszról.

Két városkával arrébb, ahol a tűzoltók és a közmunkások épp bontották lefelé a mindenki karácsonyfáját nagy hórukkolások közepette, és a kosaras daru a szűnni nem akaró ringásával mintha tangózni hívta volna a városháza nyitott udvarában vállfákon libegő színes kabátokat, a "ha fázol, vegyél el egyet" vidám kirakodóvásárát, a parkoló betonszegélye mellett megláttam a hóban a piros almát. Ami vagy egy bevásárlószatyorból gurulhatott ki észrevétlenül, vagy egy banánpárti kisgyerek pottyantotta el, hogy otthon azt mondhassa, "igen anyu, tudom, hogy vitamin, anyu, megettem az almát, hát persze, anyu!"
Hirtelen - mintha csak magammal hoztam volna a főhőst - beindult bennem megint az egérmese.
Hogy mit nem adott volna az a kisegér egy ilyen almáért. Az életét menthette volna meg ez az alma, ha ott van a közelében. Lehet, hogy mindig is egy ilyen alma volt az álma.
Noha fogalmam sincs, esznek-e a valóságban almát az egerek - hogy alapjáraton nem ez a kedvenc csemegéjük, azt sejtettem - határozottan rossz néven vettem az élettől ezt az amúgy is folyton gyakorolt igazságtalanságot.  Hogy éhes egerek fagynak meg az utak szélén, miközben másutt meg piros almák szanaszét hevernek. Elvégre miből tartana az éhes egereket és a piros almákat jóságosan egymás közelébe elhelyezni? Néhány egyszerű, könnyű kis logisztikai művelet árán sem az almák nem rohadnának meg, sem az egerek nem dobnák fel a talpukat hóba taposott lábnyomokban.
Az a kis szürke folt az útszélére sodródva, szinte átlátszóra kiszáradva, megvékonyodva, azóta is erre figyelmeztet minden egyes nap. Nem hagyja elfelejteni. Pedig azóta talán már falevélen, meleg vizeken hajózik egy mesebeli almáskert felé.

De nemrég, amikor lefelé jöttem a dombról éppen, a patakparton, ahol a környékbeli macskák szoktak társasági életet élni, nagy elégedetten ballagott a partoldalon egy szép, fényes hátú fekete macska, szájában  patkánnyal. Jókora példány volt ez a patkány, kövér, a farka súrolta a földet, miközben a macska szinte tánclépésben vitte, talán a közös éléskamrába. Mert előtte ő már bizonyára jóllakott egy másikkal.
Ettől valahogy megnyugodtam.
Mert ha a templomok egereinek élete az út szélén végződik is, lám, a patkányokat ugyancsak eléri a végzetük.  Van természetes ellenségük.
Patkányt pedig nem tudok sajnálni.