Felfedezőút a gyógyító növények kertjében

  Fűszerkertekről, füvészkertekről, gyógyító növényekkel beültetett kertekről mi is tudunk, de

arról még nem hallottunk, hogy egy egészségügyi intézmény közvetlen közelében azért hoztak létre tájékoztató táblákkal is ellátott fitofarmot, hogy a nem kis számban arra járók figyelmét felkeltsék az őket körülvevő gyógyító növények iránt. Ha elkezdenek legalább kíváncsiskodni, érdeklődni, már megérte. Ha vissza is találnak a természeti közegbe, ahonnan eléggé átgondolatlanul kiszakadtak - aztán kényelemszeretetből ott is ragadtak a szintetikus világban- fél győzelem lehetne. Csak közben nem kéne a népi gyógyászat köpenyébe öltözött kóklerek kelepcéjébe esni. A monori gyógynövénykertben, ha valaki odafigyel, ezernyi apró felfedezés mellett ez is kiderül. 

 

 A monoriak már kezdik észrevenni, hogy a szakorvosi rendelőintézet előtti park mintha már nem ugyanaz lenne, mint nemrégiben. Az ágyásszegélyekbe tűzött tájékoztató táblácskákat fedezik fel leghamarabb, „azok a múltkor még tényleg nem voltak itt”, felnőttek is, gyerekek is nézegetik, olvasgatják, mi áll rajtuk. A nagyszülők generációjának egyenesen a szívét találja el a látvány. Alighanem ők az utolsók ugyanis, akik még ettek papsajtot az árokpartokon, akik szürcsölték az akácvirágból a nektárt, kóstolták az édesgyökeret, tudták, hogy ha lehorzsolják s a térdüket, arra útifüvet kell tapasztani, és hársfateát itattak velük, még mielőtt az őszi ködök beálltával köhögni kezdtek volna.

 

 

- A fehérhátú fű jut erről eszembe- hajol mellém egy idős úr, pedig az előttünk lévő táblácska az étvágytalanságra jó hatást gyakorolni képes bojtorjángyökér kiváló tulajdonságait sorolja, nem a fehérhátú fűét. Én meg épp dudorászni kezdtem volna, hogy ”csiribiri bojtorján/ lélek lép a lajtorján” - vajon hány gyerek és szülője tudja, hogy mi is az a népszerű Weöres-versben szereplő bojtorján? - de az idős úrnak a fehérhátú fű idéződik az emlékezetébe. Nyomban el is meséli, hogy amikor az édesapja csillapíthatatlan hasmenéssel küzdött, nem használt neki semmilyen gyógyszer, és már egészen legyöngült, akkor azt mondta: „eredj fiam a Hosszúhátra, ott vannak a fehérhátú füvek, hozzál nekem ”. Alaposan elmagyarázta, pontosan milyen füvet is kell keresnie, amit az útmutatás alapján meg is talált, és a papa pár nap alatt rendbe jött – hallgatom a történet megnyugtató végét, ami talán fel sem idéződik többé soha, ha nincs ez a kert.

Másvalaki arról beszél, hogy első látásra azt hitte, emlékpark létesült itt. Még el is szomorodott, gondolván, hogy a kis táblák olyan növényeket jelölnek, amikből itt mutatóba akad még egy utolsó példány, de a környezetünkből már kipusztítottuk a társait a gyepesítő, parkosító mániánkkal, a vegyszereinkkel. Egészen megkönnyebbült, amikor megpillantotta a csalánt, annak a jótékony hatásait ismerve akkor jött rá ugyanis, hogy itt alighanem a gyógynövénykertet fogalmazták újra.

Papp János kertészmérnök, gyógynövényszakértő valóban újrafogalmazta a rendelőintézet előtti park növényvilágát, noha abban még mindig maradtak kisebb kuszaságok. Egy lélegzetre nem lehet kipaterolni a díszliliomokat, vagy az egymás „mondanivalóját” megtámogató és felerősítő gyógynövények között idegen kecskerágót, parki rózsát – derült ki, miközben körbesétáltuk a kerti utakon a még fiatal, többnyire karcsú, gyenge, egyelőre a mi védelmünkre és gondoskodásunkra szoruló gyógynövényeket, amelyek azonban, mire felcseperednek, megerősödnek – némelyek talán egyenesen olyan robusztus óriásokká erősödnek, mint a Belvárosi sétány jobb sorsra érdemes rozmaringjai - már egyértelműen tudtunkra adják, hogy az egészségünk szolgálatában állnak. Ha mi is úgy akarjuk.

Úgy akarni azonban csak akkor leszünk képesek, ha megismerjük őket, és legalább annyit tudunk róluk, mint nagyszüleink, és ha megbízunk bennük.

Miközben a kert új növénylakóival ismerkedtem, előállt az az abszurd helyzet, hogy éppen a fiatal kertészmérnök szakmai ismeretei révén tehettem utazást a saját gyerekkoromba, amikor ő még nem is élt. Csakhogy amíg az eltelt időben én elszakadtam – ő visszatalált. Így történhetett, hogy tőle értesültem arról, miszerint a bojtorján nem azonos a lapuval, hogy a salamonpecsét nem vadgyöngyvirág, és bár a bogáncsnak valóban szúrós a termése, a levele olyan keserű, hogy mégsem az lehet a szamár kedvenc csemegéje, amint arról én egészen eddig meg voltam győződve.

Ez a gyógynövénykert látványban ugyan nem vetekedhet- nem is akar- egy rózsakert vagy egy virágkiállítás pompájával, de ha valaki rászán egy sétát, egészen rendkívüli élményben lehet része. Kiváltképpen akkor, ha Papp Jánost kéri fel vezetőül – ezt a társaságában töltött tanulságos, derűs, meglepetésekben és felismerésekben gazdag séta után határozottan állíthatom. Van erre lehetőség, ha ugyanis legalább tíz fős társaság összegyűlik, mert szeretne megismerkedni a kert értelmével, tartalmával, céljával, a körülöttünk mindenütt felfedezhető, mégis elfelejtett növények képességeivel, hívja őt a 06 70/ 220-8848-as telefonszámon.

A szép számú helyi nyugdíjas klub tagjait, az egyesületeket, köröket, egyleteket bizonyára nem hagyja érintetlenül ez a lehetőség. Csak szólnék, hogy a szomszédos Gombán, ahol egy fűszerkertet létesítettek, az óvodások, a kisiskolások rendszeresen kijárnak kóstolni, szagolgatni, ismerkedni az ottani növényvilággal. Nem is fogják összekeverni soha a kaprot a vadpetrezselyemmel. 

A gyógynövényeknek „rossz a sajtója”, nem kiabálnak ránk reklámokból, mint a tabletták, kencék, krémek, de az internetes közösségi oldalakon sem kínálgatják magukat. Vagy, ha mégis, azt gyakran a sarlatánok, a kóklerek tolják elénk. A monori rendelőintézet melletti gyógynövénykert abban segít, hogy megtudjuk, a szintetikus gyógyszerek helyett milyen növényeket használhatunk az Európai Gyógyszerügynökség ajánlásai alapján. A kihelyezett tájékoztató táblák alaposan útbaigazítanak a három - A, B és C - csoportba osztott, a népgyógyászati tapasztalatok alapján, a népgyógyászati egyszersmind orvosi vagy gyógyszerészi állásfoglalás alapján alkalmazható gyógynövények világában. Azt is megtudhatjuk, melyik növényből készíthetünk magunknak otthon teát vagy tinktúrát, és melyek azok, amelyek ugyan gyógyhatással bírnak, de csak bonyolult eljárással, gyógyszertári alapanyagként szolgálják a gyógyulásunkat.

Volt egy kis rész a kertben, amit a figyelmetlen közönség folyton letaposott. Ide ültette a kertészmérnök a madár-keserűfüvet, amelyben nagy ovációval fedeztem fel a kertem egyik jótevőjét.

 Amikor ugyanis a perzselő nyári forróság a gyepet már rég kiégette, ez a fű – amit mások hasznavehetetlen paréjként általában kikapálnak - még vidáman zöldellt, mindig biztosítva nekünk üde, élő zöld felületeket. És remekül bírja a taposást, sőt, igényli is. Most az is kiderült, hogy teafőzete a száj és a torok kisebb gyulladásaira is kiváló. Tisztelettel üdvözöltem is, amikor hazaértem.

Amikor Papp János épp az illatos gólyaorrt telepítette, fehér gyöngyöket talált az ágyásban. Felnézett, és kiderült, hogy fehér fagyöngy telepedett meg a fölé boruló juharfa koronájában. Mintha a természet ajándékozta volna a magas vérnyomásra, érelmeszesedésre, vércukorra és még egyebekre is jó hatással bíró bokrokat a gyűjteménybe. 

Ott jártamkor is felcsippentett egy gyöngyszemet, amit nagy bátran megkóstoltam – finom, édes – majd, nem akarván a magját lenyelni, megpróbáltam az ujjammal megszabadulni tőle. Nem hagyta, függ rajta egy ragadós „cérnaszál”. Amitől a madár is csak úgy képes megszabadulni, ha addig dörzsöli a farkát a faágba, amíg a mag ott meg nem kapaszkodik.

A többit már ismerjük – de eddig én erről se tudtam semmit, pedig már bakonyi fagyöngyhalászok közt is megfordultam jó párszor.

Örömmel láttam egyik kedvencemet, a cserszömörcét, amit a felhőszerű virágai miatt csodáltam mindig, noha közeledni nemigen mertem hozzá, lévén, hogy tudtommal kiütéseket okoz. Most kiderült, hogy az a mérges szömörce jellemzője. Csakhogy nem minden szömörce mérges.

  

Akik a lándzsás útifűre köhögéscsillapítóként esküsznek, vajon tudják-e, hogy a valóságban számtalanszor elmennek mellette, és fogalmuk sincs, hogy milyen? Hát ő az.

    

A virtuális séta persze nem helyettesítheti a valóságost. Szánd rá magad egyszer. Meglátod, nem csak visszatérsz ebbe a kertbe, de egyszer csak azt is észreveszed, hogy milyen biztonsággal mozogsz abban a világban, ahová visszataláltál.

Andante

Itt járok el minden nap, és mindig megállít ez a tábla. Hogy eredetileg mit jelent ez az autósoknak szánt figyelmeztetés - akik amúgy nincsenek túl sokan ebben a csendes, lejtős utcában, aminek a közepe táján  egy patak is keresztbe fut, ráadásul a végén, a löszfalnál ipszilonná válik, és a tovafutó ipszilonszárakat is ugyanolyan utcanéven hívják, mint az egyenest, amiből kiágaznak - nem kell magyarázni.
De szól ez a tábla mindannyiunkhoz. Lassíts. És labdázz, sétálj, legyél a gyerekeddel, vagy az unokáddal, találj erre időt valamiképpen, ha még nem is fogod fel, miért olyan fontos ez.

Lassíts, és bámuld meg ennek a kőrisfának a virágfürtjeit, mert mindjárt propellerfürtökké változnak. Lám, már meg is történt.

Lassíts, és ismerkedj össze ezzel a kiskutyával, ezzel a vidám kis fickóval, amelyik ki tudja dugni a fejét a kerítés rácsán, ezzel jelezve, hogy épp nagyon unatkozik, és ki tudna ő bújni egészen is, ha akarna, de nyugi, a békés szándékú jövő-menőket nem bántja.

Lassíts, amikor a templomokhoz érsz, mert a nagyobbnak, gazdagabbnak a bejárata előtt épp úgy kacagnak a kifelé igyekvő hívek, mintha egészen kiváló humora lenne a lelkésznek, aki most a szokottnál is zseniálisabb poénözönt produkált. A másiknak, a szerényebbnek ellenben olyan szépen fonódik a rózsaszín parasztrózsa a kerítésére, mintha direkt így díszítették volna fel a templomjáró asszonyok, szív alakban. Pedig a rózsa ezt magától csinálja, még a fal mellett ágaskodó szarkalábak sem képesek felülmúlni, pedig a tarkaságukkal igencsak igyekeznek.

Lassíts, és sétálj le a Kenyeres kertbe, ebbe a szemmel alig befoghatóan hatalmas közösségi szabadtérbe, ahol a gólyák a legnagyobb nyugalommal emelgetik hosszú lábaikat a kis tó melletti réten, pedig a közelükben lévő két pályán is meccset játszanak a focizó öregfiúk és a náluk jóval csendesebb, kosarazó gyerekek A tóban közben szép csendesen ringatózik a komótosan tempózó békák közt egy idetévedt focilabda.

Ha már itt vagy, szomorkodj kicsit a fűszerkertben,  amit a téli fagyok látványosan meggyérítettek. A szerzetesek vágyainak megnyugtatásáról elhíresült, nevét is innen szerzett barátcserje most kezd magához térni, a gyökeréről hozza az új, gyönge hajtásokat. A levendulákat újakkal kellett pótolni, a menták legtöbbjének se híre, se hamva. Csak a kamillák virítanak dúsan, pedig nekik még nincs itt az idejük.

Lassíts, hogy észre tudd venni a még lombtalan lugas zúzottkövei közt azt a sárgásfehér kavicsot, ami kivirít a többiek közül. Idegen itt, különc, de szemlátomást senki nem akarja eltávolítani, mert mintha azzal éppen egy egységet készülne megbontani.

Miközben felfelé ballagsz egy ösvényen megint - mert így kanyarog itt minden, miképpen maga az élet is - kicsit fel, aztán le, megint fel, majd hosszan újra lefelé, hogy aztán alig kapj levegőt, mire felkapaszkodsz ismét, és bár lejtő következik, annak szinte már örülsz: ott legalább nem kell erőlködnöd - belefutsz egy játszótérbe. Olyan játszóhely ez, hogy ha leszállsz a fészekhintáról, mert kedved támadt a kert alján a  vár csúszdájához, nyugodtan fönt hagyhatod a szandálodat. Azt onnan senki el nem viszi, amíg visszatérsz. Így van ez akkor is, ha megesnek néha kivételek, s ha a le és fel hullámvasútszerű ismétlődése sokkal életszerűbb. 

Menj tovább, de lassíts közben többször is. Felnevethetsz a macskán, amelyik begörbített háttal várja az ismeretlen szembejövőt, egy másik macskát. Az puhán,óvatosan közelít, és olyan esdeklően nyújtja a fejét a görbehátú elébe, hogy visszaereszkedik a normál tartásba, és mire összedugják az orrukat, már a léckapu mögött hegyes fülekkel várakozó, felajzott kutya is elfordul: nem lesz itt semmi látnivaló.
A szemközti köcsögfát már ismeri. A szomszéd cseresznyefája, amin épp felragyogtatja a nap az összes piros szemet, mint milliónyi szemafort a villanyvasút zöld posztóra állított pályáján, neki nem érdekes.

Gyereknek való látványosság - gondolja az eb, csak hát mekkorát téved..

Lassíts, mert mindjárt óriás szamártövisek jönnek.
Aztán egy lezúgó vizektől kimart, mély erdei út, ahol a gyökerek úgy lógnak körülötted, mint a zsigerek.
A mélyből előbukkanva zuhogni kezd a nap, rád, és az elvirágzott repcék földjére, amit pipacsok tarkítanak.

Hazaérsz végül, vízbe teszed a tarka csokrot, és tudod, hogy minden szál virágról, ami benne van, szarkalábtól a pipacsig, de még a szamártövisről is - mindről írtak már verseket.

Szabó Lőrinc: Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.

Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben:
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely
megbántott - Jaj ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,
szegény bogáncs?)

Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke:
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke:
s mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.

Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak:
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.

Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében:
de mint holt őr, helyeden maradsz
egészen az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.
 

A véletlen varázslatos kertje

 

Ősz volt, és az a sárga fa úgy világított a barnuló, egyre sötétedő tájban, mint egy lámpás. Ha nem volt dolgom arrafelé, akkor is odakanyarodtam, csak hogy lássam. Úgy állt a ház és a garázs közt, a mögötte magasodó domboldallal, hogy csak rá lehetett figyelni.

Így aztán az előtte álldogáló, csavart ágbogaival ugyancsak rendkívüli látványt nyújtó kínai pagodafát - amiről utóbb kiderült, hogy dehogyis pagodafa, szomorú japán akác az, a házigazda egyik kedvence - csak később vettem észre.

Sokszor jártam arra. Lassacskán - mindig abban az évszakban, ami éppen valami különlegességre hívta fel a figyelmemet - felfedeztem a többit is. A magnóliát, másképpen liliomfát, ami hófehér kagylóhéjakként hullatta le az elvirágzott szirmait. A lombhullató fenyőt, amelyik éppen akkor kopaszodott le, amikor a társai karácsonyi ünnepi díszekről kezdtek álmodni. Az ágaikat csüggedten lefelé lógató, mély szomorúságot árasztó lombhullató vörösfenyőt, a mellette álldogáló csavart mogyoróval.

És egyszer csak jöttek a gombák! A japán kőlámpásban és a fából faragott gombákban bármikor lehetett gyönyörködni, de az ősgyepből egyszer csak kinyújtották karcsú, hosszú, fehér nyakukat az igazi gombák, cári testőrkucsmákkal a fejükön. Egy hét se kellett, hogy barnára aszalódva a földre hulljanak, ahonnan már bújtak kifelé a kofaasszony kövérségű, mogyorószínű rokonok.

Sorolnám én még hosszan, pedig mindezeket csak a drótkerítés utcai oldaláról tanulmányozhattam. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy virágos Marikával bármikor szót válthatok vagy a monori nagy, vagy a gombai kis piacon. A férje meg ők a tulajdonosai ennek a varázslatos kertnek és annak a szép háznak, amely mellett nemigen tudnak szó nélkül elmenni, akik arra járnak, pedig sem a kert, sem a ház nincs még teljesen befejezve. 

 

A gombai piac sarkán egy napon, ahol Marika virágcserepekkel, csokrokkal, palántás ládákkal körbevéve várta éppen a vevőket, bekéredzkedtem egy látogatásra a kertjébe. Ebből lett pár nap múlva egy látogatás, ahol ő barátságosan körbevezetett, miközben megismertetett a nem is annyira kertnek, mint inkább házi arborétumnak nevezhető birodalommal. Ezalatt én csodálatból ámulatba estem, majd ugyanezt fordítva, és bepillanthattam a kertész házaspárnak a kerttel összefonódó történetébe is.

Nem mesélném el részletesen, mit érez az ember, ha szembe találja magát a júdásfával, amiről megtudja, hogy először tömve van virággal, majd azokat leszórva magáról, szív alakú, vörös levelekkel díszíti fel magát. Vagy, ha a tiszafa sötétzöldjéről kiderül, hogy egy mocsári ciprussal kalákában a gázórát vannak hivatottak szépen eltakarni, és ezt kiválóan teljesítik. A bangita, a rózsalonc, a gingko biloba, a mamutfenyő, a még kiültetésre várakozó, megannyi konténeres, örökzöld, csakúgy, mint a római cserepekben a télből épp magukhoz térni készülődő leanderek – mind-mind külön történet lehetne, ha a kedves olvasó egy Szerelmetes kert című regényt követelne a szerkesztőktől. De ez itt csak egy újságriport, sajnos.

Kettőt azért röviden elmondanék.

Az a kisebb szigetnyi kőlap, amit a nap nem hevít fel, épp csak olyan kellemessé melegít, hogy öröm legyen üldögélni rajta, Marika 82 évesen meghalt édesapjának kedvenc üldögélő helye volt. Az ő emlékére ültették mellé a japán juhart, ez lett „a papa fája”. És ezek ketten valami egészen különös, meleg szépséget teremtenek a kertnek ebben a szegletében.

A kertvégi domboldalban pedig- ahol az eredeti növényzet közt, az akácok mellett szépen helyet találtak már maguknak az új díszfácskák is, csak még nem tudnak kellőképpen érvényesülni – a mohával borított öreg léckerítésen túl zöldell egy sírdomb, fejfa is van rajta. A tízévesen végleg elment Naomi, a család szeretett bull mastiffja őrzi onnan a gazdái álmát, amíg csak élnek. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy velük marad a halála után is.

 Az emlékjelét a gazdája maga faragta. Ő amúgy is az a fajta ember, aki szeret mindent maga csinálni. Eredetileg villamosmérnök, de mintha életének minden lépése a kertészkedés felé vitte volna, így aztán kertépítő vállalkozó lett belőle, akinek a felesége is kertész és virágkötő. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a kettejük által tervezett házat is a saját kezével építse fel. Az alapozástól az falrakáson át a belső burkolásig minden az ő munkája, amiből olyan eredmény született, amiben élni nem csak öröm, hanem a szépségekben való elmerülés mindennapi forrása is.

Marika és Imre eredetileg pesti emberek, akik úgy jártak, mint oly sokan, akik megpillantották Gombát: szerettek volna ide költözni. A véletlennek volt köszönhető, hogy épp a közelben találtak eladó telket, amit 2002-ben megvettek, hat év múlva be is költöztek, és azóta egyre csak tökéletesítik életük itt kiválasztott tereit.

Kertészeknél az ajtó is kivirágzik....

 Gyakran arra járó, hűséges bámészkodóként tanúsíthatom: egyre tökéletesebb lesz.

Versért virág

Az egy másik kedd volt, bár az is mostanában. Azért térek rá vissza , mert úgy vagyok én is, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Ma, amikor az öreg, köhögős busz egyszer csak úszni kezdett a hazaúton, az út szélén az árokba omló ágaik utolsó csücskéig virágba borult akácok közt, miközben a nyitva hagyott ablakokon úgy ömlött befelé a virágillat valami kesernyés zöld szaggal keveredve, mintha dagály támadt volna körülöttünk a levegőtengerben, nem értettem, hogy nem láttam én ezt eddig. Amikor telis-tele az egész környék akáccal.

Most érnek össze a virágzásban egymással a gesztenyék, bodzák és akácok, és hol Szabó Lőrinc, hol Nemes Nagy Ágnes, hol meg Váci Mihály szólal meg velük, akik még észrevették őket, és megénekelni is volt még bátorságuk. Ki merne ma verset írni a fehér százszorszépekkel telepettyezett útszélekről, a korszerűtlenség gúnyos szájrándulásaival nem törődve? Vagy az akácról, amiről legutóbb azért esett annyi szó, mert egymásnak mehetett hívő és kételkedő azon a dilemmán, hogy az unió ki akarja irtani, vagy nem akarja kiirtani ezt a tősgyökeres magyar fafajtát. Nem akarta, mint ahogyan korábban a mákkal sem voltak hasonló szándékai, mindenesetre hónapokig lehetett ezen veszekedni.
Később aztán az akác tűzifaként lett fontos, aminek a tél végére elfogyott tüzelőkészletek okán hirtelen föl is ment az ára mázsánként négyezerháromszáz forintra, hogy az már ne tudjon végképp fűteni, akinek létkérdés lenne, viszont annak legyen újabb bevétele, akinek amúgy is van jócskán.
De most virágzás van. Csend, és poézis.
Akácfronton legalábbis.

Sivár vidék hűséges fája
          A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
          elfolyó barázdák felett.
Körötte a silány homok
          minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik, - ő konok
          haragvással markol a mélybe!
Dűlők végén áll, pásztorolva
          nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva
          a sziknek, lenn, imádkozik.
A gerléket susogva hívja
          – ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja
          hogy édesebb legyen a nyár.
De tövissel karmol a szélnek,
          Szürcsölő ég arcába vág;
Rostjai közt a görcsök érnek,
          mint golyóban a robbanás.
Árok iszapját, mocsár könnyét
          millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
          szikkadva mézzé érleli.
Ahova hullt, azt a világot
          összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
          értelmet és rendet teremt.
( Váci Mihály: Akác)

Erről jutott eszembe az a kedd is. Amit most amiatt idézek fel, mert tudomásomra jutott, hogy a versmondó tanárnő - aki különben azóta is gazdagabb lett egy újabb verseny arany oklevelével - szívesen, örömmel  megy verset mondani máshová is, ha hívják.
Annyi, de annyi hely van, ahová hívniuk kéne.Mert kellenek az ilyen délutánok nagyon.

Versért virág

Akik kedden délután, azon a teljesen átlagosnak ígérkező hétköznap délutánon elmentek a zeneiskola Budai Imre termébe, hogy meghallgassák Dobosné Pecznyik Ibolya „A mindenséggel mérd magad!” címmel meghirdetett előadóestjét, nagyjából tudták, mire számítsanak, hiszen a nyugalmazott tanárnőt többször is hallhatták már verseket mondani. De elég hamar kiderült, hogy nem egészen az történik, amit elképzeltek. Egy önálló est ugyanis nem kiállításmegnyitó vagy fellépés egy rendezvényen, mint amit Pecznyik Ibolyától már megszokhattak, egyszersmind meg is szerettek. Hanem egyszemélyes próbatétel a közönség figyelmének elnyeréséért és fogva tartásáért. Mondhatni: monodráma, amelyben ugyan a költők lelke tárulkozik ki, csakhogy az előadó lelkén keresztül.

Aki képes rá, hogy egy teljes órán keresztül elmélyült, várakozó figyelmet teremtsen a pódiumról, miközben egyik verset mondja a másik után, kevés és rövid szünetet beiktatva, hogy az átlényegülésből a hallgatóság is visszataláljon közben önmagához egy kicsit – az tényleg nagyon tud valamit.

Hogy Pecznyik Ibolya nagyon tud verset mondani, azt a versmondó versenyekről hazahozott számos díja is igazolja. De ez most más volt: itt egyenesen hozzánk akart szólni a nagy klasszikusokkal és a válogatott kortársakkal, amelynek mindig komoly tétje az, hogy amikor az ember nagyon meg akarja mutatni - a családjának, a barátainak, a távoli városból ideutazott hajdani osztálytársaknak, a gimnazisták jelenlévő küldöttsége személyében a mindenkori legkritikusabb korosztálynak, a drukkereinek és az ellendrukkereinek – abból általában süt a görcsös erőfeszítés.

Pecznyik Ibolya profizmusa ezt látszólag könnyedén elsöpörte, mi pedig már az elején, a József Attila ciklussal meg voltunk fogva.

A profizmus egyébként több részletben is megmutatkozott. Ez az előadás például nem csak a legjobbkor jött létre- közel a költészet napjához, József Attila születésnapjához, Arany János születésének kétszázadik évfordulója évében, - de helyi jubileumhoz is köze volt:. a Monori Helytörténeti Kör Közművelődési Egyesület- amelynek Dobos György az elnöke, felesége pedig az ebbe a munkába bele nem fáradó segítsége – elődszervezete 1987. április 16-án alakult meg, s azóta is folyamatosan dolgozik.

Profizmusra vall, hogy a bevezetőben megkérték a közönséget: ne tapsoljon minden vers után, majd csak a legvégén, ha úgy alakul, hogy elismerését akarja kifejezni.

Ez aztán végül nem csak egyszerűen úgy alakult, hanem a vastaps után valósággal áradt az előadóhoz a szeretet, a gratuláció, a virág.

Abszolút megérdemelten. A kiválóan felépített műsor József Attila korai verseitől a nagy verseken át - amelyek torokszorító aktualitása valósággal a székhez szögezte a hallgatóság érzékenyebbjét – egyre feljebb emelkedett. Nagy László, Baranyi Ferenc, Csukás István, a válogatott kortársak, Varró Dániel, Lackfi János, Szabó T. Anna versei szólaltak meg. Oravecz Imre és Tóth Krisztina – mint utóbb kiderült – a lámpaláz okozta „átlapozás” miatt maradtak ki, véletlenül.

Arany János azonban megidéződött a Toldi második énekével – de hát mégsem sorolhatjuk fel most a teljes repertoárt. Pecznyik Ibolya bírta erővel, kedvvel, képességgel.

Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! című keserű sorai után, ráadásként Szabó Lőrinc Nyitnikék-je fényesítette ki újra a kedvet, és egyúttal az a remény, hogy a vers, a versmondók és a verskedvelők minden ellenkező előjel ellenére sem fogynak el. Lehetőleg soha.

(Megjelent a Strázsa áprilisi számában)

Ottó a szélben

Hát jól van, Ottó, idáig eljutottunk, már bent vagyunk a kosárban, édes istenem, idáig elvergődni, a franc se gondolta volna, hogy sikerül.

És pont nekem, aki a csalánpusztai kertben éreztem magamat mindig a legnagyobb biztonságban, és nem is vágytam el onnét soha. Megvan nekem ott mindenem. Vadvirágok, eső után szivárvány, a Samu puha szőre a tarkójánál, az orra forrósága, amit mindig belefúj a tenyerembe estefelé, ha azt akarja, hogy járjuk végig még egyszer a kertet. Micsoda kukoricák voltak abban a kertben, amíg bírtuk művelni, Ottó, emlékszel? El lehetett veszni abban a rengetegeben. Egyszer meg a tök is úgy befolyta a léckerítést, hogy az utcára is kikapaszkodott volna a rengeteg indájával, ha le nem vagdosom.

Hát énnekem Berlin aztán egyáltalán nem hiányzott, most meg itt ülök egy kosárban, vagy száz méterrel a házak fölött, de le se merek nézni. Látod, Ottó, mit meg nem teszek érted vénségemre, megpróbálom legyőzni még a tériszonyomat is, ami pedig akkora, hogy a sámlira állva is elfog a hányinger a magasságtól. És te ezt tudod, Ottó, mert hát amit mi ennyi év házasság után nem tudunk egymásról, az nincs is.

De teneked bele kellett szeretned Rejtő Jenőbe, Ottó. Ezért volt nekem muszáj most busszal elvergődni Berlinig. Még jó, hogy nagy nehezen rábukkantam erre a turistaútra, különben szerencsétlenkedhettem volna egyedül, közben meg annyit se tudok németül, mint egy döglött hangya.

Na jó, annál azért többet, köszönni például, hogy jó napot, megmondani a nevemet, ilyesmi. De Csalánpusztán nem kell nyelveket tudni, ki akar Csalánpusztán németül társalogni. Vagy franciául Vagy olaszul. Van az a pár holland, aki nemrég a tanyákra költözött, de ők meg kezdenek már egész jól beszélni magyarul. A múltkor az Icánál a boltban az egyikük valósággal áradozott, hogy kinéz reggel az ablakon, és jönnek befele az udvarába az őzek, ott legelésznek. Hogy ez milyen hihetetlen és gyönyörűséges.

Nem mondom, tényleg szép a táj mifelénk, a japánok is egész nyáron ott járkálnak az ekhós szekerekkel. A Kaszás Jani milyen jól kitalálta, hogy megcsinálta ezeket, és bérbe adja a külföldieknek, akik reggeltől estig kóborolnak, és ájuldoznak, hogy itt minden milyen lapos. Nincs egy vakondtúrás se jóformán, ami kiemelkedne a földből, olyan sík itt minden. Hát persze, ha egyszer ez itt a síkság.

Na, mi a franc ez a rázkódás, indulunk már? Indulhatnánk, ez a sok norvég gyerek itt már alig bír magával, ezek hőlégballonozni jöttek, nem ücsörögni.

Nem akartam volna én hőlégballonozni soha ebben az életben, ha te, Ottó, nem szeretsz bele Rejtő Jenőbe. Egész passzusokat olvastál föl nekem a könyveiből, én meg mennyit nevettem, mert humora, az aztán tényleg volt neki. Csak ne ment volna Berlinbe 1927-ben, de ha már muszáj volt neki, legalább ne írta volna meg, hogy a Westen ragyogása, a Centrum nagyméretű üzleti élete, a Norden mintaszerűen szervezett bűnöző élete, a fenn és lenn egyaránt nagystílű, bűnös, ragyogó éjszakai világa és főként a fények sokfélesége, hogy ez mind vonzza a próbálkozókat, mint arzénes mézpapír a legyet.

Figyelted, Ottó? Ottó, hát majdnem szó szerint idéztem! Nemhiába olvastad föl annyiszor. Ugyan szegény Rejtőnek nem sok öröme telt Berlinben, de megírni úgy megírta, hogy te attól fogva elkezdtél oda vágyni, de olyan erővel, hogy az még engem is magával húzott, látod.

És most itt vagyunk, habár te, Ottó, szegénykém, már csak ebben a nejlonzacskóban a táskám alján.

Urnástul mégsem hozhattalak el, így is baromi nehéz lesz megmagyaráznom, mit szórok kifelé a kosár oldalán. Jó, ha majd rám nem fogják, hogy valami porral biztos meg akarom mérgezni a berlinieket, akik itt alattunk mászkálnak.

Szerencsére elég sokan vagyunk a kosárban, tán húszan is, ha nem többen. Hátha meg tudom oldani, hogy ne vegyék észre, ahogy imádott Berlinedre és Rejtő Jenőd itt hagyott lépteinek nyomába szórom a hamvaidat.

Nem hagyhattalak otthon, nem tudnék meghalni se nyugodtan, ha ezt nem bírtam volna összehozni. Ha már életedben, hiába kuporgattunk rá, mégse jutottál el ide, legalább holtodban legyen rá módod. Ez jár neked.

Jézusom, mi ez? Ó, te szent szar, hát veled megyek én is, Ottó? Mit üvöltenek itt, hogy hasaljunk a kosár aljába, hát úgy odavágott az a marha nagy rángatás az előbb, föl se bírnék tápászkodni. A kövér nő a lábamon ül, a mozdony bír ilyen hangot kiadni, úgy visít. Az a kis vörös gyerek meg lehányta a cipőmet.

Rángat ez a rohadék kosár, mint a veszett fene, orkán van, vagy mi? Úgy tépi kinn az orkán, mint az önvád itt belül...Hogy a büdös életbe jut ilyenkor eszembe a Bánk bán nagyáriája?! Ez a te műved, Ottó? Vagy a Rejtő Jenőé?

Nem baj, mi nem félünk. Itt vagy a kezemben Ottó, a zacskóban, amit én most szépen kilódítok a kosárból, mert itt mindenki az életével van elfoglalva, ki törődne bármilyen porral, még ha az a te hamvad is, Ottó.

És ha ezt te intézted így, hát jól tetted, de arra kérlek, fordítsd el innen most már a szelet, hadd menjek haza Csalánpusztára, hadd éljek még egy keveset azon a lapos síkságon, amit a japánok is annyira szeretnek.

Nélküled már sose lesz olyan, amilyen volt, de most legalább megnyugodtam, mert most igazán örömet tudtam szerezni neked, és köszönöm, hogy segítettél nekem ebben. De te mindig is ilyen nagylelkű voltál.

Hát akkor most már tényleg isten veled, Ottó.

Pillanatok egy pesti délutánból

Falusi ember jól teszi, ha olykor felmegy Pestre, megemelni az adrenalinszintjét és tágítani kissé a látóhatárát, akkor is, ha nincs ott különösebb dolga.  Egy idős háziorvos ismerősöm találó megjegyzése szerint öregembereknek amúgy is nagyon is tanácsos, hogy időnként fellármázzák az idegrendszerüket. Ő ebből a célból akciófilmeket szokott nézni.
Tanúsítom, hogy az se rossz, ha útnak indulunk valahová.
Közlekedni ugyanis már önmagában izgalmas tud lenni.
Falusi közlekedéshez szokott ember nem lepődik meg, ha a leváratlanabb pillanatokban a legkülönfélébb böhöm nagy munkagépek dübörögnek el  tőle húsz centire. A bicikli, a kismotor jelenléte magától értetődik. A busz, az meg egyenesen családtag. A közlekedési eszközök különös példányai is megjelennek olykor, azok felbukkanásán sem érdemes sokáig hüledezni.
Menjünk hát Pestre, vannak ott a tömegközlekedésen kívül más izgalmak is. Látni fogjuk: annyiféle sétáló-szerkezetet volt képes kitalálni a gyalogolni kevésbé szerető ember, hogy némelyiknek még neve sincsen.
 Görkorcsolyából és rollerből rengeteg van. De azt a félig bicikli- félig hintó találmányt lehet-e riksának nevezni?

A Szabadság téren azonban leghamarabb az derül ki, hogy a gesztenyefák gyertyái nem olyanok,mint otthon, hanem sűrű, tömött, tripla virágú gyertyák. Káprázatosan szépek, de a kutya se figyel rájuk. És még csak azt se lehet mondani, hogy azért, mert megszokták, hiszen rengeteg itt a turista. Legalább ötféle nyelven cseverésznek csak a közvetlen környezetedben, fotózzák egymást, az épületeket, de a gesztenyékre ügyet sem vet senki. Ha gesztenye lennék, az ilyeneknek én juszt se virágoznék.

Hullámokban özönlik el a Ronald Reagan szobra körüli térséget a turisták. Van, aki átkarolja a néhai amerikai elnököt, más a karjába ölti a karját, de a legtöbben kezet fognak vele. A bal tenyere már egészen kifényesedett a sok kézfogástól.  Az a japán turistacsoport azonban, amelyik azokkal a gépesített sétálásra rendelt járművekkel érkezik, amikből aztán a környéken még rengeteget fogsz majd látni, nem vetemedik ilyen udvariatlan közvetlenségre. Csak néznek, fotóznak, és mennek, mosolyogva és szótlanul, a Duna-part felé.

Te is ballagsz tovább , és egyszer csak felmagasodik előtted  a romos tűzfalon egy madaras óriáskép. Állítólag pesszimizmus ellen is kiválóak ezek a színes, nagy méretű  művészi alkotások. Lehetséges. De azt a piros csodakocsit, amelyik ott parkol a telek szélén, az óriáskép alatt, olyan sokáig bámulja mindenki, hogy mire felemelnék a tekintetüket a madarakra, már el is hagyták.
Hogy a mások piros autói milyen hatással vannak a lelkiállapotra, azt nem tudom.

Aztán Gábriel arkangyal és a birodalmi sas. Amire viszont senki nem áldoz többet egy gyors, pásztázó pillantásnál. Megszületésének körülményeire talán a gyalázatos a legismertebb jelző. Az előtte futó lánckorlátra kifeszített szögesdrót, alatta a keskeny. kavicsos ágyra helyezett, személyes tárgyak az ország történelmének ugyancsak leggyalázatosabb idejéből, sokakat késztetnek megállásra. Két elbeszélés van itt jelen egymás közelében. Az egyik a valóságot beszéli el, a másik arról szónokol, amit szeretne elhitetni.

Ha már hordómellű szónoklat: van itt egy színpad is, ami a hordószónokokat várja. Most éppen üresen. Pedig de sok  szónoklat érdemelne éppen csak ennyi helyet,  éppen csak itt, és nem többet ennél.

A hegedűs még nagyon elevenen húzza, talán csak nemrég kezdhette el. Csárdásokat cifráz, mosolyog közben, pedig az előtte hol ritkásan, hol egészen sűrű csoportokban elsétáló tömeg nemigen figyel rá. Aztán egyszer csak odapenderül egy kínai kisfiú, és ropni kezdi, mint aki világéletében ezt csinálta. Még a nem létező csizmaszárát is csapkodja. A kínai anyuka kicsit odébb szégyenlős-büszkén nevet, az utcazenész igyekszik kihasználni a reklám pompás pillanatait, de nem tart tovább három percnél az egész. Anya és fia tovalibben, az imént még diadalmas csárdás kis hangcérnává vékonyul.

Tarka rét következik. A rendezvényhely teraszának asztalain tavaszi virágcsokrok, nem csak itt-ott, mutatóban, hanem mindenfelé. Faluról jött ember ugyan minden áldott nap annyit lát ebből, amennyit csak akar, mert még az útszélek is terítve vannak színes virágokkal, de ugyanezek a virágok itt sokkal hatásosabbak.
 Nézem, hol is vagyok, és akkor már nem is annyira a virágdíszítés köt le, mint inkább a felismerés feletti dermedt érzés. Hiszen ez a Dunapalota. Az a hely, ahol a tanyáról indult fiatal anyám konyhalányként kezdte, majd szobaasszonyként érte el karrierje csúcspontját, és ahol elbeszélése szerint élete legszebb éveit élhette. Itt hajolt ki valamelyik ablakon, hogy lássa a fáklyával hadonászó tömeget, amely az itt vendégeskedő Ciano grófot - Mussolini vejét - éltette.
 Sokat mesélt anyám erről az időszakról, nekem meg most a virágos asztalok körüli korlát mögött az jut eszembe: hát még én miket mesélhetnék neki! Kezdhetném mindjárt a szomszédos tévészékház 2006-os, büfézéssé lett, gyújtogatássá fajult ostrománál, de nem hinném, hogy aki ebben az országban hetvennél több évet megélt, az még meg tudna lepődni bármin.

A Szent István bazilika előtti téren embertömegek tengertánca: ár, aztán apály. És megint, és megint. Menyasszony-vőlegény fényképezkedik a vézna pálmák alatt. Háromszázharmincért lehet kézműves fagyit venni a sarkon gombóconként, mellette a falatozóban a pizza szeletenként négyszáz forint. Sorok állnak a pultok előtt.
Az üvegfalú éttermek asztalainál gazdag terítékek. Valahogy épp oda sodródom sokadmagammal, amikor megszólal egy ámuló gyerekhang, jól megőrzött, zárt "e" betűkkel :
- Nézzétek, mekkora pizzák! Még sose láttam ilyeneket.
- Pesti ember többet keres, mint mink vidéken - így egy mellette álló, talán a bátyja.
- Ezek külföldiek - zárja le a társalgást határozottan a harmadik, aki az apjuk lehet.
Minek is erről többet beszélni, továbbmennek, bennem pedig megszólal hogy" kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk, s én eltűnődtem, hogy ők egész fazékkal esznek."

Amikor aztán az is kiderül, hogy a Bazilikába háromezer forint a belépőjegy, elképzelem, amint a körülöttem vidáman zsongó, liftező, hátizsákokkal vagy gurulós bőröndökkel, magányosan, csoportosan, idegenvezetővel vagy anélkül tébláboló, francia, német, svéd, angol, japán,és mindenféle nációjú turisták országába megyek nézelődni, és meg se kottyan a belépőjegyek árát kifizetni, sehol. S hogy ezt ugyanúgy megtehetem, ahogyan ők nálunk, anélkül, hogy bármelyik politikai hatalom jól megfizetett szolgálatában állnék. Mert telne utazgatásra pusztán a tisztességesen elvégzett munkámból, ahogyan például svédországi ismerősömnek, aki évente többször is egzotikus helyeken tölti a szabadnapjait, noha nem államtitkár, hanem ápoló egy kórházban. Vagy mint  Ausztráliában élő gyerekkori barátomnak, aki ottani nyugdíjasként tudja beutazni a fél világot.

 

  A Szabadság tér sarkában a Momentum Mozgalom tüntetésére gyülekeznek, de öt körül még  a láthatósági mellényes rendezőknél is többen vannak az ugyancsak sárga mellényes rendőrök. Annyival többen, hogy valaki megjegyzi: szerinte itt inkább rendőrtüntetés készül.
Aztán hatkor már hatalmas a tömeg. Látni időseket is, de a többség fiatal. Egy rendező odalép hozzám, barátságosan tegeződve megkérdi, szeretnék-e zászlót vinni.
A szórólapok egyikén  a mondat, amit be kell fejezni, így kezdődik: Európához jó tartozni, mert.....Egy srác azt írja: "....egyszerűen jó."
Igaza van.
El is kísérem őket egészen a Hősök teréig.
Ne kérdezd, miért.

Én meg ott valahol a legközepén....