A véletlen varázslatos kertje

 

Ősz volt, és az a sárga fa úgy világított a barnuló, egyre sötétedő tájban, mint egy lámpás. Ha nem volt dolgom arrafelé, akkor is odakanyarodtam, csak hogy lássam. Úgy állt a ház és a garázs közt, a mögötte magasodó domboldallal, hogy csak rá lehetett figyelni.

Így aztán az előtte álldogáló, csavart ágbogaival ugyancsak rendkívüli látványt nyújtó kínai pagodafát - amiről utóbb kiderült, hogy dehogyis pagodafa, szomorú japán akác az, a házigazda egyik kedvence - csak később vettem észre.

Sokszor jártam arra. Lassacskán - mindig abban az évszakban, ami éppen valami különlegességre hívta fel a figyelmemet - felfedeztem a többit is. A magnóliát, másképpen liliomfát, ami hófehér kagylóhéjakként hullatta le az elvirágzott szirmait. A lombhullató fenyőt, amelyik éppen akkor kopaszodott le, amikor a társai karácsonyi ünnepi díszekről kezdtek álmodni. Az ágaikat csüggedten lefelé lógató, mély szomorúságot árasztó lombhullató vörösfenyőt, a mellette álldogáló csavart mogyoróval.

És egyszer csak jöttek a gombák! A japán kőlámpásban és a fából faragott gombákban bármikor lehetett gyönyörködni, de az ősgyepből egyszer csak kinyújtották karcsú, hosszú, fehér nyakukat az igazi gombák, cári testőrkucsmákkal a fejükön. Egy hét se kellett, hogy barnára aszalódva a földre hulljanak, ahonnan már bújtak kifelé a kofaasszony kövérségű, mogyorószínű rokonok.

Sorolnám én még hosszan, pedig mindezeket csak a drótkerítés utcai oldaláról tanulmányozhattam. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy virágos Marikával bármikor szót válthatok vagy a monori nagy, vagy a gombai kis piacon. A férje meg ők a tulajdonosai ennek a varázslatos kertnek és annak a szép háznak, amely mellett nemigen tudnak szó nélkül elmenni, akik arra járnak, pedig sem a kert, sem a ház nincs még teljesen befejezve. 

 

A gombai piac sarkán egy napon, ahol Marika virágcserepekkel, csokrokkal, palántás ládákkal körbevéve várta éppen a vevőket, bekéredzkedtem egy látogatásra a kertjébe. Ebből lett pár nap múlva egy látogatás, ahol ő barátságosan körbevezetett, miközben megismertetett a nem is annyira kertnek, mint inkább házi arborétumnak nevezhető birodalommal. Ezalatt én csodálatból ámulatba estem, majd ugyanezt fordítva, és bepillanthattam a kertész házaspárnak a kerttel összefonódó történetébe is.

Nem mesélném el részletesen, mit érez az ember, ha szembe találja magát a júdásfával, amiről megtudja, hogy először tömve van virággal, majd azokat leszórva magáról, szív alakú, vörös levelekkel díszíti fel magát. Vagy, ha a tiszafa sötétzöldjéről kiderül, hogy egy mocsári ciprussal kalákában a gázórát vannak hivatottak szépen eltakarni, és ezt kiválóan teljesítik. A bangita, a rózsalonc, a gingko biloba, a mamutfenyő, a még kiültetésre várakozó, megannyi konténeres, örökzöld, csakúgy, mint a római cserepekben a télből épp magukhoz térni készülődő leanderek – mind-mind külön történet lehetne, ha a kedves olvasó egy Szerelmetes kert című regényt követelne a szerkesztőktől. De ez itt csak egy újságriport, sajnos.

Kettőt azért röviden elmondanék.

Az a kisebb szigetnyi kőlap, amit a nap nem hevít fel, épp csak olyan kellemessé melegít, hogy öröm legyen üldögélni rajta, Marika 82 évesen meghalt édesapjának kedvenc üldögélő helye volt. Az ő emlékére ültették mellé a japán juhart, ez lett „a papa fája”. És ezek ketten valami egészen különös, meleg szépséget teremtenek a kertnek ebben a szegletében.

A kertvégi domboldalban pedig- ahol az eredeti növényzet közt, az akácok mellett szépen helyet találtak már maguknak az új díszfácskák is, csak még nem tudnak kellőképpen érvényesülni – a mohával borított öreg léckerítésen túl zöldell egy sírdomb, fejfa is van rajta. A tízévesen végleg elment Naomi, a család szeretett bull mastiffja őrzi onnan a gazdái álmát, amíg csak élnek. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy velük marad a halála után is.

 Az emlékjelét a gazdája maga faragta. Ő amúgy is az a fajta ember, aki szeret mindent maga csinálni. Eredetileg villamosmérnök, de mintha életének minden lépése a kertészkedés felé vitte volna, így aztán kertépítő vállalkozó lett belőle, akinek a felesége is kertész és virágkötő. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a kettejük által tervezett házat is a saját kezével építse fel. Az alapozástól az falrakáson át a belső burkolásig minden az ő munkája, amiből olyan eredmény született, amiben élni nem csak öröm, hanem a szépségekben való elmerülés mindennapi forrása is.

Marika és Imre eredetileg pesti emberek, akik úgy jártak, mint oly sokan, akik megpillantották Gombát: szerettek volna ide költözni. A véletlennek volt köszönhető, hogy épp a közelben találtak eladó telket, amit 2002-ben megvettek, hat év múlva be is költöztek, és azóta egyre csak tökéletesítik életük itt kiválasztott tereit.

Kertészeknél az ajtó is kivirágzik....

 Gyakran arra járó, hűséges bámészkodóként tanúsíthatom: egyre tökéletesebb lesz.