Falusi ember jól teszi, ha olykor felmegy Pestre, megemelni az adrenalinszintjét és tágítani kissé a látóhatárát, akkor is, ha nincs ott különösebb dolga. Egy idős háziorvos ismerősöm találó megjegyzése szerint öregembereknek amúgy is nagyon is tanácsos, hogy időnként fellármázzák az idegrendszerüket. Ő ebből a célból akciófilmeket szokott nézni.
Tanúsítom, hogy az se rossz, ha útnak indulunk valahová.
Közlekedni ugyanis már önmagában izgalmas tud lenni.
Falusi közlekedéshez szokott ember nem lepődik meg, ha a leváratlanabb pillanatokban a legkülönfélébb böhöm nagy munkagépek dübörögnek el tőle húsz centire. A bicikli, a kismotor jelenléte magától értetődik. A busz, az meg egyenesen családtag. A közlekedési eszközök különös példányai is megjelennek olykor, azok felbukkanásán sem érdemes sokáig hüledezni.
Menjünk hát Pestre, vannak ott a tömegközlekedésen kívül más izgalmak is. Látni fogjuk: annyiféle sétáló-szerkezetet volt képes kitalálni a gyalogolni kevésbé szerető ember, hogy némelyiknek még neve sincsen.
Görkorcsolyából és rollerből rengeteg van. De azt a félig bicikli- félig hintó találmányt lehet-e riksának nevezni?
A Szabadság téren azonban leghamarabb az derül ki, hogy a gesztenyefák gyertyái nem olyanok,mint otthon, hanem sűrű, tömött, tripla virágú gyertyák. Káprázatosan szépek, de a kutya se figyel rájuk. És még csak azt se lehet mondani, hogy azért, mert megszokták, hiszen rengeteg itt a turista. Legalább ötféle nyelven cseverésznek csak a közvetlen környezetedben, fotózzák egymást, az épületeket, de a gesztenyékre ügyet sem vet senki. Ha gesztenye lennék, az ilyeneknek én juszt se virágoznék.
Hullámokban özönlik el a Ronald Reagan szobra körüli térséget a turisták. Van, aki átkarolja a néhai amerikai elnököt, más a karjába ölti a karját, de a legtöbben kezet fognak vele. A bal tenyere már egészen kifényesedett a sok kézfogástól. Az a japán turistacsoport azonban, amelyik azokkal a gépesített sétálásra rendelt járművekkel érkezik, amikből aztán a környéken még rengeteget fogsz majd látni, nem vetemedik ilyen udvariatlan közvetlenségre. Csak néznek, fotóznak, és mennek, mosolyogva és szótlanul, a Duna-part felé.
Te is ballagsz tovább , és egyszer csak felmagasodik előtted a romos tűzfalon egy madaras óriáskép. Állítólag pesszimizmus ellen is kiválóak ezek a színes, nagy méretű művészi alkotások. Lehetséges. De azt a piros csodakocsit, amelyik ott parkol a telek szélén, az óriáskép alatt, olyan sokáig bámulja mindenki, hogy mire felemelnék a tekintetüket a madarakra, már el is hagyták.
Hogy a mások piros autói milyen hatással vannak a lelkiállapotra, azt nem tudom.
Aztán Gábriel arkangyal és a birodalmi sas. Amire viszont senki nem áldoz többet egy gyors, pásztázó pillantásnál. Megszületésének körülményeire talán a gyalázatos a legismertebb jelző. Az előtte futó lánckorlátra kifeszített szögesdrót, alatta a keskeny. kavicsos ágyra helyezett, személyes tárgyak az ország történelmének ugyancsak leggyalázatosabb idejéből, sokakat késztetnek megállásra. Két elbeszélés van itt jelen egymás közelében. Az egyik a valóságot beszéli el, a másik arról szónokol, amit szeretne elhitetni.
Ha már hordómellű szónoklat: van itt egy színpad is, ami a hordószónokokat várja. Most éppen üresen. Pedig de sok szónoklat érdemelne éppen csak ennyi helyet, éppen csak itt, és nem többet ennél.
A hegedűs még nagyon elevenen húzza, talán csak nemrég kezdhette el. Csárdásokat cifráz, mosolyog közben, pedig az előtte hol ritkásan, hol egészen sűrű csoportokban elsétáló tömeg nemigen figyel rá. Aztán egyszer csak odapenderül egy kínai kisfiú, és ropni kezdi, mint aki világéletében ezt csinálta. Még a nem létező csizmaszárát is csapkodja. A kínai anyuka kicsit odébb szégyenlős-büszkén nevet, az utcazenész igyekszik kihasználni a reklám pompás pillanatait, de nem tart tovább három percnél az egész. Anya és fia tovalibben, az imént még diadalmas csárdás kis hangcérnává vékonyul.
Tarka rét következik. A rendezvényhely teraszának asztalain tavaszi virágcsokrok, nem csak itt-ott, mutatóban, hanem mindenfelé. Faluról jött ember ugyan minden áldott nap annyit lát ebből, amennyit csak akar, mert még az útszélek is terítve vannak színes virágokkal, de ugyanezek a virágok itt sokkal hatásosabbak.
Nézem, hol is vagyok, és akkor már nem is annyira a virágdíszítés köt le, mint inkább a felismerés feletti dermedt érzés. Hiszen ez a Dunapalota. Az a hely, ahol a tanyáról indult fiatal anyám konyhalányként kezdte, majd szobaasszonyként érte el karrierje csúcspontját, és ahol elbeszélése szerint élete legszebb éveit élhette. Itt hajolt ki valamelyik ablakon, hogy lássa a fáklyával hadonászó tömeget, amely az itt vendégeskedő Ciano grófot - Mussolini vejét - éltette.
Sokat mesélt anyám erről az időszakról, nekem meg most a virágos asztalok körüli korlát mögött az jut eszembe: hát még én miket mesélhetnék neki! Kezdhetném mindjárt a szomszédos tévészékház 2006-os, büfézéssé lett, gyújtogatássá fajult ostrománál, de nem hinném, hogy aki ebben az országban hetvennél több évet megélt, az még meg tudna lepődni bármin.
A Szent István bazilika előtti téren embertömegek tengertánca: ár, aztán apály. És megint, és megint. Menyasszony-vőlegény fényképezkedik a vézna pálmák alatt. Háromszázharmincért lehet kézműves fagyit venni a sarkon gombóconként, mellette a falatozóban a pizza szeletenként négyszáz forint. Sorok állnak a pultok előtt.
Az üvegfalú éttermek asztalainál gazdag terítékek. Valahogy épp oda sodródom sokadmagammal, amikor megszólal egy ámuló gyerekhang, jól megőrzött, zárt "e" betűkkel :
- Nézzétek, mekkora pizzák! Még sose láttam ilyeneket.
- Pesti ember többet keres, mint mink vidéken - így egy mellette álló, talán a bátyja.
- Ezek külföldiek - zárja le a társalgást határozottan a harmadik, aki az apjuk lehet.
Minek is erről többet beszélni, továbbmennek, bennem pedig megszólal hogy" kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk, s én eltűnődtem, hogy ők egész fazékkal esznek."
Amikor aztán az is kiderül, hogy a Bazilikába háromezer forint a belépőjegy, elképzelem, amint a körülöttem vidáman zsongó, liftező, hátizsákokkal vagy gurulós bőröndökkel, magányosan, csoportosan, idegenvezetővel vagy anélkül tébláboló, francia, német, svéd, angol, japán,és mindenféle nációjú turisták országába megyek nézelődni, és meg se kottyan a belépőjegyek árát kifizetni, sehol. S hogy ezt ugyanúgy megtehetem, ahogyan ők nálunk, anélkül, hogy bármelyik politikai hatalom jól megfizetett szolgálatában állnék. Mert telne utazgatásra pusztán a tisztességesen elvégzett munkámból, ahogyan például svédországi ismerősömnek, aki évente többször is egzotikus helyeken tölti a szabadnapjait, noha nem államtitkár, hanem ápoló egy kórházban. Vagy mint Ausztráliában élő gyerekkori barátomnak, aki ottani nyugdíjasként tudja beutazni a fél világot.
A Szabadság tér sarkában a Momentum Mozgalom tüntetésére gyülekeznek, de öt körül még a láthatósági mellényes rendezőknél is többen vannak az ugyancsak sárga mellényes rendőrök. Annyival többen, hogy valaki megjegyzi: szerinte itt inkább rendőrtüntetés készül.
Aztán hatkor már hatalmas a tömeg. Látni időseket is, de a többség fiatal. Egy rendező odalép hozzám, barátságosan tegeződve megkérdi, szeretnék-e zászlót vinni.
A szórólapok egyikén a mondat, amit be kell fejezni, így kezdődik: Európához jó tartozni, mert.....Egy srác azt írja: "....egyszerűen jó."
Igaza van.
El is kísérem őket egészen a Hősök teréig.
Ne kérdezd, miért.
 | |
| Én meg ott valahol a legközepén.... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése