Versért virág

Az egy másik kedd volt, bár az is mostanában. Azért térek rá vissza , mert úgy vagyok én is, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Ma, amikor az öreg, köhögős busz egyszer csak úszni kezdett a hazaúton, az út szélén az árokba omló ágaik utolsó csücskéig virágba borult akácok közt, miközben a nyitva hagyott ablakokon úgy ömlött befelé a virágillat valami kesernyés zöld szaggal keveredve, mintha dagály támadt volna körülöttünk a levegőtengerben, nem értettem, hogy nem láttam én ezt eddig. Amikor telis-tele az egész környék akáccal.

Most érnek össze a virágzásban egymással a gesztenyék, bodzák és akácok, és hol Szabó Lőrinc, hol Nemes Nagy Ágnes, hol meg Váci Mihály szólal meg velük, akik még észrevették őket, és megénekelni is volt még bátorságuk. Ki merne ma verset írni a fehér százszorszépekkel telepettyezett útszélekről, a korszerűtlenség gúnyos szájrándulásaival nem törődve? Vagy az akácról, amiről legutóbb azért esett annyi szó, mert egymásnak mehetett hívő és kételkedő azon a dilemmán, hogy az unió ki akarja irtani, vagy nem akarja kiirtani ezt a tősgyökeres magyar fafajtát. Nem akarta, mint ahogyan korábban a mákkal sem voltak hasonló szándékai, mindenesetre hónapokig lehetett ezen veszekedni.
Később aztán az akác tűzifaként lett fontos, aminek a tél végére elfogyott tüzelőkészletek okán hirtelen föl is ment az ára mázsánként négyezerháromszáz forintra, hogy az már ne tudjon végképp fűteni, akinek létkérdés lenne, viszont annak legyen újabb bevétele, akinek amúgy is van jócskán.
De most virágzás van. Csend, és poézis.
Akácfronton legalábbis.

Sivár vidék hűséges fája
          A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
          elfolyó barázdák felett.
Körötte a silány homok
          minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik, - ő konok
          haragvással markol a mélybe!
Dűlők végén áll, pásztorolva
          nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva
          a sziknek, lenn, imádkozik.
A gerléket susogva hívja
          – ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja
          hogy édesebb legyen a nyár.
De tövissel karmol a szélnek,
          Szürcsölő ég arcába vág;
Rostjai közt a görcsök érnek,
          mint golyóban a robbanás.
Árok iszapját, mocsár könnyét
          millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
          szikkadva mézzé érleli.
Ahova hullt, azt a világot
          összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
          értelmet és rendet teremt.
( Váci Mihály: Akác)

Erről jutott eszembe az a kedd is. Amit most amiatt idézek fel, mert tudomásomra jutott, hogy a versmondó tanárnő - aki különben azóta is gazdagabb lett egy újabb verseny arany oklevelével - szívesen, örömmel  megy verset mondani máshová is, ha hívják.
Annyi, de annyi hely van, ahová hívniuk kéne.Mert kellenek az ilyen délutánok nagyon.

Versért virág

Akik kedden délután, azon a teljesen átlagosnak ígérkező hétköznap délutánon elmentek a zeneiskola Budai Imre termébe, hogy meghallgassák Dobosné Pecznyik Ibolya „A mindenséggel mérd magad!” címmel meghirdetett előadóestjét, nagyjából tudták, mire számítsanak, hiszen a nyugalmazott tanárnőt többször is hallhatták már verseket mondani. De elég hamar kiderült, hogy nem egészen az történik, amit elképzeltek. Egy önálló est ugyanis nem kiállításmegnyitó vagy fellépés egy rendezvényen, mint amit Pecznyik Ibolyától már megszokhattak, egyszersmind meg is szerettek. Hanem egyszemélyes próbatétel a közönség figyelmének elnyeréséért és fogva tartásáért. Mondhatni: monodráma, amelyben ugyan a költők lelke tárulkozik ki, csakhogy az előadó lelkén keresztül.

Aki képes rá, hogy egy teljes órán keresztül elmélyült, várakozó figyelmet teremtsen a pódiumról, miközben egyik verset mondja a másik után, kevés és rövid szünetet beiktatva, hogy az átlényegülésből a hallgatóság is visszataláljon közben önmagához egy kicsit – az tényleg nagyon tud valamit.

Hogy Pecznyik Ibolya nagyon tud verset mondani, azt a versmondó versenyekről hazahozott számos díja is igazolja. De ez most más volt: itt egyenesen hozzánk akart szólni a nagy klasszikusokkal és a válogatott kortársakkal, amelynek mindig komoly tétje az, hogy amikor az ember nagyon meg akarja mutatni - a családjának, a barátainak, a távoli városból ideutazott hajdani osztálytársaknak, a gimnazisták jelenlévő küldöttsége személyében a mindenkori legkritikusabb korosztálynak, a drukkereinek és az ellendrukkereinek – abból általában süt a görcsös erőfeszítés.

Pecznyik Ibolya profizmusa ezt látszólag könnyedén elsöpörte, mi pedig már az elején, a József Attila ciklussal meg voltunk fogva.

A profizmus egyébként több részletben is megmutatkozott. Ez az előadás például nem csak a legjobbkor jött létre- közel a költészet napjához, József Attila születésnapjához, Arany János születésének kétszázadik évfordulója évében, - de helyi jubileumhoz is köze volt:. a Monori Helytörténeti Kör Közművelődési Egyesület- amelynek Dobos György az elnöke, felesége pedig az ebbe a munkába bele nem fáradó segítsége – elődszervezete 1987. április 16-án alakult meg, s azóta is folyamatosan dolgozik.

Profizmusra vall, hogy a bevezetőben megkérték a közönséget: ne tapsoljon minden vers után, majd csak a legvégén, ha úgy alakul, hogy elismerését akarja kifejezni.

Ez aztán végül nem csak egyszerűen úgy alakult, hanem a vastaps után valósággal áradt az előadóhoz a szeretet, a gratuláció, a virág.

Abszolút megérdemelten. A kiválóan felépített műsor József Attila korai verseitől a nagy verseken át - amelyek torokszorító aktualitása valósággal a székhez szögezte a hallgatóság érzékenyebbjét – egyre feljebb emelkedett. Nagy László, Baranyi Ferenc, Csukás István, a válogatott kortársak, Varró Dániel, Lackfi János, Szabó T. Anna versei szólaltak meg. Oravecz Imre és Tóth Krisztina – mint utóbb kiderült – a lámpaláz okozta „átlapozás” miatt maradtak ki, véletlenül.

Arany János azonban megidéződött a Toldi második énekével – de hát mégsem sorolhatjuk fel most a teljes repertoárt. Pecznyik Ibolya bírta erővel, kedvvel, képességgel.

Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! című keserű sorai után, ráadásként Szabó Lőrinc Nyitnikék-je fényesítette ki újra a kedvet, és egyúttal az a remény, hogy a vers, a versmondók és a verskedvelők minden ellenkező előjel ellenére sem fogynak el. Lehetőleg soha.

(Megjelent a Strázsa áprilisi számában)