Andante

Itt járok el minden nap, és mindig megállít ez a tábla. Hogy eredetileg mit jelent ez az autósoknak szánt figyelmeztetés - akik amúgy nincsenek túl sokan ebben a csendes, lejtős utcában, aminek a közepe táján  egy patak is keresztbe fut, ráadásul a végén, a löszfalnál ipszilonná válik, és a tovafutó ipszilonszárakat is ugyanolyan utcanéven hívják, mint az egyenest, amiből kiágaznak - nem kell magyarázni.
De szól ez a tábla mindannyiunkhoz. Lassíts. És labdázz, sétálj, legyél a gyerekeddel, vagy az unokáddal, találj erre időt valamiképpen, ha még nem is fogod fel, miért olyan fontos ez.

Lassíts, és bámuld meg ennek a kőrisfának a virágfürtjeit, mert mindjárt propellerfürtökké változnak. Lám, már meg is történt.

Lassíts, és ismerkedj össze ezzel a kiskutyával, ezzel a vidám kis fickóval, amelyik ki tudja dugni a fejét a kerítés rácsán, ezzel jelezve, hogy épp nagyon unatkozik, és ki tudna ő bújni egészen is, ha akarna, de nyugi, a békés szándékú jövő-menőket nem bántja.

Lassíts, amikor a templomokhoz érsz, mert a nagyobbnak, gazdagabbnak a bejárata előtt épp úgy kacagnak a kifelé igyekvő hívek, mintha egészen kiváló humora lenne a lelkésznek, aki most a szokottnál is zseniálisabb poénözönt produkált. A másiknak, a szerényebbnek ellenben olyan szépen fonódik a rózsaszín parasztrózsa a kerítésére, mintha direkt így díszítették volna fel a templomjáró asszonyok, szív alakban. Pedig a rózsa ezt magától csinálja, még a fal mellett ágaskodó szarkalábak sem képesek felülmúlni, pedig a tarkaságukkal igencsak igyekeznek.

Lassíts, és sétálj le a Kenyeres kertbe, ebbe a szemmel alig befoghatóan hatalmas közösségi szabadtérbe, ahol a gólyák a legnagyobb nyugalommal emelgetik hosszú lábaikat a kis tó melletti réten, pedig a közelükben lévő két pályán is meccset játszanak a focizó öregfiúk és a náluk jóval csendesebb, kosarazó gyerekek A tóban közben szép csendesen ringatózik a komótosan tempózó békák közt egy idetévedt focilabda.

Ha már itt vagy, szomorkodj kicsit a fűszerkertben,  amit a téli fagyok látványosan meggyérítettek. A szerzetesek vágyainak megnyugtatásáról elhíresült, nevét is innen szerzett barátcserje most kezd magához térni, a gyökeréről hozza az új, gyönge hajtásokat. A levendulákat újakkal kellett pótolni, a menták legtöbbjének se híre, se hamva. Csak a kamillák virítanak dúsan, pedig nekik még nincs itt az idejük.

Lassíts, hogy észre tudd venni a még lombtalan lugas zúzottkövei közt azt a sárgásfehér kavicsot, ami kivirít a többiek közül. Idegen itt, különc, de szemlátomást senki nem akarja eltávolítani, mert mintha azzal éppen egy egységet készülne megbontani.

Miközben felfelé ballagsz egy ösvényen megint - mert így kanyarog itt minden, miképpen maga az élet is - kicsit fel, aztán le, megint fel, majd hosszan újra lefelé, hogy aztán alig kapj levegőt, mire felkapaszkodsz ismét, és bár lejtő következik, annak szinte már örülsz: ott legalább nem kell erőlködnöd - belefutsz egy játszótérbe. Olyan játszóhely ez, hogy ha leszállsz a fészekhintáról, mert kedved támadt a kert alján a  vár csúszdájához, nyugodtan fönt hagyhatod a szandálodat. Azt onnan senki el nem viszi, amíg visszatérsz. Így van ez akkor is, ha megesnek néha kivételek, s ha a le és fel hullámvasútszerű ismétlődése sokkal életszerűbb. 

Menj tovább, de lassíts közben többször is. Felnevethetsz a macskán, amelyik begörbített háttal várja az ismeretlen szembejövőt, egy másik macskát. Az puhán,óvatosan közelít, és olyan esdeklően nyújtja a fejét a görbehátú elébe, hogy visszaereszkedik a normál tartásba, és mire összedugják az orrukat, már a léckapu mögött hegyes fülekkel várakozó, felajzott kutya is elfordul: nem lesz itt semmi látnivaló.
A szemközti köcsögfát már ismeri. A szomszéd cseresznyefája, amin épp felragyogtatja a nap az összes piros szemet, mint milliónyi szemafort a villanyvasút zöld posztóra állított pályáján, neki nem érdekes.

Gyereknek való látványosság - gondolja az eb, csak hát mekkorát téved..

Lassíts, mert mindjárt óriás szamártövisek jönnek.
Aztán egy lezúgó vizektől kimart, mély erdei út, ahol a gyökerek úgy lógnak körülötted, mint a zsigerek.
A mélyből előbukkanva zuhogni kezd a nap, rád, és az elvirágzott repcék földjére, amit pipacsok tarkítanak.

Hazaérsz végül, vízbe teszed a tarka csokrot, és tudod, hogy minden szál virágról, ami benne van, szarkalábtól a pipacsig, de még a szamártövisről is - mindről írtak már verseket.

Szabó Lőrinc: Szamártövis

Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.

Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben:
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely
megbántott - Jaj ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,
szegény bogáncs?)

Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke:
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke:
s mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.

Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak:
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.

Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében:
de mint holt őr, helyeden maradsz
egészen az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.