- Hány állatod volt eddig életedben? - kérdezte a Hétéves.
Elkezdtük számolgatni. Három kutya, sok-sok macska, két, időnap előtt jobb sorsra szenderült zebrapinty, kétakváriumnyi hal, guppitól az ezüstkárászig. Aztán nyulak, kacsák, csirkék, japán tyúkok, kopasznyakúak, kendermagosak, vörösek és fehérek.
- Összesen? - kérdezte újólag a Hétéves, aki szeret néha a kelleténél precízebb válaszokat kapni, de végül általában kiegyezünk egy hozzávetőleges adattal, mint ezúttal is. Nagyvonalúan felajánlotta a százat, ami életem baromfijainak összlétszámával bizonyára meg is haladta azt. Neki a száz is lenyűgöző volt, elismerően nézett rám, majd újabb kérdése támadt:
- De melyik volt az igazi?
Jó kérdés volt, egy nagyregény terjedelménél valamivel többet érdemelne a válasz. Helyette felmentünk a löszfal alá a dombra, ahová az öreg Lordot temettük nyár végén. A Hétéves találta meg akkor reggel az ablakunk alatt. Bár nehezen, szédelegve járkált már előző nap is, össze is csuklott néha, de éjszakára még elzarándokolt az utcai ablak alá, ahonnan kiszűrődött a hangunk és az éjjeli neszezésünk. A közelünkben aludt el végleg, talán épp akkor, amikor a Hétéves nyöszörögve hadonászni kezdett álmában, ő ugyanis a hadakozásait az álmaiba is prolongálni szokta.
Mostanában felriadok néha, hogy be kellene engedni Lordot az előszobába, hiába farkas, mégis csak öreg már, és hidegek az éjszakák.
Előfordul, hogy hazafelé megjelenik előttem,amint a kapuban áll, arra várva, hogy megpillantson.
Még nem engedtem el. Vagy ő nem engedett el minket, nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy ő volt-e az igazi, s hogy neki mi voltunk-e az igaziak.
Akárhogy is, jó, hogy itt van - ha valóságosan nincs is itt.
Illyés Gyula:
Két régi vers egy kutyáról
1
Dícsérjék mások háladó
lélekkel tanítójukat,
az élet felé nékem egy
kutya mutatta az utat.
Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem,
tanulékonyan én utána.
Futott az úton és a réten,
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.
Egy ürgeluk itt – magyarázta,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.
Kavicsot dobtam a folyóba –
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott és
fejcsóválva lépdelt felém.
Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
de ő vígan arcomba nyalt.
Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat –
így kellene már nékem is
lerázni minden gondomat.
És megbocsátani neked,
játékaidat, istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.
1920
2.
Völgyeken át és dobogó
hidakon át és hűvös kertek
mentén futottam lángvető
porban a zörgő kocsi mellett.
Futottam, fuldokoltam,
bordáim közül víz szakadt,
a porba-fénybe lógó nyelvvel
hullattam izzadságomat.
Senki sem hívott, senki nem
küldött, nem is nézett reám,
fent részegen dalolt a gazda,
futottam a gazda után.
Ugrottam, bukfenceztem is,
a szekér felhők között dörgött –
szóltam volna: jaj! – s újra: jaj!
torkom rekedten hörgött.
Zihálva, futva tértek
udvarba végre a lovak,
leszállt a gazda és megindult
az árnyékos tornác alatt.
Léptem dülöngve én is, végre
lábához hullni boldogan –
lehullni és felugrani,
ha csak egy kívánsága van.
Nyíva röpültem ki az ajtón,
ahogy vadul belémrugott –
zuhant szívem az éjszakában,
akár ti, hulló csillagok.
1921
Elkezdtük számolgatni. Három kutya, sok-sok macska, két, időnap előtt jobb sorsra szenderült zebrapinty, kétakváriumnyi hal, guppitól az ezüstkárászig. Aztán nyulak, kacsák, csirkék, japán tyúkok, kopasznyakúak, kendermagosak, vörösek és fehérek.
- Összesen? - kérdezte újólag a Hétéves, aki szeret néha a kelleténél precízebb válaszokat kapni, de végül általában kiegyezünk egy hozzávetőleges adattal, mint ezúttal is. Nagyvonalúan felajánlotta a százat, ami életem baromfijainak összlétszámával bizonyára meg is haladta azt. Neki a száz is lenyűgöző volt, elismerően nézett rám, majd újabb kérdése támadt:
- De melyik volt az igazi?
Jó kérdés volt, egy nagyregény terjedelménél valamivel többet érdemelne a válasz. Helyette felmentünk a löszfal alá a dombra, ahová az öreg Lordot temettük nyár végén. A Hétéves találta meg akkor reggel az ablakunk alatt. Bár nehezen, szédelegve járkált már előző nap is, össze is csuklott néha, de éjszakára még elzarándokolt az utcai ablak alá, ahonnan kiszűrődött a hangunk és az éjjeli neszezésünk. A közelünkben aludt el végleg, talán épp akkor, amikor a Hétéves nyöszörögve hadonászni kezdett álmában, ő ugyanis a hadakozásait az álmaiba is prolongálni szokta.
Mostanában felriadok néha, hogy be kellene engedni Lordot az előszobába, hiába farkas, mégis csak öreg már, és hidegek az éjszakák.
Előfordul, hogy hazafelé megjelenik előttem,amint a kapuban áll, arra várva, hogy megpillantson.
Még nem engedtem el. Vagy ő nem engedett el minket, nem tudom. Mint ahogyan azt sem, hogy ő volt-e az igazi, s hogy neki mi voltunk-e az igaziak.
Akárhogy is, jó, hogy itt van - ha valóságosan nincs is itt.
Illyés Gyula:
Két régi vers egy kutyáról
1
Dícsérjék mások háladó
lélekkel tanítójukat,
az élet felé nékem egy
kutya mutatta az utat.
Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem,
tanulékonyan én utána.
Futott az úton és a réten,
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.
Egy ürgeluk itt – magyarázta,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.
Kavicsot dobtam a folyóba –
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott és
fejcsóválva lépdelt felém.
Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
de ő vígan arcomba nyalt.
Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat –
így kellene már nékem is
lerázni minden gondomat.
És megbocsátani neked,
játékaidat, istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.
2.
Völgyeken át és dobogó
hidakon át és hűvös kertek
mentén futottam lángvető
porban a zörgő kocsi mellett.
Futottam, fuldokoltam,
bordáim közül víz szakadt,
a porba-fénybe lógó nyelvvel
hullattam izzadságomat.
Senki sem hívott, senki nem
küldött, nem is nézett reám,
fent részegen dalolt a gazda,
futottam a gazda után.
Ugrottam, bukfenceztem is,
a szekér felhők között dörgött –
szóltam volna: jaj! – s újra: jaj!
torkom rekedten hörgött.
Zihálva, futva tértek
udvarba végre a lovak,
leszállt a gazda és megindult
az árnyékos tornác alatt.
Léptem dülöngve én is, végre
lábához hullni boldogan –
lehullni és felugrani,
ha csak egy kívánsága van.
Nyíva röpültem ki az ajtón,
ahogy vadul belémrugott –
zuhant szívem az éjszakában,
akár ti, hulló csillagok.
1921
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése