Három kis mese

A szökevények 

 

Amióta megláttuk a faluban, épp a zöldségesbolt előtti úton azt a két, szabályos kör alakú aszfaltfoltot, azóta jutnak eszünkbe különböző magyarázatok arra, hogyan kerülhettek ezek oda. Hogy vajon mi lehetett az a valami, ami két ekkora gödröt teremtett , amiket aztán bitumennel épp ilyen körkörösen kellett bestoppolni.

Már a science fiction világában tartottunk az okok keresése közben, amikor egy esős napon arra vezetett az utunk, és hirtelen megvilágosodtam. 

Hát persze! A szökevény pöttyök! Csakis azok ugorhatnak le óvatlan pillanatban egy-egy ruhadarabról, hogy világgá menjenek. Aztán jön egy teherautó, egy bálázógép, egy kukoricakombájn, egy tejjel csurig tele tankkocsi, vagy épp a busz - ilyenek szoktak eldübörögni itt rendszeresen - és szegény kalandvágyó pöttyöket belevasalják a betonba.

Ami a zöldséges előtt az úton látható, az tulajdonképpen a szabadság után sóvárgó pöttyök sorstragédiájának mementója.

Így talán a csíkok jelenlétének okát sem kell már tovább keresni. Bár, ha valaki ismeri azok igaz történetét, boldogan meghallgatnám.

A medve

Száraz volt a patakmeder  elég sokáig, épp csak a közepén tekergett egy gilisztányi vastagságú ér, amikor egy nap észrevettük a mélyben a mackót.  A partról a füzek megpróbálták ugyan lehulló leveleikkel betakargatni, hogy ne fázzon, mert hidegek voltak már az éjszakák, de másnapra esőt ígértek az időjósok. A megáradó patak elől muszáj volt a mackót kimenteni. 

Amikor fölhoztuk a mederből, tanakodni kezdtünk, kié lehetett, hogyan került ide.
A fűzfák alatt valaki megágyazott magának rongyokkal, rossz paplanokkal. A lombok sokáig elrejtették a fészket, a lombhullás azonban felfedte a titkot. Falun nincsenek hajléktalanok, egy-egy présház, majorság befogadja a rászorulót. Erről a helyről is kiderült, hogy olyan ember alkalmi búvóhelye, aki, ha nagyon berúg, nem mer a családja szeme elé kerülni, itt vészeli át a kritikus időszakot, amíg kijózanodik.
A maci az övé nemigen lehetett - vélekedtünk, de azért körbekérdeztük a szóba jöhető környékbeli nagymamákat, nem ismernek-e rá az unoka játékára. 

Miután a viharvert medvét senki nem vállalta, hazavittük.
A hazaúton nevet is adtunk neki, hogy ne érezze magát idegennek köztünk. Mivel orosz származásúnak gondoltuk, és nekünk amúgy is két orosz író a kedvencünk mostanában, az ő nevükben megtalálható betűkből raktuk össze a Zsenyát.
Zsenya fél napig fürdőzött egy vödör fertőtlenítős meleg vízben, majd illatos habfürdőkben merült el a feje búbjáig, végül egy farönkre terített, puha rongyon száradt.

Amikor szalonképesnek ítéltük, megölelgettük, s bebocsátást nyert termeinkbe. Akad itt gyerek is, aki az ágyába fogadta, úgyhogy Zsenya életében a boldog nyugalom évei következtek volna.
Ha a harmadik nap reggelén nem arra ébredünk, hogy irgalmatlanul viszkető csípések borítanak bennünket minden testtájunkon. 
A negyedik nap a csípések felhólyagosodtak, s mivel egyikünk ezekre még allergiás is, olyan sebek kezdtek tarkállani rajta, hogy ránézni is szörnyűség volt.
Féregnek, élősködőnek, tetűnek, bolhának semmi látható nyomát nem leltük, még nagyítóval sem, de általános, több felvonásos fertőtlenítésbe kezdtünk, s a gyógyszertárban a különféle kenőcsök is szépen fogytak ez idő alatt.

Igazából soha nem bizonyosodott be, hogy kizárólag Zsenya a bűnös. De odalett a bizalom. Száműztük a lakásból. Az ámbituson, egy polcon üldögélve bámulja a tájat bánatos tekintettel azóta. Talán a végtelen tajgára gondol.
 Mi meg arra, hogy milyen bonyodalmakat képes teremteni az élet még az ártatlan jócselekedetek nyomában is.

A ló 

A szurdik keskeny, gyalogjárdáján épp csak elfér két ember egymás mellett. Mellette az úton  szünet nélkül zúgnak az autók le s fel, lévén a falunak ez az egyetlen, gépjárművel is járható kapuja. 
Kétoldalt két magas, növényzettel sűrűn benőtt partfal. Látványosan szép út ez, ráadásul tele különös látnivalókkal.  Nem megy ritkaságszámba, hogy a pengevékonyságú kerekeken száguldozó, sárga-fekete darázsnak öltözött versenybiciklisek valamilyen gigantikus nagyságú mezőgazdasági munkagép mögött tekernek, majd egyszer csak előkerül egy házilag gyártott haszonjármű, amiről nem lehet eldönteni, hogy esőtetős motor vagy szellősre hagyott autó. Gyakran megesik az is, hogy mindenféle rakománnyal - például viháncoló gyerekekkel - megrakott lovaskocsi döcög veled szemben.
Ezen a nyáron városnéző kisvonatok is jöttek-mentek a szurdikban, ahol soha egy percnyi vákuum nem jut az unalomnak.
De most mi mentünk lefelé a keskeny gyalogjárdán, velünk szemben meg lovasok jöttek.

Messziről látszott, hogy elférni csak úgy fogunk majd  - mivel az úttestre a forgalom miatt nem tudunk lelépni - ha ők erősen a támfalhoz húzódnak. De még így is egészen szoros közelségbe kerülünk majd a lovakkal, amiket egyébként mélységesen szeretünk, elismerjük minden rendkívüli képességüket, de a magam részéről én rettentően tartok is tőlük.  Mert, ha netán nem lennék szimpatikus valamelyiküknek - elvégre nem szeretheti az embert mindenki - egy ilyen ló már csak a nagyságánál fogva is többszörös előnyt élvez az én védtelenségemmel szemben.

Velem már annyi minden történt, hogy időnként arra gondolok: bőven leróttam ebbéli adósságaimat ahhoz, hogy most már ne kerüljek a baleseti sebészetre. De ló még nem rúgott meg eddig. Úgyhogy most halált megvető bátorsággal, egy teherautó és egy motor közt átcikáztam az úttesten a szemközti partfal alá,  s ott meghúzódva vártam, amíg a lovas csapat elhalad.  Kissé furcsállták a manőveremet, ezért a látszat, és maradék önbecsülésem megmentése kedvéért  fényképezni kezdtem.
 

Hogy a lovak mit éreztek eközben, nem tudom. Láttam már lovat röhögni, de ilyesmi itt nem történt, ezek annál intelligensebb állatok lehettek. Hogy aztán otthon, az istállóban hogyan tárgyalták meg ezt a különös viselkedést maguk közt, azt egészen részletesen el tudom képzelni.
De azóta is eszembe jut néha: nagyapámnak még istállója volt, apám is nagy hozzáértéssel bánt a lovakkal. Hol következik be az ember életében az a pont, amikor a lélektelen gépekkel szemben nincsenek aggályai -  a lelkes élőlényektől meg elkezd félni....?