A nemzeti hulladéktól a bőrpörköltig

Ácsorog az ember a buszmegállóban, mivel többnyire pár perccel korábban érkezik, s ilyenkor praktikusan beszélgetéssel üti el a várakozási időt.
 Engem minden alkalommal lenyűgöz az az ív, amit ezek az alkalmi társalgások képesek leírni, elindulván olyan témától, amelytől aztán szinte azonnal elszakadva látszólag cél nélkül csaponganak, míg végül eljutnak valami egészen meglepőhöz, nem ritkán olyan tanulságokat, vagy éppen soha nem hallott ismereteket feltárva, amilyeneket az első mondatnál még senki nem feltételezett.
Indulhatunk a jégtől, hogy aztán két perc múlva elérjünk a tűzig - útba ejtve közben szinte bármit.

  Az én kedvenc falusi buszmegállóm egy három oldaláról zárt, masszív kis faépítmény, amely olyan jól véd minden kívülről érkező, zord időjárási hatástól, hogy a hátsó falához támaszkodó padra akár még télen is le lehet ülni. Mivel pedig ebben a faluban hegyeken- völgyeken gyalogol keresztül az ember, mire idáig ér, jólesik lehuppanni, ha csak pár percre is. A közeledő zúgás hangjára aztán szaporán fel lehet állni, mert a busz motorjának hangját a gyakran utazgató azonnal felismeri.
Ezúttal azonban tévedésbe esett, szemétszállítási nap van, s a szemeteskocsi épp olyan erőteljesen morog az emelkedőn, mint a busz szokott.
- Nahát!- szólal meg a padról felkászálódó  utazó - Ez nem a busz. Még maradhattam volna ülve egy kicsit.
Ezzel azután el is indul az erre az alkalomra rendelt beszélgetés.
Valakinek a szemétszállítókról eszébe jut, hogy a szelektív hulladékot is ma viszik, de kora reggel, amikor az ő utcájukban jártak, már megint nem hagytak üres sárga zsákokat, amiben a következő két hét hulladékát lehetne gyűjtögetni. Ugyanez volt két héttel ezelőtt.
 Aki zsákot szeretne, annak ügyfélfogadási napon le kell jönni a falu közepébe - ha épp van erre ráérő ideje - az irodába, ott kaphat - tárgyalják a várakozók, levonva végül a tanulságot: sehogy sincs az rendben, ha a szolgáltató a lakóktól várja el, hogy tegyen eleget a szolgáltatás ama részének, aminek  ő szolgáltatóként nem képes megfelelni. Valaki még azzal is megtoldja: amióta a szemétszállítás is nemzeti, egyúttal megbízhatatlanná is lett. A csekkeket zavarosan, hektikusan postázzák, alig lehet nyomon követni, hol tart a lakó a befizetéssel.
Ezen a ponton a kéményseprés szétzilálására térnek át a  beszélgetők, ami nem, hogy nemzeti nem lett, de szinte elhalt. Szájról szájra járnak a még hadra fogható kéményseprők elérhetőségei, telefonszámok, lakcímek. Meg a történetek, persze, hogy jön a szakember hófehér ingben, szépen felöltözve, és kioktatást tart az előírásos tüzelés,  a fűtéskorszerűsítés mibenlétéről. Úgyhogy azoknak neve is terjedni kezd, akik a vezetékkorszerűsítéskor eldobált, felesleges villanyvezetékre tettek szert, amikből aztán kiváló kéménykotró eszközöket alakítottak.

  - Tudják, mivel lehet a leghatásosabban koromtalanítani? - kérdi  ekkor egy férfi, amire mindenki felkapja a fejét, hátha valami páratlan nagyszerűségű praktika birtokába juthat.
A válasz: a leghatásosabban koromtalanítani kocsonyazselésítővel lehet.
Akinek leghamarabb visszajön a hangja, így szól:
 - Hogy mi van?!
A férfi a sokat tapasztalt falusiak mindentudásával magyarázza: előszörre ő se hitte, de kipróbálta, és nagyon jól bevált. Amikor a legjobban lángolt a vegyes tüzelésű kazánban a tűz, fogta a kocsonyazselésítő tasakot, be a lángok közé, a korom meg buhhhhhh!, csak úgy zúgott kifelé a kéményből.
 - Én még kocsonyazselésítőt se láttam... - vallja be egy, a sarokban álldogáló asszony.
 - Maga nem szokott kocsonyát főzni?! - néznek rá értetlenül, ő meg szinte szégyenkezve:
 - ....nem szeretjük.....
 - Akkor a bőrpörköltről se hallott  - így a férfi, aki viszont nem csak, hogy hallott, de többször evett is, sőt ő maga is készített már bőrpörköltet. Nem tartja titokban a receptet sem.  Eszerint, ha az ember azt hallja, hogy valahol disznót vágnak - faluhelyen nem megy az ilyesmi ritkaságszámba manapság sem - oda ellátogat haladéktalanul, és kér néhány lapnyi megtisztított disznóbőrt. Azt otthon addig főzi, amíg vajpuha nem lesz, majd ugyanúgy készíti el, mint a pacalt szokásos.
 Nem tudni, a bőrpörkölt mennyei ízét bizonygató férfi hallott-e valamit Cserna-Szabó  András  Nagy pacalkönyvéről, amit én, töredelmesen bevallom, nem olvastam, mivel a pacalt ki nem állhatom. De arra azért kíváncsi lennék, Cserna-Szabó hallott-e már a bőrpörköltről.
A  férfi azt bizonygatja, hogy a szomszéd faluban a kádárok, amikor még voltak, nem csak abból gazdagodtak meg, hogy kiváló hordókat csináltak, amikre igen nagy volt a kereslet, hanem abból is, hogy úgyszólván bőrpörköltön éltek. Nagyon szerették, meg aztán kiválóan lehetett a húsételek minimumra való csökkentésén spórolni.
Itt tartunk éppen, amikor beáll a busz. Nem is késett, mégis, volt elegendő időnk, hogy társalgásunk íve a szemétszállítástól egészen a bőrpörkölt nagyszerűségéig elérjen.

Falusi baromfiudvarban a pesti kutyák is boldogabbak

 

Gomba háromezer lelkes, összkomfortos falu, a fővárostól alig negyven kilométerre. Mindig is népszerű volt a falusi környezetre vágyók között, de a határában a gyorsforgalmi út – amelyen alig húsz perc alatt el lehet majd érni Pestet - nemrég elkezdett építése miatt az ingatlanforgalom megsokszorozódott ezen a környéken. Az öreg, felújításra szoruló parasztházak is mind gazdára találnak, noha korábban is szívesen vásároltak itt ilyeneket a falusi életmódot választó városiak.

A falu arca azonban – a korszerűsítésektől, felújításoktól eltekintve – a lényegben keveset változott: falu maradt, amelyre mindmáig jellemző a háztáji gazdálkodás. Ünnepek környékén cseppet sem meglepő, ha a kerítések mögött üstház füstcsöve eregeti a füstgomolyokat, az üstben abalé rotyog vagy zsírszalonna serceg, pöfékel.

A minap a Háromrózsában - a falurészek régi neveit, a Háromrózsáét, a Szarkaházét, a Szutyokét vagy a Papárkáét és a többit, gondosan feltüntetik az utcanévtáblákon - egy talicskával találtam szemben magam, amin egy férfi feldarabolt disznót tolt, hegynek felfelé. Társa pedig a vállára vetve jókora sódart cipelt, ami már nem fért a talicskára – itt ez is hozzátartozik az ünnepi készülődéshez. A baromfiudvar pedig még azoknak a portáknak a legtöbbjében is elengedhetetlen, ahol már nem művelik a kiskertet, inkább parkosítottak. De valamelyik szögletben azért elkerítenek egy-egy darabot dróthálóval, a tyúkoknak, kacsáknak. Olyan porta is akad nem kevés, ahol libacsapat gágog, gyöngytyúkok üldögélnek a tűzifarakáson, és egészen mulatságos a falu internetes közösségi fórumán nyomon követni az olyan vitákat, hogy idegesítheti-e a falusi embert a szomszéd kakasának fülsértő kukorékolása. Ilyenkor általában a városról leköltözöttek szokták védelmükbe venni a zajosabb baromfikompániákat, s a helyiek fiatalabbjai bizonyul türelmetlenebbnek.

Azon a Szőke Ferenc utcai portán azonban, ahová most ellátogattunk, a falu és a város jellemzői egyaránt jelen vannak – a maguk műfajában cseppet sem egyedüliként a faluban. A Balhé nevű minnesotai törpemalacot, ezt az okos, barátságos, vidám kis jószágot hobbiállatként tartják, de a nyulak és a baromfiak első egyedeiből, és a majd 'ötezer négyzetméteres kert egyelőre huszonkét gyümölcsfájából egy gondosan eltervezett gazdaság képe kezd kibontakozni.

Két fiatal ember, a pesti Bánfalvi Judit és párja, a mendei Gere-Szabó József falusi házat keresett, és amint Gombát meglátták, nyomban beleszerettek.

Gombába beleszeretni nagyon könnyű, olyan festői természeti környezeteben fekszik, ami a Mátra vidékét idézi. Löszfalak, lankák, hegyek-völgyek váltakoznak , a domborzati viszonyok „emeletes utcákat” eredményeznek, és annyi a vadregény, hogy a legsivárabb képzelet is képes ráhangolódni. Hát még, ha valaki eleve ilyen helyre vágyik, mint Gere -Szabó Józsefék is, akik nem csak a tájba szerettek bele, de a házba is, amire huszonharmadikként leltek rá. Előtte ugyanis huszonkettőt már megnéztek, de itt azonnal tudták, hogy ez lesz az igazi.

Tavaly ilyenkor már kőművesek kezdték lakhatóvá tenni a helyet, ahol a nyárikonyha sajnálatos módon megadta magát, ledőlt, de a többi ígéretesnek mutatkozott. Igaz, vagy tizennyolc fuvar szemetet, törmeléket, limlomot kellett kitakarítani a portáról, de ma már látszik: megérte.

El lehetett kezdeni lerakni a háztáji gazdaság alapjait.

A kiskutya, aki Judittal Pestről került ide, azonnal a Paradicsomban érezte magát. A fekete cica nemkülönben, s ezt bizonyítandó - más macskákkal ellentétben, akik úri jó dolgukban egeret fogni sem hajlandók, tán el is felejtették, hogyan kell – ő az egerészésben is jeleskedik.

Gere-Szabó József, akinek egyébként kertész a tanult szakmája - noha sem ő, sem a párja nem a tanult szakmájukban dolgoznak, mint ahogyan az manapság nem megy ritkaságszámba – világéletében nagyon szerette az állatokat. Falusi gyerek lévén, értett is hozzájuk. Nem csak azért, mert mindent jól megfigyelt, hanem mert igazán érdekelték őt. Már gyerekkorában olyan könyveket kért ajándékba, amik az állattartásról szóltak, például a kecske szakszerű tartásáról és neveléséről , és állatorvosnak készült.

Nyílegyenes életpálya csak keveseknek jut, de akik nagyon akarják, azok szerencsés esetben képesek helyet teremteni az életükben annak a foglalatosságnak, ami hozzáadja a napjaikhoz a nélkülözhetetlen többletet.

Először megvásárolták a kisállatbörzén a tyúkokat. Gondosan, szín szerint válogatva. Tíz darab van belőlük, gyönyörűek, aranyszínű, fogolyszínű, kendermagos, fényes tollú madarak-nem csoda,ha a két kakas gyakran összevitatkozik rajtuk. Fiatal még az állomány, egyelőre csak tojással látják el a gazdáikat, de jövőre már több fészekalja kiscsibe is szaladozhat a nekik elkerített udvarrészen.

Tápot nem kapnak, viszont kedvükre kapirgálhatnak, és mindig kapnak valami különlegességet is. A tyúk a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem hülye tyúk – derült ki a gazdáik számára is, amikor kipróbálták, vajon megeszik-e a metélőpetrezselymet, amiből az idén rengeteg termett a kertjükben. Mi az hogy megették! Amikor az élelmiszer áruházakban kétszáz forintért adtak egy csokor petrezselymet, Gere-Szabóék baromfiudvarában a jószágok dúskáltak ebben a csemegében.

Mivel almából is jó volt a termés, most a nyulak rágják boldogan a felesleges gyümölcsöt. Meg a sütőtököt, amiből ugyancsak van jócskán. A német óriás fajta nyulakból egyelőre egy anyát és egy bakot tartanak Gere-Szabóék, a tíz kisnyúl világra jötte volt a nyúlállomány szaporodásának kezdete. Egyet ugyan már elajándékoztak, de a többihez nagy reményeket fűznek.

Jövőre birkákkal szeretnék gyarapítani a gazdaságot- mondják – és lesz majd disznó is a már készülő ólba. Balhét, a minnesotai törpemalacot Bánfalvi Judit a születésnapjára kapta a barátnőjétől, mert már régóta szeretett volna egy ilyen vidám, helyes kis jószágot. A most öt-hat hónapos Balhé sohasem lesz vágásérett, a biológiai törvények szerint tíz évre szabott élete végén természetes úton távozik majd a malacparadicsomba . Addig is mindenkivel barátkozik, mindenbe beleokvetetlenkedik, és ellenállhatatlanul szeretteti magát.

A kertben - amelynek végéből a gombai halastóra látni – egyelőre huszonkét gyümölcsfa van, de tervezik, hogy kajszibarack fákkal ültetik be. Az egyik legdrágább gyümölcs ez, és alig van belőle a piacon. Ki is számolták: háromszáz darab fér majd el éppen.

Ha felsétálnak a kert végébe, onnan már a halastóra látni. A Szőke Ferenc utca olyan magasan van, hogy belátni innen egész Gombát: alattuk terül el a falu. Kis ideig ebben a látványban gyönyörködni, már az maga felér egy relaxációval.

Felépíteni egyetlen baromfiudvarból egy önellátó, jól prosperáló kis gazdaságot – az meg egy életprogram. De már most tudni: mindig lesz benne annyi öröm, hogy megérje.

A sokadik pecsét

Hát ezt is megcsinálták.
Trombitásné  csak nézte a kezében tartott kis kék ellenőrző könyvet, és ha a hétköznapok nem vetik alá már amúgy is folyamatos, komoly lélektani edzéseknek, talán hangosan felröhögött volna. Vagy elsírja magát.

Most épp a kettő közt lengett a kedélyállapota, mint az inga, de sem egyik, sem másik nem következett be. Egyszerűen csak a két tenyerébe temette az arcát, és hagyta kattogni a gondolatait.
Amikor a nagyobbik gyerek iskolájában lett kötelező a vasárnapi templombajárás, magukban zúgolódtak, de hangosan nem kifogásolták. Eleinte legalábbis. A nagymama ugyan a szokásosnál gyakrabban iktatta be a vasárnapi ebédhez való készülődés közben előadott emlékezéseinek sorába azokat a történeteket, amelyek hátborzongató részletességgel érzékeltették, amint a dédnagymama a tanyától a vasúti sínekig tartó másfél kilométeren át lapátolta a combközépig érő havat zokogva, átkozódva, hogy a gyerekei beérjenek a faluba a reggeli diákmisére. De sose derült ki, milyen hátrányok érnék a három gyereket, ha a diákmisét elmulasztanák, mert a diákmiséről egyetlenegyszer, az életük árán sem mertek volna hiányozni. Ha az volt a verdikt, hogy hajnali ájtatosság, vagy korai mise, netán, hogy másnapra kívülről kell fújni szentéletű Kaszap István teljes életútját, akkor annak meg kellett lennie.
Trombitásné anyja erre a szentéletű Kaszap Istvánra maga is egészen jól emlékezett. Hátborzongatóan különös emlék kötötte hozzá, élete legelső emléke. Két-hároméves korunk eseményeire állítólag még nem tudunk emlékezni, de Trombitásné anyja egészen pontosan fel tudta idézni a tanyai kis szobát, a sarkában álló vetett ágyat, amiben egy nagyszemű, szomorú fiú fekszik, aki tüdőbeteg, haldoklik, és akihez nem nagyon engedik közelebb menni, a fertőzés miatt. Egy napon azonban különös izgalom lesz úrrá a családon, mindenki ünneplőbe öltözik, menniük kell valahová, ahová a tüdőbeteg fiút és az apró gyereket értelemszerűen nem vihetik. Kivételesen és kényszerűen egymásra bízzák hát őket, csak pár órára, hátha addig nem üt be semmi baj.
A kicsi gyerek ül az ágyban, hallgatja a nagyszemű fiút, aki egy könyvből Kaszap Istvánról olvas, aztán halkan többször is elénekel egy dalt. Egy csendes, lassan hullámzó nótát, amiben esik az eső a mezei virágra és a magyar honvéd bársony-barna homlokára, a honvéd pedig, aki nagyon fázik, miközben erdő-mező ázik, arra gondol, hogy nagyon elázik hazáig.
A fiú nemsokára meghal, Trombitásné anyja pedig idővel megtudja róla, hogy a nagybátyja volt, és olyan fiatal, hogy a szerelmet meg sem ismerhette. A katonaságot igen, s a szentek életén kívül  sikerült olyan jól a lelkébe vésni azt is, miszerint az életével a hazának tartozik, hogy utolsó kívánságaként katonaruhában fotografálta le őt a házhoz rendelt fényképész. Aki olyan ügyes ember volt, hogy később a meghalt fiúnak ezt a képét egy papírra másolta az anyja arcképével. Így aztán lehetett kettejüknek legalább egy olyan képe, ahol közösen vannak megörökítve.

 Trombitásné hideglelős borzongással hallgatta ezeket a történeteket, és el se tudta volna képzelni, hogy hasonló élmények kerüljenek be a családja újabb kori történelmébe.
De aztán a nagyobbik gyerek iskolájában kötelező lett a heti egyszeri ájtatosság, a templomlátogatás, és ezzel együtt megjelentek a szentek és a vasárnap reggeli veszekedések is.  A papa "az embernek alig van pár rohadt hétvégéje és akkor se pihenheti ki magát rendesen, kísérd most te a gyereket a nyüves templomba" kezdetű monológjait az anyai kifakadások kísérték: " nekem főznöm kéne, délben mind jöttök majd éhesen". A gyerek sírt, hogy a templomban hideg van és unatkozik, inni se lehet, pedig legutóbb is annyira szomjas volt, hogy majdnem kiszédült a padból.
A legtöbbször a nagymama bizonyult az egyetlen megoldásnak, aki templomba járni ugyancsak egyáltalán nem akart, de az unokája iskolai boldogulása kedvéért, fogcsikorgatva bár, mégis hajlandó volt rá. Sőt, megírta az igazolásokat is - mert minden alkalommal  igazolni is kellett a templomlátogatásokat - s istentiszteletek végén rendre odajárult a lelkészhez pecsétért és aláírásért.
Egy nap azonban nem bírta tovább, kifakadt.
Azon a vasárnapon történt ez, amit egy olyan kellemesnek ígérkező szombat este előzött meg, mikor is szalonnasütögetéshez gyűlt össze a család a kertben. Sűrű, nehéz szagok szálltak, füstölt szalonnáé, kolbászé, hagymáé, pirosan világított a tűz parazsa, s valamelyikük azt találta mondani e romantikus este hevületében, hogy énekelni kellene most valami szépet.
És akkor a nagyobbik Trombitás gyerek, aki egész héten amúgy is ezt gyakorolta, mert énekórán osztályozzák majd hétfőn, rázendített az Ó, Sion ébredj kezdetű zsoltárra.
A család megkövülten hallgatott.
A nagymamánál azonban - aki tábortüzek körül pattogó ritmusú dalokhoz, vidám hangulatokhoz volt szokva, de azzal is elégedett lett volna, ha azt fújják, hogy Zöldre van a rácsos kapu festve  - ezzel betelt a pohár. Másnap azzal az epés megjegyzéssel tolta az igazolást aláírásra a lelkész keze alá, hogy sehogy nincs ez így rendben, valaki észrevehetné már, változtatni kéne ezen a kötelező gyakorlaton
 - Ó, igen - mosolygott a lelkész nyájasan - ezek a kézzel írott cédulák szerintem sincsenek rendben. Be kellene vezetni egy előrenyomtatott templomlátogatási igazolást.
És megcsinálták - nézte most Trombitásné a kék ellenőrzőt, amit a kisebbik gyerek nyomott a kezébe az imént.
 Vékony füzetke, harminckét pecsétnek van benne hely. Aki nem igazolja az előírt kötelezőt, annak minden alkalommal fekete pont jár, s minden ötödik pont egy jegyet ront a magatartás osztályzatán.
 Trombitásné szerette a verseket, most tehetetlenségében megint  eszébe jutott egy, ami Isten gyakori emlegetésekor  - pedig emlegetik mostanában annyit, hogy azt akár meg is sokallhatná, már amennyiben tényleg létezik - újabban mindig felidéződik benne:
"Valaha én is úr akartam lenni/ Ó, bár jó szolga lehetnék! /De szolga csak egy van, az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség."
Lehetséges-e, hogy megismétlődik minden - szólalt meg benne rémülten egy kérdés.
 Aztán felemelte a tekintetét, már csak megszokásból is, mert felette nem az égbolt feszült, hanem a konyha kissé kopott festékű plafonja, a sarkokban itt-ott pókhálóval, közepén egy időnként pislákoló neoncső a keskeny, opálos  hengerével, és megmagyarázhatatlan módon az jutott eszébe, el ne felejtse megkérdezni az anyját, vajon visz-e még valaki virágot a szinte gyerekként meghalt, katonaruhás nagybácsi sírjára.

Alagút

 Ha úton vagyok, leginkább a kertek alján szoktam közlekedni, lévén, hogy a zónázó  vonatok,  és a helyközi buszjáratok mind ott járnak. Olyasmiket látni arrafelé, ami az autós társadalomnak - különös tekintettel a vezető pozícióban lévő úrvezetőkre - nemigen szokott a szeme elé kerülni. Nincs vele dolguk, így aztán számukra nem is léteznek a kétségbeejtő vasútállomások, a porták hátsó kertjei az ott összegyűjtögetett "egyszer még szükség lesz rá" maradék anyagainak rozsdás vagy korhadó kupacokká nemesült dombvonulataival, a hajdani zártkertek szegénynegyedekké változott világával, kiüresedett üzemcsarnokok csontvázaival.

 Épp gyerekek dekorálták a kisváros állomásának aluljáróját - a Csillagfürt Alapítvány növendékei nyerték el a jogot a MÁV aluljárószépészeti pályázatán, hogy még az ősszel mesevilágot fessenek a kietlen alagút falaira - amikor már nem bírtam tovább, és lefényképeztem, mint jut fel az utazóközönség ebből a lenti mesevilágból  a fenti peronra.
Háromtagú család próbálta megvalósítani a feladatot éppen akkor.
Először az apa szorította a hasához a jelentős méretű papírdobozt, és cipelni kezdte fölfelé a huszonvalahány lépcsőn. Jó erőben lehetett, mert egyszer sem állt meg szusszanni közben.

Összeszorított foggal drukkoltam neki, mert pár éve láttam már lezuhanni itt egy férfit, akit a körülötte pirosló vértócsával együtt úgy kerülgettek az arra járók, hogy közben senkinek nem jutott eszébe a mentőket hívni.  Egy asszony meg azzal terelgette odébb bámészkodó családtagjait, hogy "menjünk már, még megijed a gyerek".
Ilyen itt most nem volt, ez a fiatal férfi épségben felért, a csomagot a földre huppantva visszafordult, hogy a feleségével közösen felcipeljék a babakocsit is, benne  gyerekkel, s várják a peronon szép nyugodtan a zónázót - mintha ez így lenne a világ természetes rendje.

Oldalt, a lépcsősor mellett eközben a lift  - amelyiket fennállása óta már háromszor is megrongáltak, majd újjáépíttek, de működni sem akkoriban, sem azóta nem látta emberi szem - mozdulatlanul várta a dolgok jobbra fordulását.
Esett az eső aznap , ahogyan mostanában mindig szokott. A kispesti állomáson keresztül a perontetőkön is, mint a szitán. Az ilyesmit már minden ingázó a végzetnek tudja be, ami nem fog változni emberöltőkön keresztül. Csakúgy, mint Zuglóban vagy Kőbánya-alsón, ahol az embernek gyakran támad az az érzése, hogy ha egy filmforgatásnál az apokalipszis utáni tájra lenne szükség, az itteninél jobbat nem találnak. Az Örs vezér tere felé igyekvő villamos ablakából elébünk táruló látvány ugyancsak pompásan beleillik ebbe az elképzelésbe.

Megtettem jó párszor már ezt az utat, nem ért meglepetésként semmi.
De az ősszel valami mégis.
Nem sokkal előtte, egy kétszemélyes, családi kampánystáb tagjaként ( amelynek egyike maga a képviselőjelölt volt) olyan jól produkáltunk - a plakátkészítést és a rádióbeszéd összeállítását kifejezetten élveztem  - hogy támogatottunkat  fényes eredménnyel a független diákparlament megyei képviselőjévé választották. Szinte sajnáltam, hogy ezután legfeljebb olykor-olykor, bár eleinte mindenképpen, már csak a kísérő szerepének örülhetek. Azt is csak addig, amíg egy vidéki gyerek a főváros sűrűjében megtanul eligazodni.
Így történhetett, hogy a rozsdatemetőkön keresztül vezető utak végén egy napon fényesen világító épület előtt találtam magam. Aztán meg benne, mert kíváncsi voltam, és senki nem szólt, hogy mit keresek itt.

Leültem a pálmák alá a folyosón, és hallgattam az épp arra vonuló takarítónő kocsijának surrogását a szőnyeg puha csíkján.  Megszólítottam, elbeszélgettünk. Csend volt körülöttünk, csak távolról hallatszott valami tompa moraj. Mint utóbb kiderült, vastaps volt, Vekerdy Tamás épp akkor fejezte be az előadását, azt honorálták a diákküldöttek ezzel az elismeréssel. Ha előre tudtam volna, nem hagyom ki semmiképpen, de erről akkor, ott lemaradtam.
Másnap ellenben, ugyanezt a morajlást hallva, mentem szaporán a hang után. Egy jókora előadóteremben akkor búcsúzott egymástól a diák-képviselők népes hada, a többnapos program végeztével.  Megtapsolták egymást, aztán táncolni kezdtek, össze-összeborultak, nevettek, elérzékenyültek.  Sokféle srác, sokféleképpen eleresztve, egyvalamiben mégis egyformák.
Nem tűrnek némán bólogatva.

Most például tüntetnek január 19-én.
 A diákparlamenti választások környékén már Soros- bérencekként emlegette őket a kincstári sajtó. Meg hogy nem is legálisak. Hogy hivatalosan nem is léteznek. Hogy amúgy is eleve kudarc az egész.
 A napokban, a holdbéli tájon hazafelé tartva egy bádogbuszon -  amelyik úgy rázkódott alattam két és fél órán keresztül a negyvenkilométeres úton, hogy ha vesekövem lenne, annak a sorsa már el is intéződött volna ez idő  alatt -  elgondoltam, amint hasonló buszokon a diákok hajnalban az arra a hétre előírt harmadik alkalommal nulladik órára mennek éppen, táskájukban tizenöt kilónyi könyvvel, egyik kezükben tornazsákkal, a másik zsákban a rajzeszközökkel, egy szatyorban a külön dögnehéz  könyvvel, amiből a törivetélkedőre kell készülniük. Lekoppan néha a szemük, mert este tizenegykor még a görög társadalmak összefoglalóját tanulták az esedékes dolgozatírásra. Sápadtak, fáj a hátuk, otthon is sok a zűr.  Elegük van. És nincs, aki szót emeljen értük - hát megszólalnak ők maguk.

"Ne menj suliba!" címmel szerveznek diáktüntetést január 19-ére a Parlament elé. A tanulók kezdeményezése a gyenge oktatási rendszerre akarja felhívni a figyelmet. A tüntetést szombat kora délutánig 6500-an igazoltak vissza, és további 25 ezren jelezték, hogy érdekli őket.

A vadászó macska uccája

Azt tudtam eddig, elég régóta, hogy a halászó macska uccája Párizsban van, a Szajnára fut ki, és hogy Földes Jolán díjat nyert az ebben az uccában játszódó, az emigráns -létről írott regényével a a londoni Pinkert kiadó nemzetközi regénypályázatán.

Azt is tudom egy ideje, hogy itt, az enyémmel szomszédos utcában, amit egy darabon hol vidáman dudorászó, hol lomhán, némán araszoló patak határol, ugyancsak vannak halászó macskák, s hogy erről az utcadarabról, benne  a falusi ember sorsáról szintén lehetne súlyos, hol derűt, hol drámát, hol fényt, hol sötétet megmutató regényt írni. Ha lenne Londonban Pinkert kiadó, s az kiírna megint egy nemzetközi pályázatot, tán érdemes is lenne.

Azt ellenben tegnap vettem csak észre először, hogy a macskák milyen végtelen türelemmel és állhatatossággal képesek vadászni.

Épp azon iparkodtunk a Hétévessel, hogy egy szem makkot - amit az aszfalton talált - elhelyezzük a kiszáradt fűzfa odújában. Úgy okoskodtunk, hogy ne maradjon annak az elpusztult öreg fának a helye üresen a patak partján,  hadd táplálkozzon a korhadékból az a makkocska, ami  tavasszal majd bizonyára kisarjad ott, és hatalmas tölgyfává nő. 

Nem fogja tudni senki, csak mi ketten - idővel aztán már csak ő, meg akit még méltónak talál az ebbe a titokba való beavatásra - hogy ennek a fának a létezése nekünk köszönhető. 

 

 Hogy ezt ilyen jól elvégeztük, mentünk aztán elégedetten tovább, amikor észrevettük a két kis fekete dombot.

 

Két kis fekete domb ült ugyanis a zúzmarás tájban, s csak mikor közelebb értünk, akkor derült ki, hogy az egyik egy vakondtúrás, a másik egy fekete macska.

Jó óra múlva jöttünk visszafelé, de tán több is volt az, amikor a macska még mindig ott ült, várva, kidugja-e a fejét a vaksi kis jószág.

Másnap a dombocska érintetlenségéből arra következtettünk, hogy a vakondnak esze ágában sem volt kibújni. Az ösztönei nyilván felülmúlták még a macska végtelen türelmét is.

De ekkor én arra lettem kíváncsi, a népi hiedelem szerint időjárásilag vajon mit jelent, ha a vakondok télvíz idején is alagutakat turkálnak, ahelyett,hogy aludnának. De csak az derült ki megint, hogy az olyan vidéki ember is, mint én, aki azt hiszi, otthonosan mozog a természetben  - jobb, ha tudja, hogy nem tud az égvilágon semmit. 

A szakirodalomból ugyanis kiderül - szégyen, hogy személyes tapasztalatok helyett egy ilyen hétköznapi apróság is már csak onnan.... - hogy a vakond télen sem megy el téli álmot aludni, hanem dolgozik tovább, sőt van, amelyiknek az átfagyott talaj sem akadály. A vakond téli álma csak legenda, sőt az sem igaz, hogy a harapásával megbénított gilisztákat raktároz el télre magának. Naponta csaknem a teljes testsúlyával megegyező  mennyiségű táplálékot eszik meg, amit elraktározni egész télre nem lenne képes. Amíg az átfagyott, hóval borított felszín felett süvít a jeges szél, addig a mélyben, a fagyhatár alatt az élővilág nem hibernálódó tagjai - mint a vakond - élik az életüket, túrnak, fúrnak, táplálkoznak. Öröm az ürömben - írja a hozzáértő -  hogy a vakond által télen készített mély (30-120 centiméter, a környezeti hőmérséklettől és talajtípustól függően) járatok várhatóan nem fognak beomlani nyáron sem, továbbá a kopogós hidegben a havas felszínre kitúrt vakondtúrások szépen összefagynak és egyben le lehet őket emelni, nem kell hozzá se vödör, se talicska, se gereblye.
Ami azt illeti, nyáron sem szoktam én túlságosan haragudni a vakondtúrások miatt. Olyan szép kis porhanyós földkupacokat készítenek a kert végén, mintha direkt nekem csinálnák, hogy a cserépbe való virágföldet  azzal össze tudjam keverni anélkül, hogy külön ásnom kellene hozzá.
A kövér pajorokon is testvériesen megosztoznak a madarakkal, sőt az egyik fa tövébe helyezett madárfürdőt is közösen használják.
Elvagyunk mi egymással szépen. Most, hogy a vadászó macska uccájában is diadalmaskodott, még külön respektje is van nálam.

A galambtenyésztő, akinek olyan kitüntetése is van, ami nem létezik

December10.-én rendezik a galambtenyésztők országos kiállítását Dabason. A monori Kovács László már csak amiatt is nagy várakozással készül rá, mert a tavalyi kiállításokat csaknem kivétel nélkül meghiúsította a madárinfluenza fenyegető híre. Hol itt, hol ott rendeltek el karantént, ahonnan nem lehetett kihozni a madarakat. Hosszú kihagyás után végre megint összejöhetnek a szenvedélyes emberek, a galambtenyésztők. Kovács László pedig nem maradhat távol semmiképpen, hiszen ott van minden valamire való találkozón. Neki sem hobbija, inkább szenvedélye, a galambtenyésztés, amelynek révén olyan mennyiségű serleget és oklevelet halmozott fel az idők során, hogy azokból bámulatos gazdagságú kis múzeumot lehetne létrehozni. Miután már szinte minden létező elismerést magáénak tudhat, társai két évvel ezelőtt megajándékozták „Az év galambásza” címmel is. Szerinte ugyan hivatalosan ez a díj nem is létezik, ám a barátai, ismerősei, kollégái létrehozták, csak hogy megszavazhassák neki. A mindenki által csak Tasziként emlegetett Kovács László pedig ugyanúgy örül e díjnak- számára a díjak non plus ultrájának - mintha az valóságos szakmai elismerés lenne.

Kovács László még csak Lacika volt, és három éves, amikor a monori bádogos mester, Berki Józsi bácsi megajándékozta egy galambbal. Akkoriban ugyanis – meséli – minden harmadik monori háznál tartottak galambokat, minden ötödiknél pedig disznót. Neki szerencsére nem kismalac, hanem galamb jutott. Hideg volt, hát betette a kabátja alá a kebelébe, nehogy baja essék hazáig. Csakhogy a nagy elővigyázatosság közepette ő maga esett hasra, s bár nagyon megütötte magát, csupa vér volt , mindegyre a galamb életéért aggódott.

Nagy szenvedélyek szoktak ilyen kalandosan kezdődni, ezúttal sem volt másképpen.

Kovács László ráadásul olyan típusú – életvidám, barátságos, közvetlen, társaságot kedvelő - ember, aki nagyon szeret élni. Az élet pedig minden jel szerint viszontszereti őt, hagyja örülni és boldogulni. Alighanem emiatt ragadt rá az arisztokratikus Tasziló névből lerövidített Taszi becézés is, ennek eredetét azonban ma már senki nem firtatja.

Néhai Borzsák Farkas volt az ő legnagyobb mestere és mentora a galambtartásban és tenyésztésben – meséli az eddigi szakmai életét a vendéglátásban eltöltő Kovács László, aki a kikapcsolódást, a pihenést, a sikereit és örömeinek legtöbbjét saját bevallása szerint a galambászatnak köszönheti. Borzsák Farkas, a galambtenyésztők akkori egyesületi elnöke pedig jó irányba terelgette: megismertette az érdeklődő gyerekkel, mi a különbség a galambjaikat kurjongatással és csörömpöléssel hajtó, a lépvesszős madárszerzéstől sem visszariadó csiszárok, és az igazi, komoly galambtenyésztők között. Mivel a fiú az utóbbi szeretett volna lenni, tizenkét évesen belépett az egyesületbe.

Se szeri, se száma azóta elért sikereinek. Díjazott galambjaival járja az országot, kiállításról kiállításra viszi a madarait, és azt mondja, nem lehet ebbe beleunni, mindmáig ő maga is órákig képes gyönyörködni bennük. Hogy ez így lehet, abban sokat köszönhet a szenvedélyét mindig szelíd megértéssel kezelő családjának, feleségének, édesanyjának. És nem utolsósorban a kertszomszédnak, Kardulecz Pálnak, akire mindig számíthat. Ha a munkája elszólítja hazulról, Kardulecz szomszéd szívesen eteti, gondozza a galambokat, mintha csak a sajátjai lennének.

Kovács László meghatott hálával emlegeti, és kéri, ki ne felejtsük írásunkból ezt a fontos momentumot.

A névrokon Kovács Jánost is meg kell említenünk feltétlenül – aki Figaróként vagy Tapétaként tart számon a baráti kör, lévén hogy az egyik szakmája a fodrászat, a másik a szobafestés-tapétázás – a monori galambtenyésztők talán legszenvedélyesebbjét, ha lehet ebben rangsort felállítani egyáltalán - aki fáradhatatlan motorja volt a monori keringő fajta hivatalos elismertetésének. Eleven tárháza a galambtenyésztés tudományának , akitől az ifjabbak is sokat tanulhatnának.

Csakhogy Kovács László - akinek már kétszer sikerült elnyernie a néhai mester, Borzsák Farkas emlékére alapított, a legszebb egyszínű galambért odaítélhető díjat, s ha harmadszorra is sikerül, a díj végérvényesen a birtokába kerülhet - amiatt szomorú mégis, hogy nincs kinek átadni a tudományt, nincs utánpótlás.

És nem csak, hogy utánpótlás nincsen, a fiatalabb korosztályokat már bálokra, társasági eseményekre sem lehet összetrombitálni. Pedig pár évvel ezelőtt még százhatvanan is részt vettek a családjukkal egy-egy díjkiosztó gálán és bálon. Újabban azonban már a kiállításokra is lasszóval kell fogni a közönséget – állapítja meg keserűen. De mivel alapjáraton jó kedélyű ember, mindjárt hozzáteszi: ha a lassan kiöregedő egyesületi tagok a fiaikra, lányaikra nem is számíthatnak a folytatásnál, úgy tűnik, az unokákra talán igen: közülük sokan mozgolódnak.

Így hát mégis van remény, hogy három év múlva, amikor a V068-as számú Monori Galambtenyésztő Egyesület fennállásának századik évfordulóját ünnepelheti, az nem csak az idősebb korosztály szomorkás-nosztalgikus találkozója lesz majd.

Ha nem is olyan látványos módon, mint még tíz-tizenöt éve is, de Monorra és környékére jellemző a csíszárkodás, azaz a galambok befogása. A kisváros légterét időnként hatalmas galambfalkák népesítik be. Az első monori galambegyesület 1921-ben alakult. Egyik alapító tagját, Szemeri Endrét a monori keringő fajta galamb avatott tenyésztőjeként tartja számon a szakma.
A magyar alföldi (körösi) keringőkből és a Monoron tenyésztett galambokból alakult ki a monori keringő. Jellemzői: zömök testű, élénk vérmérsékletű, közel vízszintes testtartású, kissé emelt farkú. Leeresztett (lompos) szárnya a talajt nem érintheti. Fején – melyen a szíveseknél színes homlokfolt (koronacsepp) látható – két oldalt rozettában, a fejtetővel egy magasságban végződő fésű helyezkedik el. A homlok vonala a csőr vonalába törés nélkül csatlakozik.
A fajtát vékony, egysoros, világossárga, esetleg hamuszürke szembőr, 14-17 milliméter hosszú csőr, sima (toll nélküli) láb jellemzi. A csőr és a karom a szíveseknél és az egyszínűeknél csontszínű (a feketéknél és az ezüstöknél jelzett csőrvég), a szalagosoknál szürke. A szívhátúak és a fehérek szeme sötét (bükköny), a többi egyszínűé, a kovácsoltaké és a szalagosoké kukoricasárga színű. Faroktartása emelt, kormánytollainak száma tizennégynél kevesebb nem lehet. Zsírmirigye nincs. Jól repül, röpképessége egy óra időtartam. Szapora galamb, fiókáit dajka nélkül neveli.
Szín- és rajzváltozatai az egyszínűeknél: sárga, vörös, fekete, barna, fehér, ezüst. A szalagosoknál és a kovácsoltaknál: kék, kék fakó, a szívhátúaknál pedig kék, sárga, vörös, fekete és olaj. A szívhátúak előfordulnak pántos farokkal, a faroktő felső fedőtollai ilyenkor keresztirányban, kettő-öt centiméter szélességben színesek, a kormánytollak és a faroktő tollai pedig fehérek. A szívhátúak ugyanakkor lehetnek párnás farkúak is, fehér kormány- és felső fedőtollakkal. A fajta színei egyenletesek, teltek, lakkozottak. A szíves hátúak jellegzetessége az előke, azaz a csőr alatti fehér rajz, amely a begy közepéig ér.
A Magyar Galamb- és Kisállattenyésztők Országos Szövetsége 1999-ben, az Európai Kisállattenyésztők Szövetsége pedig 2000-ben ismerte el önálló fajtaként a monori keringőt

Három kis mese

A szökevények 

 

Amióta megláttuk a faluban, épp a zöldségesbolt előtti úton azt a két, szabályos kör alakú aszfaltfoltot, azóta jutnak eszünkbe különböző magyarázatok arra, hogyan kerülhettek ezek oda. Hogy vajon mi lehetett az a valami, ami két ekkora gödröt teremtett , amiket aztán bitumennel épp ilyen körkörösen kellett bestoppolni.

Már a science fiction világában tartottunk az okok keresése közben, amikor egy esős napon arra vezetett az utunk, és hirtelen megvilágosodtam. 

Hát persze! A szökevény pöttyök! Csakis azok ugorhatnak le óvatlan pillanatban egy-egy ruhadarabról, hogy világgá menjenek. Aztán jön egy teherautó, egy bálázógép, egy kukoricakombájn, egy tejjel csurig tele tankkocsi, vagy épp a busz - ilyenek szoktak eldübörögni itt rendszeresen - és szegény kalandvágyó pöttyöket belevasalják a betonba.

Ami a zöldséges előtt az úton látható, az tulajdonképpen a szabadság után sóvárgó pöttyök sorstragédiájának mementója.

Így talán a csíkok jelenlétének okát sem kell már tovább keresni. Bár, ha valaki ismeri azok igaz történetét, boldogan meghallgatnám.

A medve

Száraz volt a patakmeder  elég sokáig, épp csak a közepén tekergett egy gilisztányi vastagságú ér, amikor egy nap észrevettük a mélyben a mackót.  A partról a füzek megpróbálták ugyan lehulló leveleikkel betakargatni, hogy ne fázzon, mert hidegek voltak már az éjszakák, de másnapra esőt ígértek az időjósok. A megáradó patak elől muszáj volt a mackót kimenteni. 

Amikor fölhoztuk a mederből, tanakodni kezdtünk, kié lehetett, hogyan került ide.
A fűzfák alatt valaki megágyazott magának rongyokkal, rossz paplanokkal. A lombok sokáig elrejtették a fészket, a lombhullás azonban felfedte a titkot. Falun nincsenek hajléktalanok, egy-egy présház, majorság befogadja a rászorulót. Erről a helyről is kiderült, hogy olyan ember alkalmi búvóhelye, aki, ha nagyon berúg, nem mer a családja szeme elé kerülni, itt vészeli át a kritikus időszakot, amíg kijózanodik.
A maci az övé nemigen lehetett - vélekedtünk, de azért körbekérdeztük a szóba jöhető környékbeli nagymamákat, nem ismernek-e rá az unoka játékára. 

Miután a viharvert medvét senki nem vállalta, hazavittük.
A hazaúton nevet is adtunk neki, hogy ne érezze magát idegennek köztünk. Mivel orosz származásúnak gondoltuk, és nekünk amúgy is két orosz író a kedvencünk mostanában, az ő nevükben megtalálható betűkből raktuk össze a Zsenyát.
Zsenya fél napig fürdőzött egy vödör fertőtlenítős meleg vízben, majd illatos habfürdőkben merült el a feje búbjáig, végül egy farönkre terített, puha rongyon száradt.

Amikor szalonképesnek ítéltük, megölelgettük, s bebocsátást nyert termeinkbe. Akad itt gyerek is, aki az ágyába fogadta, úgyhogy Zsenya életében a boldog nyugalom évei következtek volna.
Ha a harmadik nap reggelén nem arra ébredünk, hogy irgalmatlanul viszkető csípések borítanak bennünket minden testtájunkon. 
A negyedik nap a csípések felhólyagosodtak, s mivel egyikünk ezekre még allergiás is, olyan sebek kezdtek tarkállani rajta, hogy ránézni is szörnyűség volt.
Féregnek, élősködőnek, tetűnek, bolhának semmi látható nyomát nem leltük, még nagyítóval sem, de általános, több felvonásos fertőtlenítésbe kezdtünk, s a gyógyszertárban a különféle kenőcsök is szépen fogytak ez idő alatt.

Igazából soha nem bizonyosodott be, hogy kizárólag Zsenya a bűnös. De odalett a bizalom. Száműztük a lakásból. Az ámbituson, egy polcon üldögélve bámulja a tájat bánatos tekintettel azóta. Talán a végtelen tajgára gondol.
 Mi meg arra, hogy milyen bonyodalmakat képes teremteni az élet még az ártatlan jócselekedetek nyomában is.

A ló 

A szurdik keskeny, gyalogjárdáján épp csak elfér két ember egymás mellett. Mellette az úton  szünet nélkül zúgnak az autók le s fel, lévén a falunak ez az egyetlen, gépjárművel is járható kapuja. 
Kétoldalt két magas, növényzettel sűrűn benőtt partfal. Látványosan szép út ez, ráadásul tele különös látnivalókkal.  Nem megy ritkaságszámba, hogy a pengevékonyságú kerekeken száguldozó, sárga-fekete darázsnak öltözött versenybiciklisek valamilyen gigantikus nagyságú mezőgazdasági munkagép mögött tekernek, majd egyszer csak előkerül egy házilag gyártott haszonjármű, amiről nem lehet eldönteni, hogy esőtetős motor vagy szellősre hagyott autó. Gyakran megesik az is, hogy mindenféle rakománnyal - például viháncoló gyerekekkel - megrakott lovaskocsi döcög veled szemben.
Ezen a nyáron városnéző kisvonatok is jöttek-mentek a szurdikban, ahol soha egy percnyi vákuum nem jut az unalomnak.
De most mi mentünk lefelé a keskeny gyalogjárdán, velünk szemben meg lovasok jöttek.

Messziről látszott, hogy elférni csak úgy fogunk majd  - mivel az úttestre a forgalom miatt nem tudunk lelépni - ha ők erősen a támfalhoz húzódnak. De még így is egészen szoros közelségbe kerülünk majd a lovakkal, amiket egyébként mélységesen szeretünk, elismerjük minden rendkívüli képességüket, de a magam részéről én rettentően tartok is tőlük.  Mert, ha netán nem lennék szimpatikus valamelyiküknek - elvégre nem szeretheti az embert mindenki - egy ilyen ló már csak a nagyságánál fogva is többszörös előnyt élvez az én védtelenségemmel szemben.

Velem már annyi minden történt, hogy időnként arra gondolok: bőven leróttam ebbéli adósságaimat ahhoz, hogy most már ne kerüljek a baleseti sebészetre. De ló még nem rúgott meg eddig. Úgyhogy most halált megvető bátorsággal, egy teherautó és egy motor közt átcikáztam az úttesten a szemközti partfal alá,  s ott meghúzódva vártam, amíg a lovas csapat elhalad.  Kissé furcsállták a manőveremet, ezért a látszat, és maradék önbecsülésem megmentése kedvéért  fényképezni kezdtem.
 

Hogy a lovak mit éreztek eközben, nem tudom. Láttam már lovat röhögni, de ilyesmi itt nem történt, ezek annál intelligensebb állatok lehettek. Hogy aztán otthon, az istállóban hogyan tárgyalták meg ezt a különös viselkedést maguk közt, azt egészen részletesen el tudom képzelni.
De azóta is eszembe jut néha: nagyapámnak még istállója volt, apám is nagy hozzáértéssel bánt a lovakkal. Hol következik be az ember életében az a pont, amikor a lélektelen gépekkel szemben nincsenek aggályai -  a lelkes élőlényektől meg elkezd félni....?