Legyen malacunk!

( A kép malacfigurái a gombai óvodásokat dicsérik)


A karácsonyfán, a felszálló meleggel olykor együtt libegő díszek - közöttük fő helyen a kedvencek, a vigyori, a síelő és a dióbölcsőben ringó kisdedre vigyázó manók - már készülődnek, vissza a dobozba, ahol végigaludták az egész évet, tavaly karácsony óta.
Mindjárt vízkereszt,kezdődik számukra az újabb alvásidő.
A malacok viszont egyre jobban igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, pedig a legutóbbi szilveszterkor elhangzott szerencsekívánatok óta egyáltalán nem teljesítették a tőlük elvárható minimumot sem. A pénzes malac inkább fogyott, mint hízott, a szerencsemalacok meg nemcsak, hogy elő sem jöttek, de azt se lehetett tudni, hol vannak egyáltalán.

 
Fekete macskákkal ellenben naponta volt találkozásom. A patakparti házban éldegélnek, és egyikük szemlátomást kiválasztott magának engem: rajtam gyakorolja az ijesztgetést.

Ül a kerítés mellett, netán a kutyaól tetején, vagy egy fűcsomón kinyújtózva nyalogatja a mancsát, miközben én már a sarkon elkezdem mantrázni, hogy " kérlek, ma ne szaladj át előttem".

 Ám alig érek a ház közelébe, ez a fekete macska minden foglalatosságát félbehagyva rohan át előttem az úton, keresztben, ahogyan az a babonák nagykönyvében útmutatásul le vagyon írva.


De tegnap színét sem lehetett látni, abban a házban is malacos nap volt ugyanis. A drótkerítésen át figyelemmel lehetett kísérni az éppen zajló műveleteket. Mivel a háziak barátságos emberek, ennek megörökítését is engedélyezték.

Na,mi van?- kérdeztem gondolatban a fekete macskát - Most bezzeg a sózóteknő közelébe se mersz jönni, igaz? Ha egy ilyen napon kezdenéd el ijesztgetni a jó népet,  a sonkák, csülkök, oldalasok közelében fitogtatnád a hatalmadat, egyből vége lenne a te jó világodnak is. Többé egy farok se jutna a tányérodra, fanyalodhatnál az egerekre.

Válasz persze nem jött.

Pedig milyen jó kis recept ez uralkodó hajlamú macskák megregulázására.
 Malacos napot kell tartani, olyan háziakkal, akiknek a puszta jelenléte is távol tartja a dézsmálásra hajlamos egyedeket, még ha azok babonás varázserővel felvértezettnek hiszik is magukat.
Akkor hát legyen ennek kipróbálásához az új évben mindannyiunknak elégedetten röfögő, rózsás malaca!

Égi parádé

 Olyan még sosem fordult elő, hogy ha úton vagyok, az csak magáról az úton levésről szóljon. A zötyögésről, az üres tekintettel való ücsörgésről, az álomba lökdöső, alattomos kis zajokról.

 
 Vannak rosszkedvű napok, amikor már reggel érezni lehet, hogy ez a nap az üres semmi napja lesz, amibe legfeljebb az elmulaszthatatlan rutinfeladatok férnek majd bele, azok meg nem számítanak. Azok épp csak a víz felett tartják az épp elsüllyedni kívánkozó fejet, de nem visznek előre.
Ahhoz, hogy valami történjék, mi magunk is kellünk.
Ha, mondjuk, ülünk kedvetlenül a konyhaasztalnál, pokolba kívánva az utazást, amelyre indulnunk kell mindjárt, és hirtelen azt vesszük észre, hogy a szemközti ablakon túl, a szomszéd ház kéménye és egy csenevész akácfa törzse közt az égbolt a holland zászló piros-fehér-kék trikolórjának színeire változik, akkor nevessünk fel, és kérdezzük meg magunktól, hogy miért a holland, éppen most, amikor a nemzeti érzelmek felgerjedéséhez már csak az égi jel hiányzik.
 Elvégre miből tartott volna piros-fehér-zöldet produkálni a légkörben visszaverődő fényeknek. Pláne vízszintesen.

 

 

  
 Ám attól, hogy ezt egyáltalán észrevettük, a kedvünk is megjön, mintegy észrevétlenül. Azt követően pedig, ha nem is egész úton, de többször is részünk lehet az égi fény-és felhőjátékokban.
Napnyugtakor pedig valóságos parádé nézőközönsége lehetünk a vonat és a busz ablakából.
 Pilisnél még csak narancssárga és vörös az ég, de Albertirsánál egy rőfösbolt pultjává változik a boltozat alja, ahová sárga, vörös - rubint és karmazsin - pezsgő- és tojáshéj színű, rózsaszín, lila, szürke és fehér selymeket tereget elénk a láthatatlan mennyei kereskedő, és ezt abba sem hagyja egészen  Budai-út megállóhelyig.
 Hogy az utazók miért nem bámulják megnémulva, vagy a gyönyörűség visszafojtott kiáltásaival a látványt, noha máskor büdös, füstös és hangos égi parádékért még fizetni is hajlandók, azt sose fogom megérteni.
Kicsit később, amikor  a kisvárosi vasútállomás előtti téren ránk zuhan a gyér mesterséges fényekkel pettyezett sötét, amelyben a zöldségesbódé hátsó udvarának kerítése mellé felsorakoztatott, hálóba zárt karácsonyfák úgy festenek, mint a csúcsos végű, bebábozódott rovarok, még egy bónuszt is kapunk.
A buszra várakozást nehezen tűrő, folyvást rohangáló gyerkőchöz odalép egy fiatal nő, kitárja a sűrű szövésű, bálamadzag fogantyús szatyorja száját, és azt kérdi:
- Mutassak neked valamit?

Ez a kérdés a gyér számú várakozóban is érdeklődést kelt, a szatyor köré sereglünk, és belebámulva meglátjuk az ott  mélységes nyugalomban ücsörgő nyulat.
Így karácsonytájt ugyan inkább halat várna az ember, viszont erről a nyúlról kiderül, hogy ha megnő, óriásnyúl lesz majd. Legalább nyolckilós.
 A fiatalasszonyról meg az derül ki - ő maga állítja - hogy állatbolond. Senkitől nem tanulta az állattartást, de sikerült kiépítenie maga köré egy jókora gazdaságot, amiben a néma kacsától a mangalicáig, a libától a galambig mindenféle állat megtalálható.
Egyszer talált egy meglőtt galambot, amit a pulóverével letakarva csempészett haza a buszon, ahol akkor még fizetni kellett az állatszállításért. A galamb pedig meggyógyult, és mielőtt jobblétre szenderült volna, három fészket is kinevelt.
Azóta a hattagú családnak van már száztíz galambja - derül ki.
Gyönyörűek, ahogyan falkában az égen keringőznek. Az is bámulatos égi parádé tud lenni.
Ezért is imádják a galambokat - meséli - miként a többi állatot is. Ez a szenvedélyük.
Ami nem gátolja meg őket abban, hogy ne szeressék a libasültet.
A galamblevesről és a töltött galambról nem is beszélve.

A cifra meg a rongyos

Az életünket állítólag mindenféle jelek és jó szándékú figyelmeztetések kísérik, csak már rég elfelejtettük, hogy odafigyeljünk rájuk. Így aztán nem is tudunk olvasni belőlük. Amit szerencseként is felfoghatunk, elvégre hol van nekünk időnk arra, hogy mindenféle rébuszokat fejtegetve tépelődjünk, aktuálisan épp hogyan kellene okosan döntenünk sorsunk alakításában.
Legtöbbször el is tévedünk rendesen, s csak hosszas küzdelmek árán találunk vissza a saját utunkra. Vagy vissza se találunk többé, hogy hátralévő időnkben elveszve bukdácsoljunk, amíg legvégül a reményünket is elhullajtjuk egy olyan élet szélére sodródva, ami nem nekünk volt szánva.

Ha meggondolom, hogy mindez egy rongyos karácsonyfa láttán jutott eszembe, éppenséggel az is lehet egy jelzés. Ha mérföldkő nem is, egy útjelző kődarab talán tán mégis.
 A rongyos karácsonyfát egy műmárvánnyal burkolt lépcsőház félemeleti lépcsőfordulójából örökítettem meg. Nézegettem napok óta közelebbről is. Hol a nevetés jött rám közben, hol elöntött a méreg. Hogy lehet egy Belvárosi sétánynak nevezett képződménynek  - ami üzletek, irodák és társasházi lakások belső udvara, ahol két olyan gigantikus és gyönyörű rozmaringbokor burjánzik vadul, hogy már a puszta létezésükkel kiérdemelték volna a névadó tisztségét- nagyjából a közepén lévő szökőkútba belenyomni egy rozsdás vasat, abba beledugni egy kopott fenyőt, majd ráaggatni néhány kósza láncot és boát, végül kinevezni karácsonyfának? Miféle paródiája ez az ünnepi hagyománynak? Vagy, ha paródia nem, hát minő igénytelenség?
Mondták, hogy egy idősebb asszony műve a hagyományromboló, vagy polgárpukkasztó alkotás, de közelebbről nem tudtak róla semmi egyebet.
Aztán megjelent a közelében az egyik üzlet ajtaja mellett a cifra is.

Paródia az is, de a polgár nem pukkad rajta. Legtöbbjük szereti, talán otthon is épp ilyet állít majd, ha telik rá neki. Színes, csillog, villog, elvégre karácsonyfának ez a dolga.
Ezek ketten, a rongyos meg a cifra most ott nézik egymást a belső udvarban.
Én meg őket bámultam a lépcsőfordulóból, föntről, amikor eszembe jutott a jel.
  Ez a lépcsőforduló fél évszázaddal ezelőtt, amikor az épület, amelyben benne foglaltatik, még községi tanácsházaként funkcionált, szürke beton volt. Kopott, szürke beton, meg fehérre meszelt fal. Az ablakból tanácsi bérlakások ajtajára és raktárépületekre lehetett látni. Ezen a lépcsőn baktattam reggelenként életem első munkahelyére, a községi tanács gazdálkodási osztályára, ahol ebadót könyveltem naphosszat. Mint kiderült, a tanácsi gazdálkodás fortélyai közül erre voltam csupán alkalmas. Hogy az ebenként nyolcvan forint adót rubrikákba vezessem, arcomon sötét életundorral.
Hamar vége lett ennek, épp akkoriban került át a a monori szerkesztőségből a pestibe - a mutációból az anyalaphoz, ahogyan akkoriban a beavatottak lazán megfogalmazták az ilyesmit - egy régi munkatárs, s a helyére pályázók közül én lettem a befutó.
 A járási tanács épületéből aztán átköltözött az öttagú szerkesztőség - amelynek társulatát gyakornokként erősítettem - a régi tanácsháza épületének földszintjére. Ahol a belvárosi sétány gondolatát, mint utópiát,  még kiröhögték volna a napközisek, akik az egyik üzlethelyiséget kapták meg étkezőhelynek, egy udvari raktár ellenben tanszobává lényegült át, ahol tehénkolomppal jelezték a a tanerők a tízperces szünetet.
Ebben az időben tehénkolomp vezényszavára írogattam cikkeim sokaságát, ugyanis havi negyven flekk volt a kötelező penzum, ami nem kevés.
Mentek azután az évek szélsebesen, velük én is, más újságokhoz, más helyekre, ahol mások rázták a tehénkolompot, nemigen figyelve közben útjelzésekre. Előre menni, ez volt a fontos, más jelek meg amúgy sem mutatkoztak.
Bezzeg most bele tudja tolni az ember arcába a sors, vagy mi, ezt a két karácsonyfát, a rongyost meg a cifrát.

Jó ideje a régi szerkesztőségi szobák helyét ugyancsak üzlethelyiség foglalja el - csakúgy, mint egy másik üzlethelyiséget a maga idejében ugyanitt, az irodák.
A hajdani tanácsi irodák helyén viszont városi lakások vannak. Abban a szárnyban ellenben, ahol az ebadót könyveltem hajdan, egy egészen másik szerkesztőség székel, ahová állandó szerzőként egyelőre  - még, és már megint - én is tartozom.
Az én köröm bezárult. Ugyanazon a helyszínen visszatért önmagába.
És most meg kellene fejtenem, hogy ezen a számomra kultikus helyen a két karácsonyfa mit jelent. A rongyos a múltat, a cifra a jövőt, vagy épp fordítva.
Hogy hamarosan megjelenik egy szépen, egyszerűen, harmonikusan dekorált jelen, arra nem számítok.
Egy elegáns, művészi, gondosan kivitelezett darabra meg már végképp.

Hideg

Mi mást lehetne mondani erről, mint hogy gyönyörű. Mert gyönyörű.
Mi másról lehetne ilyenkor beszélgetni a hegyről lefelé menet, mint hogy mindjárt jön a karácsony.
És hogy karácsonykor ki kellene menni a gyerekhez, Londonba.
Vannak a faluból kint jó páran fiatalok. Miért épp innen ne mentek volna.
Lehet itthon is élni éppen, csak hát miből. Miképpen. Amikor a jövő hétig se lehet előre látni semmit.
A kevesek, akik jó helyre születtek, nem értik ezt.
Ők, ha mennek, nyaralni, üdülni, világot látni mennek.
A többiek muszájból.
A kevesek nem értik a többieket.

Miről is lehetne beszélni zúzmarás fák, jéghártyás, de még locsogó patak mellett ballagva - ez késő éjjel is ugyanígy locsog fecseg, ő van csak ébren az egész faluban - mint a buszról.
Ami Békéscsabáról érkezik, de itt is megáll, a faluban, ha idejében meg van beszélve, és másnap már Londonban szállhat ki az ember. Háztól házig. És csomagot is lehet vele küldeni. Vagy üzenetet.
Jól megszervezték ezt. Szükségből. Ezt is.
Gyönyörű ez a zúzmarás táj.
Karácsonykor talán hó is lesz.
Nekünk.

Karácsonykor.
Majd gondolunk egymásra, ha nem találkozhatunk.
Majd interneten megbeszéljük, hogy odakint mi van. 

"Szerettem volna szépen, rendben élni"

Leé József: Frázisnak tűnő állítás a csavargók életéről

Se itt, se ott. Majd mégis, majd sehol -
de mindenütt, és bárhol, bármikor,
ahol csavargó lépte bandukol,
ahol folyó, s mellette ott a part,
 a párhuzam a végtelenbe tart,
hol a kiút is Mőbiusz-szalag,
az idő áll - egyszersmind elszalad,
ahol a céltalanság lett a puszta cél:
a lét rideg. Pattanni kész acél.

„Szerettem volna szépen, rendben élni....”

A buszpályaudvar csöppnyi utasvárójában jó ideje hallgatólagosan működik a magányos szívek klubja. A váróból nyílik a nyilvános illemhely, amelynek őrizői - két olyan kiváló tulajdonságokkal bíró asszony, mint a végtelen türelem, az együttérzés, a meghallgatni tudás képessége és a csöndes részvét – köré lassacskán kiépült egy társaság, amelynek tagjai gyakran kifejezetten csak beszélgetni járnak ide. Kiönteni a szívüket.

Lehetne erről is írni igen tanulságosat, ezúttal azonban mi a két kedves asszony közül kifejezetten Piroskához ültünk be beszélgetni.  Ő a nővére a hajléktalan költőnek, Leé Sándornak, akinek a már halála után kiadott verseskötetét nemrégiben mutatta be a budapesti Írók Boltjának galériájában a kortárs magyar irodalom két kiváló alkotója , Baranyi Ferenc és Tóth Krisztina, valamint György Péter irodalomtörténész.

Piroska is ott ült, a helyiség közepetáján, a közönség között. Hallgatta, hogy mindhárman a kivételes napok közé sorolták, Tóth Krisztina egyenesen ünnepnapnak nevezte az alkalmat, amikor a Bánom is én című kötetet a leendő olvasók figyelmébe ajánlhatják. Leé József ugyanis, Baranyi Ferenc szavaival élve, igenis költő volt. Olyan költő, aki a legnehezebb sorsok egyikét cipelte, mégis, önsajnálat önmarcangolás helyett szinte hetykén. Nem akart szánalmat ébreszteni.

„Szerettem volna szépen, rendben élni/ Hiába volt -/ a rend mindegyre elkerül....../ Lélektelen/ káosz vesz körül – írja Egy pillantás az égre című versében..

A költők – nem a dilettánsok, mert azokat ,Tóth Krisztinát idézve, onnan lehet felismerni, hogy „ nem olvasnak egyáltalán, csak írnak, mint állat” - hanem azok, akik a dolgok mögé is látnak, nem a köznapi ember életét élik.

„Kár, hogy személyesen már sohasem ismerhetem meg. Ám versei jóvoltából sokkal jobban ismerem, mint egyik-másik közelinek vélt barátomat. Kérem, olvassák a verseit, ismerjék meg őt minél többen. Érdemes .”. - így ajánlja a kötet előszavában az olvasó figyelmébe Baranyi Ferenc a költő Leé Józsefet..

Piroska, a nővér azonban nem a költőt, hanem az édestestvérét ismerte, szerette és veszítette el.

Ő volt a csendesebb, a visszahúzódóbb, öccse az éltanuló, a az iskolai versmondó, akit mindenki szeretett.

Öcsi aranyos kisfiú volt. A papa a kefegyárból ahol dolgozott, léceket hozott haza, abból készített babakocsit. Piroska abban a kocsiban tologatta az öccsét, még a május elsejei felvonuláson is.

Amikor aztán külön kezdték építgetni az életüket, Józsikának két kapcsolata is zátonyra futott. Nem beszélt erről, de fájhatott neki. Amikor pedig a raktárban, ahol dolgozott, komoly hiányra derült fény, noha nem volt gyanúsított, mégis úgy érezte, hibáztatják – és ezt már nem tudta elviselni. Sétált az utcán, közben szedegette be a tablettákat, sorban egymás után. Többen is elmentek mellette, amikor összeesett, mire valaki kihívta a mentőket. A pszichiátriára került.

Jöttek később más bajok is sorban. A mamát kis híján agyonverték a betörők. Azt még túlélte, de két hét múlva agyvérzést kapott, az vitte el.

A szülői ház egy „jótevőé” lett. Egy kempingbiciklivel és egy hátizsákkal ment Leé József Pestre, előbb albérlőnek, aztán hajléktalannak.Piroska hiába hívta, költözzön hozzá, nem akart teher lenni senki nyakán.

Amikor komoly összeget nyert egy tévévetélkedőn, a pénz nagy részét elosztotta a hajléktalan barátai között. A fogait nagyon szerette volna megcsináltatni, de mire az kész lett, a gégerák már megkezdte munkáját. Be is fejezte, nagyon hamar. A hatvanadik évét sem sikerült megérnie.

A nővérével itt, a buszváróban látták egymást utoljára. Innen indult mindenszentek előtt a temetőbe, akkor már nagyon rossz állapotban volt.

 - Folytak a könnyeim, magamban mondogattam, hogy nézz vissza, kérlek, nézz vissza, Öcsi. Ült itt egy öreg néni a váróban épp akkor, azzal vigasztalt: ő már tudja, hogy meg fog halni, de nem akarja, hogy ezt én is lássam rajta, azért nem pillant vissza.

Két hét múlva meghalt.

Két éve ennek. A testét a bonctani intézetnek adományozta, hogy tanulhassanak rajta a medikusok. Azóta sincs eltemetve, és Piroska ebbe nem tud belenyugodni.

- De hiszen itt van az emléke, a versei, a friss, nyomdaszagú kötet- próbálkozom – a test csak hüvely. Ő tudta ezt.

- Ő tudta – jajdul fel Piroska – de én hol gyújtsak érte gyertyát? Hogyan higgyem el, hogy meghalt?

Azt mondja, éjszakánként sokszor megtorpan, amikor a buszváróban – lévén ő ott állandó délutáni műszakos, kora délutántól éjfélig, az utolsó buszjáratig – valami ismeretlen nesz kél, olyankor megkérdi: „ Te vagy az, Öcsi?” 

Aztán leinti magát, ugyan, hogy is lehetne.

Vagy ki tudja. Hiszen annyi mindent nem tudunk egymásról, még itt sem.

( Megjelent a Strázsa decemberi számában)

Jutalomutazás

Jól mondta Móricz, nagyon jól, hogy gyalogolni jó. Gyakorlom is nagy kedvvel, sokszor.
De hát Móricz nem tudhatta, hogy buszozni is milyen jó.

Városi buszon nem annyira, de falusi buszon, ott minden olyan jól el van találva, hogy nem lehet megunni.
 Nézem a múltkor is, ugyan mi leng a busz közepe táján, a csomagtartó szélére akasztva? Hát vállfára akasztott fehér ingek, szépen kivasalt egyen ingek, egymás hátára simulva.
Volt ott valami összehajtogatott kötényféle is, sötétkék, rajta emblémával, talán egy vendéglátóhely logójával, de azt csak egészen közelről lehetett jól látni. Én meg hátul ültem.
Amikor a busz dombra kapaszkodott, aztán amikor lefelé ereszkedett, olyan szépen lengedeztek ezek a friss ruhadarabok, hogy egészen családias lett tőlük a hangulat. Mintha valaki kitárta volna nekünk a ruhásszekrényét. Pedig az komoly kitárulkozás, hiszen abban  benne vannak a hétköznapjaink, az ünnepeink, a munkánk, a szórakozásunk, az ízlésünk, a szokásaink.
 De a tájat bámulni a buszon, a nagy panorámaablakokon át, az is milyen jó.
A táj önmagában is rendkívüli, vagy azért, mert rengeteg benne a szín és a forma, vagy azért, mert olyan egyhangú, kopár és színehagyott, hogy akármit bele lehet képzelni.
De képzelődni se nagyon szükséges, valami mindig előjön magától.
A tarisznyás ember, aki a szürke ég alatt, a lombtalan bokrok szerteszét meredő ágai közül vastag kesztyűben dörzsöli lefelé a tövisek közül a kökény fagycsípte, kék bogyóit.
Vagy a legelésző abrosz.
Az abrosz kék-fehér kockái kivirítottak a csenevész fatörzsek közül. Ide-oda imbolygott, hol előre lépegetett párat, hol oldalra. Aztán egyszer csak odaért egy piros, steppelt takaróhoz. Az is legelészett.
Az abroszok ugyanis takarók voltak az út menti lovarda kényesebb, fázósabb jószágainak hátán, amint az kiderült. Csak hát a lovak barnája az avarban nemigen látszott, nem úgy, mint a rikító minták a levegőben, a láthatatlan ember  - a láthatatlan paripa - köpenyén.
 Néha sikerül beülnöm a busz V.I. P. páholyába. Ritkán, mert mások is szeretnek azon a helyen, a pilótától jobbra lévő, első ülésen üldögélni. Annál a megállónál, ahol én szoktam felszállni, a királyi páholyban általában már ül valaki.
Ott egészen föntről nézhet az ember előre, oldalra, ahová csak akar. Jó meleg van, a motor duruzsol, a szántásban nyulak futkosnak, a csalitosban őzek hajolgatnak, a tanyák felé vezető dűlőkön biciklisek botorkálnak. Mi meg csak onnan magasról vetünk rájuk egy-egy pillantást, és úgy érezzük, milyen jó is nekünk.Pláne, ha nyugdíjasok vagyunk, és ingyenbe' van ez az egész.

Na meg a történetek!
A falusi buszokon ugyanis beszélgetni szoktak az utasok.
Egészen különös, hogy negyedórás utazásokba is egész élettörténetek tudnak beleférni.
Most legutóbb az órákról hallgattam nagyon mély tanulsággal bíró elbeszélést.
Előtte pedig a munkásember meggazdagodásáról.
Ezt az utóbbit most el is mesélem. A másikat majd legközelebb. Aztán a többit is szépen sorban, ha lesz irántuk érdeklődés. Az eddigiekre nem lehet panaszom, úgy vettem észre, sokunkat érdekel a másik ember drámája is, boldogsága is. Ha már a sajátunkat sosem ismerjük fel idejében, csak amikor már késő. Vagy ha mégis, hát nem tudunk vele mit kezdeni.

Valaki hangosan felnevetett, olyan jóízűen, hogy a közelében többen is elkezdtek a nevetése hullámverésén kacarászni.
- Énnekem máma nagyon rossz kedvem van - állapította meg a mellettem ülő lila kabátos, fekete műszőrme sapkás asszony, aki már ettől az egyetlen mondattól a sírás mezsgyéjére került, látszott a szája görbülésén. De összeszedte magát hamar, és szinte egy lélegzetre kijött belőle a történet, ami talán azóta kikívánkozott, amióta a hivatal kapuján kilépett.
Hivatalban járt ugyanis, ahol kiderült, hogy a vállalkozó, akinél másfél évtizede dolgozik, műszakonként 14-15 órákat is, nem fizetett utána csak napi négyórás járulékot.
 Elmúltam hatvan, nehéz már nekem ez a munka nagyon, gondoltam , utánanézek, mikor és hogyan tudnék visszavonulni - mondta az asszony.
- Nem gyanakodtam én, dehogyis, eszembe nem jutott volna ilyesmi. A főnök szegény ember volt, munkásember, közülünk való. De valahogy ügyesebb volt nálunk, neki bejött az élet. Mégis mindig mondogatta, hogy ő becsületesen csinál mindent, őneki a lelkiismerete tiszta, és hogy nyugodtan akar aludni.
És most kiderült, hogy becsapta magukat - fogalmazta meg a végkifejletet a közönség hátunk mögül figyelő tagja.
- Be, a rohadék-  fordult hátra az asszony - Most hazamegyek, felhívom telefonon, de még azt se tudom, mit mondok neki.
- Ami a száján kifér! - biztatta a mögöttünk ülő  - És jelentse is fel!
- Ugyan minek. Attól nekem még nem lesz pénzem.
-A vállalkozók agyon vannak szorongatva az adókkal. Muszáj nekik spórolni valamin.Ez az ember magukon spórolt. Ez ugyan disznóság, de manapság mindenki a saját túlélésével van elfoglalva, semmi más nem számít - magyarázta az előttünk ülő.
- Túlélés, mi?! - hördült fel az asszony, nem is a torkából, hanem valahonnan gyomorból - Egy év alatt fölépített egy negyvenmilliós házat!  
 A nap épp ezt a percet választotta ki, hogy tiszta erőből felragyogjon, elárasztva fénnyel nem csak az utat, hanem az utastér nagyobbik felét is. Az utasok fele szabályosan tündökölni kezdett.
- Na, má' meg, megyünk itten bele a túlvilági fénybe! - jelentkezett egy meglepett hang valahonnan középtájról.
- Ne örüljön - intette le valaki - Ez még nem az. Ez még csak jutalomutazás.