"Szerettem volna szépen, rendben élni"

Leé József: Frázisnak tűnő állítás a csavargók életéről

Se itt, se ott. Majd mégis, majd sehol -
de mindenütt, és bárhol, bármikor,
ahol csavargó lépte bandukol,
ahol folyó, s mellette ott a part,
 a párhuzam a végtelenbe tart,
hol a kiút is Mőbiusz-szalag,
az idő áll - egyszersmind elszalad,
ahol a céltalanság lett a puszta cél:
a lét rideg. Pattanni kész acél.

„Szerettem volna szépen, rendben élni....”

A buszpályaudvar csöppnyi utasvárójában jó ideje hallgatólagosan működik a magányos szívek klubja. A váróból nyílik a nyilvános illemhely, amelynek őrizői - két olyan kiváló tulajdonságokkal bíró asszony, mint a végtelen türelem, az együttérzés, a meghallgatni tudás képessége és a csöndes részvét – köré lassacskán kiépült egy társaság, amelynek tagjai gyakran kifejezetten csak beszélgetni járnak ide. Kiönteni a szívüket.

Lehetne erről is írni igen tanulságosat, ezúttal azonban mi a két kedves asszony közül kifejezetten Piroskához ültünk be beszélgetni.  Ő a nővére a hajléktalan költőnek, Leé Sándornak, akinek a már halála után kiadott verseskötetét nemrégiben mutatta be a budapesti Írók Boltjának galériájában a kortárs magyar irodalom két kiváló alkotója , Baranyi Ferenc és Tóth Krisztina, valamint György Péter irodalomtörténész.

Piroska is ott ült, a helyiség közepetáján, a közönség között. Hallgatta, hogy mindhárman a kivételes napok közé sorolták, Tóth Krisztina egyenesen ünnepnapnak nevezte az alkalmat, amikor a Bánom is én című kötetet a leendő olvasók figyelmébe ajánlhatják. Leé József ugyanis, Baranyi Ferenc szavaival élve, igenis költő volt. Olyan költő, aki a legnehezebb sorsok egyikét cipelte, mégis, önsajnálat önmarcangolás helyett szinte hetykén. Nem akart szánalmat ébreszteni.

„Szerettem volna szépen, rendben élni/ Hiába volt -/ a rend mindegyre elkerül....../ Lélektelen/ káosz vesz körül – írja Egy pillantás az égre című versében..

A költők – nem a dilettánsok, mert azokat ,Tóth Krisztinát idézve, onnan lehet felismerni, hogy „ nem olvasnak egyáltalán, csak írnak, mint állat” - hanem azok, akik a dolgok mögé is látnak, nem a köznapi ember életét élik.

„Kár, hogy személyesen már sohasem ismerhetem meg. Ám versei jóvoltából sokkal jobban ismerem, mint egyik-másik közelinek vélt barátomat. Kérem, olvassák a verseit, ismerjék meg őt minél többen. Érdemes .”. - így ajánlja a kötet előszavában az olvasó figyelmébe Baranyi Ferenc a költő Leé Józsefet..

Piroska, a nővér azonban nem a költőt, hanem az édestestvérét ismerte, szerette és veszítette el.

Ő volt a csendesebb, a visszahúzódóbb, öccse az éltanuló, a az iskolai versmondó, akit mindenki szeretett.

Öcsi aranyos kisfiú volt. A papa a kefegyárból ahol dolgozott, léceket hozott haza, abból készített babakocsit. Piroska abban a kocsiban tologatta az öccsét, még a május elsejei felvonuláson is.

Amikor aztán külön kezdték építgetni az életüket, Józsikának két kapcsolata is zátonyra futott. Nem beszélt erről, de fájhatott neki. Amikor pedig a raktárban, ahol dolgozott, komoly hiányra derült fény, noha nem volt gyanúsított, mégis úgy érezte, hibáztatják – és ezt már nem tudta elviselni. Sétált az utcán, közben szedegette be a tablettákat, sorban egymás után. Többen is elmentek mellette, amikor összeesett, mire valaki kihívta a mentőket. A pszichiátriára került.

Jöttek később más bajok is sorban. A mamát kis híján agyonverték a betörők. Azt még túlélte, de két hét múlva agyvérzést kapott, az vitte el.

A szülői ház egy „jótevőé” lett. Egy kempingbiciklivel és egy hátizsákkal ment Leé József Pestre, előbb albérlőnek, aztán hajléktalannak.Piroska hiába hívta, költözzön hozzá, nem akart teher lenni senki nyakán.

Amikor komoly összeget nyert egy tévévetélkedőn, a pénz nagy részét elosztotta a hajléktalan barátai között. A fogait nagyon szerette volna megcsináltatni, de mire az kész lett, a gégerák már megkezdte munkáját. Be is fejezte, nagyon hamar. A hatvanadik évét sem sikerült megérnie.

A nővérével itt, a buszváróban látták egymást utoljára. Innen indult mindenszentek előtt a temetőbe, akkor már nagyon rossz állapotban volt.

 - Folytak a könnyeim, magamban mondogattam, hogy nézz vissza, kérlek, nézz vissza, Öcsi. Ült itt egy öreg néni a váróban épp akkor, azzal vigasztalt: ő már tudja, hogy meg fog halni, de nem akarja, hogy ezt én is lássam rajta, azért nem pillant vissza.

Két hét múlva meghalt.

Két éve ennek. A testét a bonctani intézetnek adományozta, hogy tanulhassanak rajta a medikusok. Azóta sincs eltemetve, és Piroska ebbe nem tud belenyugodni.

- De hiszen itt van az emléke, a versei, a friss, nyomdaszagú kötet- próbálkozom – a test csak hüvely. Ő tudta ezt.

- Ő tudta – jajdul fel Piroska – de én hol gyújtsak érte gyertyát? Hogyan higgyem el, hogy meghalt?

Azt mondja, éjszakánként sokszor megtorpan, amikor a buszváróban – lévén ő ott állandó délutáni műszakos, kora délutántól éjfélig, az utolsó buszjáratig – valami ismeretlen nesz kél, olyankor megkérdi: „ Te vagy az, Öcsi?” 

Aztán leinti magát, ugyan, hogy is lehetne.

Vagy ki tudja. Hiszen annyi mindent nem tudunk egymásról, még itt sem.

( Megjelent a Strázsa decemberi számában)