Olyan még sosem fordult elő, hogy ha úton vagyok, az csak magáról az úton levésről szóljon. A zötyögésről, az üres tekintettel való ücsörgésről, az álomba lökdöső, alattomos kis zajokról.
Vannak rosszkedvű napok, amikor már reggel érezni lehet, hogy ez a nap az üres semmi napja lesz, amibe legfeljebb az elmulaszthatatlan rutinfeladatok férnek majd bele, azok meg nem számítanak. Azok épp csak a víz felett tartják az épp elsüllyedni kívánkozó fejet, de nem visznek előre.
Ahhoz, hogy valami történjék, mi magunk is kellünk.
Ha, mondjuk, ülünk kedvetlenül a konyhaasztalnál, pokolba kívánva az utazást, amelyre indulnunk kell mindjárt, és hirtelen azt vesszük észre, hogy a szemközti ablakon túl, a szomszéd ház kéménye és egy csenevész akácfa törzse közt az égbolt a holland zászló piros-fehér-kék trikolórjának színeire változik, akkor nevessünk fel, és kérdezzük meg magunktól, hogy miért a holland, éppen most, amikor a nemzeti érzelmek felgerjedéséhez már csak az égi jel hiányzik.
Elvégre miből tartott volna piros-fehér-zöldet produkálni a légkörben visszaverődő fényeknek. Pláne vízszintesen.
Ám attól, hogy ezt egyáltalán észrevettük, a kedvünk is megjön, mintegy észrevétlenül. Azt követően pedig, ha nem is egész úton, de többször is részünk lehet az égi fény-és felhőjátékokban.
Napnyugtakor pedig valóságos parádé nézőközönsége lehetünk a vonat és a busz ablakából.
Pilisnél még csak narancssárga és vörös az ég, de Albertirsánál egy rőfösbolt pultjává változik a boltozat alja, ahová sárga, vörös - rubint és karmazsin - pezsgő- és tojáshéj színű, rózsaszín, lila, szürke és fehér selymeket tereget elénk a láthatatlan mennyei kereskedő, és ezt abba sem hagyja egészen Budai-út megállóhelyig.
Hogy az utazók miért nem bámulják megnémulva, vagy a gyönyörűség visszafojtott kiáltásaival a látványt, noha máskor büdös, füstös és hangos égi parádékért még fizetni is hajlandók, azt sose fogom megérteni.
Kicsit később, amikor a kisvárosi vasútállomás előtti téren ránk zuhan a gyér mesterséges fényekkel pettyezett sötét, amelyben a zöldségesbódé hátsó udvarának kerítése mellé felsorakoztatott, hálóba zárt karácsonyfák úgy festenek, mint a csúcsos végű, bebábozódott rovarok, még egy bónuszt is kapunk.
A buszra várakozást nehezen tűrő, folyvást rohangáló gyerkőchöz odalép egy fiatal nő, kitárja a sűrű szövésű, bálamadzag fogantyús szatyorja száját, és azt kérdi:
- Mutassak neked valamit?
Ez a kérdés a gyér számú várakozóban is érdeklődést kelt, a szatyor köré sereglünk, és belebámulva meglátjuk az ott mélységes nyugalomban ücsörgő nyulat.
Így karácsonytájt ugyan inkább halat várna az ember, viszont erről a nyúlról kiderül, hogy ha megnő, óriásnyúl lesz majd. Legalább nyolckilós.
A fiatalasszonyról meg az derül ki - ő maga állítja - hogy állatbolond. Senkitől nem tanulta az állattartást, de sikerült kiépítenie maga köré egy jókora gazdaságot, amiben a néma kacsától a mangalicáig, a libától a galambig mindenféle állat megtalálható.
Egyszer talált egy meglőtt galambot, amit a pulóverével letakarva csempészett haza a buszon, ahol akkor még fizetni kellett az állatszállításért. A galamb pedig meggyógyult, és mielőtt jobblétre szenderült volna, három fészket is kinevelt.
Azóta a hattagú családnak van már száztíz galambja - derül ki.
Gyönyörűek, ahogyan falkában az égen keringőznek. Az is bámulatos égi parádé tud lenni.
Ezért is imádják a galambokat - meséli - miként a többi állatot is. Ez a szenvedélyük.
Ami nem gátolja meg őket abban, hogy ne szeressék a libasültet.
A galamblevesről és a töltött galambról nem is beszélve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése