De hát Móricz nem tudhatta, hogy buszozni is milyen jó.
Városi buszon nem annyira, de falusi buszon, ott minden olyan jól el van találva, hogy nem lehet megunni.
Nézem a múltkor is, ugyan mi leng a busz közepe táján, a csomagtartó szélére akasztva? Hát vállfára akasztott fehér ingek, szépen kivasalt egyen ingek, egymás hátára simulva.
Volt ott valami összehajtogatott kötényféle is, sötétkék, rajta emblémával, talán egy vendéglátóhely logójával, de azt csak egészen közelről lehetett jól látni. Én meg hátul ültem.
Amikor a busz dombra kapaszkodott, aztán amikor lefelé ereszkedett, olyan szépen lengedeztek ezek a friss ruhadarabok, hogy egészen családias lett tőlük a hangulat. Mintha valaki kitárta volna nekünk a ruhásszekrényét. Pedig az komoly kitárulkozás, hiszen abban benne vannak a hétköznapjaink, az ünnepeink, a munkánk, a szórakozásunk, az ízlésünk, a szokásaink.
De a tájat bámulni a buszon, a nagy panorámaablakokon át, az is milyen jó.
A táj önmagában is rendkívüli, vagy azért, mert rengeteg benne a szín és a forma, vagy azért, mert olyan egyhangú, kopár és színehagyott, hogy akármit bele lehet képzelni.
De képzelődni se nagyon szükséges, valami mindig előjön magától.
A tarisznyás ember, aki a szürke ég alatt, a lombtalan bokrok szerteszét meredő ágai közül vastag kesztyűben dörzsöli lefelé a tövisek közül a kökény fagycsípte, kék bogyóit.
Vagy a legelésző abrosz.
Az abrosz kék-fehér kockái kivirítottak a csenevész fatörzsek közül. Ide-oda imbolygott, hol előre lépegetett párat, hol oldalra. Aztán egyszer csak odaért egy piros, steppelt takaróhoz. Az is legelészett.
Az abroszok ugyanis takarók voltak az út menti lovarda kényesebb, fázósabb jószágainak hátán, amint az kiderült. Csak hát a lovak barnája az avarban nemigen látszott, nem úgy, mint a rikító minták a levegőben, a láthatatlan ember - a láthatatlan paripa - köpenyén.
Néha sikerül beülnöm a busz V.I. P. páholyába. Ritkán, mert mások is szeretnek azon a helyen, a pilótától jobbra lévő, első ülésen üldögélni. Annál a megállónál, ahol én szoktam felszállni, a királyi páholyban általában már ül valaki.
Ott egészen föntről nézhet az ember előre, oldalra, ahová csak akar. Jó meleg van, a motor duruzsol, a szántásban nyulak futkosnak, a csalitosban őzek hajolgatnak, a tanyák felé vezető dűlőkön biciklisek botorkálnak. Mi meg csak onnan magasról vetünk rájuk egy-egy pillantást, és úgy érezzük, milyen jó is nekünk.Pláne, ha nyugdíjasok vagyunk, és ingyenbe' van ez az egész.
Na meg a történetek!
A falusi buszokon ugyanis beszélgetni szoktak az utasok.
Egészen különös, hogy negyedórás utazásokba is egész élettörténetek tudnak beleférni.
Most legutóbb az órákról hallgattam nagyon mély tanulsággal bíró elbeszélést.
Előtte pedig a munkásember meggazdagodásáról.
Ezt az utóbbit most el is mesélem. A másikat majd legközelebb. Aztán a többit is szépen sorban, ha lesz irántuk érdeklődés. Az eddigiekre nem lehet panaszom, úgy vettem észre, sokunkat érdekel a másik ember drámája is, boldogsága is. Ha már a sajátunkat sosem ismerjük fel idejében, csak amikor már késő. Vagy ha mégis, hát nem tudunk vele mit kezdeni.
Valaki hangosan felnevetett, olyan jóízűen, hogy a közelében többen is elkezdtek a nevetése hullámverésén kacarászni.
- Énnekem máma nagyon rossz kedvem van - állapította meg a mellettem ülő lila kabátos, fekete műszőrme sapkás asszony, aki már ettől az egyetlen mondattól a sírás mezsgyéjére került, látszott a szája görbülésén. De összeszedte magát hamar, és szinte egy lélegzetre kijött belőle a történet, ami talán azóta kikívánkozott, amióta a hivatal kapuján kilépett.
Hivatalban járt ugyanis, ahol kiderült, hogy a vállalkozó, akinél másfél évtizede dolgozik, műszakonként 14-15 órákat is, nem fizetett utána csak napi négyórás járulékot.
Elmúltam hatvan, nehéz már nekem ez a munka nagyon, gondoltam , utánanézek, mikor és hogyan tudnék visszavonulni - mondta az asszony.
- Nem gyanakodtam én, dehogyis, eszembe nem jutott volna ilyesmi. A főnök szegény ember volt, munkásember, közülünk való. De valahogy ügyesebb volt nálunk, neki bejött az élet. Mégis mindig mondogatta, hogy ő becsületesen csinál mindent, őneki a lelkiismerete tiszta, és hogy nyugodtan akar aludni.
És most kiderült, hogy becsapta magukat - fogalmazta meg a végkifejletet a közönség hátunk mögül figyelő tagja.
- Be, a rohadék- fordult hátra az asszony - Most hazamegyek, felhívom telefonon, de még azt se tudom, mit mondok neki.
- Ami a száján kifér! - biztatta a mögöttünk ülő - És jelentse is fel!
- Ugyan minek. Attól nekem még nem lesz pénzem.
-A vállalkozók agyon vannak szorongatva az adókkal. Muszáj nekik spórolni valamin.Ez az ember magukon spórolt. Ez ugyan disznóság, de manapság mindenki a saját túlélésével van elfoglalva, semmi más nem számít - magyarázta az előttünk ülő.
- Túlélés, mi?! - hördült fel az asszony, nem is a torkából, hanem valahonnan gyomorból - Egy év alatt fölépített egy negyvenmilliós házat!
A nap épp ezt a percet választotta ki, hogy tiszta erőből felragyogjon, elárasztva fénnyel nem csak az utat, hanem az utastér nagyobbik felét is. Az utasok fele szabályosan tündökölni kezdett.
- Na, má' meg, megyünk itten bele a túlvilági fénybe! - jelentkezett egy meglepett hang valahonnan középtájról.
- Ne örüljön - intette le valaki - Ez még nem az. Ez még csak jutalomutazás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése