Ha nincs pénz benzinre, befogják a lovakat

  

A csévharaszti sonkák Rómába mentek

  Nem sokan lehetnek, akik még nem hallottak róla, hogy húsvét előtt  Csévharasztról zarándokok utaztak a Vatikánba, átadni ajándékaikat -három levágott húsvéti bárányt és hetvenkét füstölt sonkát - a pápának.

Mi ezt a hírt megnéztük közelebbről, és Csévharaszton kérdeztük meg: miért?

Csévharaszton korábban nem buzgott túlságosan a hitélet. Templomot is csak 1996-ban épített a falu, a nyáregyházi pap járt át szolgálatot teljesíteni. Mocsáry Balázs polgármester - aki maga is tagja volt a Rómában járt küldöttségnek – most azt mondja: amióta Antal András diakónus lett a plébánia vezetője, azóta tele van a templom. A római út és az ajándékozás is az ő ötlete volt, és ő irányítja a Nyáregyházára vivő út utolsó házában működő karitatív szolgálatot is. Komoly tényezőnek számít az ott zajló munka nem csak a falu, hanem a környék életében is - hallhattuk a polgármestertől, aki mindjárt útba is igazított bennünket, hol találjuk a Rómába került ajándékok származási helyét.

Amint ráleltünk, földbe is gyökerezett a lábunk. Még ha nem is számítottunk elegáns irodaházra, ez a jókora kockaépület, amelynek a környezetében egyszerre van jelen egy leharcolt ipartelep, egy csúcsra járatott öreg tanya gazdasága és valami furcsán zavaros logisztikai központ – egészen mellbevágó látvány.

A homlokzatra szerelt tábla szerint a hely a „Szentháromság római katolikus plébánia hivatal váci püspökség kihelyezett vidékfejlesztési irodája”.

A bejáratnál betontalpban álló fakeresztet már csak azután veszi észre az ember, hogy kisilabizálta a nagykapu közelében terpeszkedő kamion pótkocsijának feliratát, majd konstatálja, hogy ennek a járműnek nincsenek kerekei. Később kiderül, hogy raktárnak használják, ajándékba kapták. De van itt lakókocsi - ugyancsak ajándék, amit egy kilakoltatott segítőjük használ éppen, akinek a bank elvitte a házát. És van hárommilliós konténer, amit pár százezerért sikerült megszerezni, mert raktárhelyiségből a sok is kevés lenne. Vannak házilag barkácsolt fészerek, disznóólak – ott röfögnek bennük a malacok, innen kerültek ki az ajándék sonkák is. A tehenek, birkák már a nyári szálláson vannak, az udvaron csak a baromfitelepről kiszökött tyúkok kapirgálnak. A telek végén egy leendő melegház váza várja a fóliaborítást. Balra lakatosműhely – benne a satupadtól kezdve minden szerszám adományból származik: ami valakinek nem kellett, annak itt hasznát veszik. A biciklikerekektől a műanyagládákig felsorolhatatlan az itt felhalmozott” jó lesz az még valamire!” holmik kavalkádja.

Jobbra egy asztalosműhelyben deszkákat szeletelnek, egy aprócska szobában asszonyok színes tasakos vetőmagokat válogatnak zsákokba, amott két férfi a disznóknak keveri a tápot.

Kérdezem tőlük, voltak-e Rómában - nemet intenek. Hogy mit szóltak a zarándoklathoz, arra sem mondanak semmit. Közmunkások, nem a hitélet hozta ide őket.

Negyvenkét ember dolgozik a plébániának, legtöbbjük közmunkás.

Nagyüzem van itt.

A semmiből teremtődött.

Antal András diakónus, aki nézelődésünk végére éppen végzett a számítógépén intézett üzenetváltással, elmeséli, hogyan.

Hét évvel ezelőtt, amikor a faluba került, az önkormányzat átadta használatra a plébániának ezt a faluvégi házat, huszonegy hektár földdel. Elnevezték az Irgalmasság szigetének, ahová bárki bejöhet, hozni is, vinni is.

Eleinte Antal András ment, kérni tíz zsömlét az éhes gyerekeknek, néhány farhátat, hogy levest tudjanak főzni. Mára úgy kiépültek a kapcsolatok, hogy maguktól hozzák az adakozók a felesleget, a nélkülözhetőt. Tavaly már 640 tonna kenyeret, 420 tonna zöldséget és gyümölcsöt, 270 tonna húst tudtak szétosztani a rászorulók közt. Igaz, ez az egész váci egyházmegyére érvényes, a csévharaszti tanya ugyanis vidékfejlesztési irodává nőtte ki magát Antal András irányítása alatt.

A diakónus alighanem topmenedzser lenne, ha a világi életben akarna boldogulni. Itt azonban azt érte el pár év alatt, hogy a fent említett adományokon kívül a környéken – Vasadtól Pusztavacsig hét faluban és a hozzájuk tartozó tanyavilágban - naponta száz adag meleg ételt tudnak eljuttatni a rászorulókhoz, 5-700 kiló kenyeret és péksüteményt, és amellett, hogy hetente „ruhavásár” is van (ahol persze nem kell fizetni), az Irgalmasság szigetére bárki betérhet - meg is teszi -, akinek szüksége van valamire. Két szál deszkára. Egy kölcsön teherautóra. Vetőmagra. Tányér levesre. Bármire.

Havonta négyszázezer forintot költenek benzinre, hogy az adományokat, az ételt eljuttassák oda, ahol szükség van rá. Ha a pénz elfogy, befogják a lovakat, amíg megjön az újabb segítség.

Egyszer egy piros autó kóválygott itt, aztán bejött a vezetője megkérdezni, mi ez a hely – meséli a diakónus – Amikor felvilágosította, mivel foglalkoznak, benyúlt a zsebébe, és adott háromszázezer forintot. A tehetős emberek is képesek adni, csak legtöbbjüket meg kell szólítani ezért. Aki csak amiatt vesz harmincmilliós munkagépet, mert év végén muszáj elköltenie a pénzt, az a diakónus tapasztalatai szerint a szegényeknek is szívesen ad ad, ha kérnek tőle.

Most kaptak éppen 13 tonna vetőburgonyát.

Nemrégiben épült fel az a bentlakásos közösségi ház a templom udvarán a tanyai gyerekeknek, amit tavaly októberben kezdtek el építeni. Hétezer forint kezdőtőkével indult a vállalkozás. Mára elkészült az épület, ahol bajban, szükségben megalhatnak a rászorulók, különösen a gyerekek, és ha akarnak, bármikor hazamehetnek. Antal András ugyanis, aki Böjte Csabával együtt végzett teológiai tanulmányokat, vele ellentétben azt vallja, hogy a gyerekeket nem kiemelni kell a családjukból, majd felnőttként  - amikor már szinte idegenek ott- visszaengedni őket. Legyen a kapcsolat, az összetartozás érzése folyamatos, de legyen kéznél mindig a segítség is..

A váci püspök se nagyon bízott az ötlet megvalósításában, amivel Antal András előállt. Ő azonban a hivatalos utat megkerülve levelet írt a pápa titkárságára, ahonnan rövidesen meg is jött a válasz: várják őket. A három szopós bárányt  - jelképi jelentésük nem szorul külön magyarázatra- vasárnap este vágták le a templom udvarán, hűtőkbe, kocsira pakolták, melléjük a hetvenkét füstölt sonkát, és hétfőn reggel indultak Rómába. Sonkából azért éppen hetvenkettőt vittek -magyarázza Antal András- mert Krisztus is hetvenkét tanítványt bocsátott útjára, hogy menjenek, hirdessék a tanait.

Nem ők járultak Ferenc pápa elébe, az maga jött a vendégeket fogadni. Sőt, a mások számára lehetetlen is megtörténhetett: a szigorúan őrzött pápai kamrába is beengedték a magyar küldöttséget, hogy letehessék ajándékaikat. Ez igen ritka kiváltság, érezték is, miközben a kőfalak közt a csomagokkal kanyarogtak - meséli a diakónus.

A bárányokat, sonkákat azért vitték éppen Rómába, mert volt miből – hallhattuk - Maguk termelték, és nem rövidítették meg vele az itteni szegényeket. Emellett mindenképpen szerették volna a sokat támadott Ferenc pápa tudomására hozni, hogy amit a szegényekről mond, és értük tesz, azzal egyetértenek, és mindenben mellette állnak.
Látogatásukat követően már üzenet is érkezett a Vatikánból: szívesen látják őket jövőre is.

Mivel Csévharaszton, pontosabban a pótharaszti erdőben található a védett ősborókás, most azt tervezik, hogy sajátos hazai ízzel, borókán érlelt sonkával mennek legközelebb látogatóba, és ebből akár hagyomány is lehet, ha minden évben megismétlik.

Kiderül, hogy hozott adománysonkát a Rómába induló szállítmányba most olyasvalaki is, akinek Antal András karácsony előtt adott ajándékba egy disznót, a család ugyanis éhezett. A családfő akkor azzal fogadta a nem remélt, egyenesen elképzelhetetlennek tetsző segítséget, hogy „ hát nekem most megjelent az Isten!”

A diakónus szerint ezt kellene megérteniük sokaknak - köztük magukat hívőknek valló, templomba járó embereknek is, akik azzal utasítják el a segítséget, hogy „nem érdemli meg, annak a részegesnek, dologtalannak,ilyennek-olyannak nem adok” – hogy nem ítélkezni kell. Hanem segíteni.

Sokan ezt emberségből, jóságból teszik meg, mások vallási indíttatásból. A biztos az, hogy rég volt nagyobb szükség az önzetlenségre és a nagylelkűségre, mint éppen mostanában.

Járj. Kicsiben is megéri.

Még egy kis április, csak egy laza, kétórás mászkálás itt a közelben, időnként hanyattesős hatású látnivalókkal.

 Olyanokkal, mint amikor

.... egy dombhajlat mögött hirtelen sárgában kezd úszni a vidék, mivel éppen sárgát virágzik repce.( A világ nyelvéről most inkább nem beszélnék).

.... erdei utak nyílnak a dűlőkről, és amelyik nem magánerdő, ott még mesebeli fényeket és formákat láthatsz büntetlenül.

 

 

....olyan virágzó bokrok állnak eléd az utak mentén, amilyeneket még nem is láttál

 

..... ibolyamező fogja körbe az elhagyatott, düledező, öreg házat.

 Egy lánccal-lakattal zárt telek kellős közepén kimustrált autó tölti be a szerszámoskamra és az esőbeálló szerepkörét, maga a telek pedig --fekvése, hangulata, kisugárzása ( mert az is van neki) olyan, hogy nem tudunk mást elképzelni tulajdonosaként, mint a nagy Hagridot.

....a Kenyeres kertben pedig - ahol a fejed felett fél méterrel a szélben is méltóságteljesen vitorláznak a gólyák a közeli tó melletti vizes rétre - egy olyan virágzó díszcseresznyefa, ami amúgy is felülmúlhatatlan írásjel a délután mondatának végén.

Hogy pont-e vagy felkiáltójel, nem is tudom. De a mondat lényege valami olyasmi, hogy keljetek fel és járjatok.

:)

Igazi versek jönnek. Gyere te is.

„Amit szívedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

szíveddel várd ki azt.”

(József Attila)

MEGHÍVÓ

Szeretettel hívunk és várunk

minden versszerető érdeklődőt

„A mindenséggel mérd magad!”

című irodalmi délutánra

Előadó:

dr. Dobosné Pecznyik Ibolya

Kazinczy-díjas magyartanár

Közreműködnek:

Vladár Katinka zongorán

Gáspár Vince és Szalai Péter gitáron

Helyszín:

Monor, Kossuth Lajos u. 88.

Zeneiskola – Budai Imre Terem

időpont:

2017. április 25., kedd, 16 óra 

A vers, a versenyek meg a tanárnő



A vers:

Aki úgy gondolja, a versek mára érdektelenekké lettek, téved. Beláthatja ezt akkor is, ha csak a legnépszerűbb internetes közösségi oldalra látogat, ahol sokan és szívesen elidőznek egy-egy kortárs költő weboldalán, szaporítva az amúgy sem kevés lájkok számát.
A versmondók sem fogytak el. Pecznyik Ibolya tanárnőnek – aki sorra komoly díjakkal tér haza Monorra a versmondó versenyekről - ugyancsak jókora „rajongótábora” van.
A tanárnő neve lapunk olvasói számára is ismerős, évekig írta a Nyelvelő című rovatot.
Remek szenvedélyt választott magának: a verseket.
Mivel egy alkalommal elárulta azt is, hogy ahogyan az idő múlik, úgy lesz egyre lámpalázasabb, ha közönség előtt kell verset mondania, megkérdeztük: akkor hát miért?
Mert nem akar meghalni Radnóti-díj nélkül – felelte félig tréfásan, félig komolyan.
A Radnóti verseny ugyanis a versenyek versenye. Csak válogatott indulók vehetnek részt rajta, azok, akik előző évben legalább három vetélkedőn helyezést értek el. Az idén már ott volt ő is, de ez úgyszólván főpróbának számított, még nem várt komoly eredményt. De meg kell érkeznie, egészen biztosan annak is.
A versszeretők kívánsága szerint egy önálló előadói esttel is adós még a közönségnek – aztán majd a következőkkel, amiket a siker minden bizonnyal úgyis kikövetel.



A tanárnő:

- Óvodába nem jártam, de már kisiskolás koromban mondtam verseket az ünnepségeken. Azóta is emlékszem a tanító nénimre, Koczó Ibolyára; és osztálytársamra, Sarok Évára, akivel általában felváltva szerepeltünk.

Folytatódott ez a felső tagozaton, a gimnáziumban, majd a főiskolán is. Nagyon szerettem

a verseket. Hatodikos koromban lett kedvenc költőm, aki azóta is az: Radnóti Miklós. Ha megtetszett egy vers, megtanultam csak úgy, magamnak. Folyóiratokból, könyvekből pedig kimásoltam a számomra kedveseket egy nagy spirálfüzetbe. Írtam a végére tartalomjegyzéket is. Gyakran kézbe veszem ezt a megkopott, barna fedelű kincset.
Az iskolákban, a kollégiumokban -állami gondozottként mindig kollégista voltam - végigkísért a versmondás. Sőt, magam állítottam össze irodalmi műsorokat, melyeket előadtunk. Versenyeken szinte mindig dobogós helyezést értem el. Ma is boldogan veszem kézbe az akkor kapott jutalomkönyveket.
Pedagógusként egész pályafutásom alatt igyekeztem megszerettetni diákjaimmal a költészetet. Biztattam, felkészítettem őket versmondásra, szereplésre. Ők pedig engem. Utolsó munkahelyemen együtt szerepeltem velük. Közéjük állva mondtam azt a költeményt, amelyet egyikük sem vállalt. Azóta is igyekszem közüggyé tenni a versmondást, kiállítás-megnyitókon, könyvbemutatókon, irodalmi eseményeken, évfordulókon. Három évig önálló műsorban olvastam fel – heti rendszerességgel – verseket a monori Gemini Televízióban.

Versmondó versenyeken nyugdíjas korom óta veszek részt. Öt alkalommal nyertem el

a Nyugdíjasok Országos Szövetsége által rendezett költészeti szemlén Az év versmondója kitüntető címet. A régiós válogatóról idén is továbbjutottam az országos fordulóra. Újként pedig három megmérettetésen szereztem sok-sok tapasztalatot és élményt.

A versenyek:

2015 áprilisában Hévízen a II. Szabó Lőrinc nemzeti vers- és prózamondó versenyen

(a középmezőny élén); májusban Vésztőn a XVIII. Sinka István kárpát-medencei vers-, énekelt vers- és prózamondó versenyen (vers: felnőtt kategória, megosztott 3. hely); júniusban Balatonszemesen a XXI. Latinovits Zoltán vers- és prózamondó találkozón különdíj. Az idén az országos Sinka-versenyen 2. helyezés; a Kaleidoszkóp VersFesztiválon különdíj, az Illyés Gyula-versenyen ezüst diploma.

(Az írás megjelent a Monori Strázsában)

Falusi április

Van egy újság, annak pedig egy rovata, amit nagyon szeretnek az olvasók. Nem miattam, persze, noha én írom, hanem mert az utcai faggatózás során szerzett élmények és tanulságok fogalmazódnak meg benne. Ki-ki a nevével és bélyegnyi arcmásával vállalja a véleményét ilyenkor, és mondhatom, igazán sok a bátor, őszinte, szókimondó járókelő, aki nem hímez, nem hámoz. Gyakori azonban, hogy ha az érintett települést közvetlenül érintő kérdés merül fel, azzal mentegetőznek: "Sajnos, erről nem tudok, mert még csak három (öt, hét....) éve lakunk itt."
Nekem meg az a mániám, hogy aki nem ismeri helyet, ahol él, és nem is törekszik erre, nagyot vét maga ellen. Ahol látszólag semmi nincs, ott is rengeteg minden van. A történelem például. Minden szögletben, bárhol járunk, a legkisebb faluban is, a legizgalmasabb helyszíneken. A templomos lovagok kövei a temetőben, a török idők a löszfalakba vájt pincékben, a háború egy kifosztott családi kriptában, egy ünnepelt primadonna életének utolsó évei egy általa elültetett gesztenyefában. S ha mindezekért már utcahosszakat gyalogoltunk, megállapítva végül, hogy érdemes volt, hamarosan kezdhetjük újra.
 Csak úgy.

Összefuthatunk mindjárt az indulásnál egy nagypapával, aki az utcavégi hegyen járt az unokával, hogy papírsárkányt röptessenek, ami igazi házi sárkány, nem boltban, drága pénzen vett műanyag. A nagyapa elmeséli, hogy fönt voltak tegnap is, de a nagy szél folyton beletaszigálta a sárkányt a fák koronájába. Ma szerencsésebb napjuk volt, habár az igazit, a nagyapának azt a gyerekkori élményét, amikor egy ugyancsak maga alkotta, gyönyörű színes sárkányt az utca jobboldalát határoló domb tetejéről be tudott úsztatni ide, a völgy utcájának háztetői és udvarai fölé, azt már nem lehetséges többé felülmúlni.
Már csak amiatt sem, mert akkoriban nem feszültek még felettünk kék égre rajzolt vízszintes hálókként a mindenféle vezetékek.

Sok a kecske mifelénk. Ez itt szép nyugodtan heverészik, miközben a gazdája a kerítés mögött, egy öblös fotelben üldögélve barátságosan válaszolgat a kíváncsi kérdésekre. Két utcával feljebb viszont, ahová egy majdnem derékszögben álló,meredek lépcsősoron jutunk fel, három harcias liba fogad bennünket. Ha nincs kellő lélekjelenlétünk az ilyen helyzetek kezelésére, akkor vagy fejvesztve visszabukdácsolunk a rémisztő lépcsőn, vagy oldalazni próbálunk, az esetben viszont zuhanunk kétemeletnyit egy partfalról. Lehet menekülni előre is, felvéve a harcot a libákkal, akkor viszont egyenesen egy fekete bakkecske ádáz pillantása üldöz minket tovább.
Már egy orgonás ösvényen járunk, amikor eszünkbe jut, hogy fényképeznünk kellett volna. Kezdjük érteni a haditudósítókat, egyszersmind szégyenkezünk a saját gyávaságunk miatt, amikor az egyik udvarból , a kerítés mögül integetnek és hangos üdvözléssel köszöntenek bennünket. Visszaintegetünk, visszaköszönünk, majd megkérdezzük magunktól, ki lehetett a barátságos, épp szalonnasütögetéshez készülődő család.  Aztán rájövünk, hogy sose láttuk őket. De ez itt falu, ahol köszönni illik ismerősnek, ismeretlennek. És ezt annyira meg lehet szokni, hogy a metróban emiatt kezdtük üdvözölni a múltkor a felénk áramló tömegből mellénk sodródókat,míg észbe nem kaptunk, hogy városban emiatt hülyének vagyunk nézve..

Azért nagy bátran visszasompolyogtunk, és a rozzant léckapu mögött heverésző kecskét mégiscsak lefényképeztük. Olyan messziről, hogy a képen nem is látszik. De legalább észrevettük  a távolban a Patay kastély épülettömbjét, amelynek homlokzata előtt naponta elsétálunk, de ebből a szögből még nem találkoztunk vele. Milyen különös - állapítottuk meg - hiába vannak itt a domborzati terepviszonyok szerint épp fordítva a dolgok, mint a társadalmi valóságban - hogy fönt a Dankó Pista utca apró vályogházai, kecskéi, libái, és lent a kastély - azért a Dankó Pista utcából még most is - vagy már megint - elérhetetlen magasságban állónak tűnik a mindenkori kastélyok világa.

A Papárka kilátójából ez a kép tárul a szemünk elé. Meg ez a másik. Közben muszáj arra gondolni, hogy pár kilométerrel odébb már lapos a táj, mint a palacsinta,és abban meg éppen az a szép. A japán, a holland,az ír turisták napokig el tudnak kóborolni benne a tanyákon bérelt ekhós szekereken.

Egyszer csak elébünk kanyarodik egy fantasztikus lépcsősor,amelynek láttán értelmet nyernek hirtelen a girbegurba és a  keszekusza jelzők. Tekeredik ez a lépcső látszólag szanaszét, valahová az ismeretlenbe, és úgy néz ki, csak az a halandó tud rajta végigmenni, aki a talaj felett legalább tíz centivel is képes járni. Nekünk nagy vihogások és szökdécselések közt sikerül.

A lépcsősor alján, fönt, jobbra épp mosott ruhát tereget egy asszony a háza udvarán, akihez fölkiabálunk:

-Tessék mondani, ez a Tündérlépcső?

- Hogy micsoda?- kiált vissza, mint aki rosszul hallotta. De mi a térképről tudjuk, hogy a Patay József utca

végéből vezet lefelé a Tündérlépcső, amit nemsokára felújítanak - ezt meg a helyi tájékoztatóban olvastuk - mert kezd nagyon veszélyes lenni.

Végül a teregető asszonnyal együtt kisütjük, hogy a Tündérlépcső egyúttal maga a Patay József utca. Utóbbit ő a névtábláról  eddig is tudta - mondja - de lépcső elnevezéséről tőlünk hallott először. 

Már volt értelme ideköltöznünk.

 

Nagy házak közé jutunk ez után valamiképpen, ezekre azonban nem vesztegetnénk szót különösebben. Talán csak annyit, hogy a kúriák városaként számon tartott Dabason igazodnak olyan látványosan a a hajdani középnemesi kúriákhoz az új épületek, mint ebben a faluban. Az épületek nagyságát illetően mindenképpen. A szomszédot túlszárnyalni igyekvés is benne lehet ebben, meg az a megfelelési kényszer, amit gyakran tapasztalni: amit pozícióban lévő ember mond, vagy megmutat, az helytelen már nem lehet, arra bólogatni kell, és lehetőség szerint utánozni.

Én meg régóta úgy vagyok, hogy ha ismeretlen helyen kell bekopognom valahová útbaigazításáért vagy segítségért,  azt csakis kis ház kapuján teszem. Az a biztos.

Az új gazdára váró, elhagyott, elaggott, romlásukban is megragadó öreg házaknál szebbet pedig elképzelni sem tudok.  

A pitypangok, vérehulló fecskefüvek, pásztortáskák, meg a százszorszépek után, amikből rengeteg van itt, egyszer csak elébünk jönnek a színes tavaszi, kerti virágok is. A tulipánok, az árvácskák, a violák.Nem csak a kerítések mögött, hanem végig a járdaszéleken. A házak előtt. A vízlevezető árkok betonvályúi mellett. Orgonák, májusfák, boglárkacserjék, babarózsák hatalmas bokrai mindenfelé.

Meg egy erőteljesen megnyesett fa, ami éppen szomorú látvány is lehetne, ha nem ült volna a legtetejére egy feketerigó, hogy addig fújja, amíg be nem reked.

 

 

Falujáró utunk felén mintegy véletlenül a temetőbe is eljutunk. Ha már, akkor megkeressük az itteni középnemesi családok - Máriássyak, Szemerék, Fáy-ok - emlékére állított kopjafákat, és a Telekiek síremlékét. Vannak a temetőben mások is, virágokkal, gereblyékkel, tőlük kérdezzük, merre találjuk az emlékhelyet. De vagy rosszul kérdezünk, vagy csupa tájékozatlannal találkozunk, mert nem tudják. Egyvalaki mutatja, hogy szerinte az lesz az, ott, de nem biztos.

Az.

Látunk még valamit,  ami pompás és igazán megnyugtató képet ad a falusi viszonyokról: egy temetői kannafát.

Ilyet kisvárosban nemigen  láthatnánk, de faluban sem minden nap. 

Virágok közt ballagunk haza aztán, az Iskola utcán lecsorogva, a patakparton szinte már otthon vagyunk, ötpercnyire a kapunktól

A falujárás két gyerekkel három órán át tartott,egyedül én panaszkodtam a végén, hogy fáj a lábam.

Legközelebb a Vár útra, a nagy löszfalhoz, a védett virágok közé megyünk.

Ha van kedved, gyere velünk megint.

A csévharaszti sonkák Rómába mentek

Több évtizede ismerem Csévharasztot, de még sosem vettem észre, hogy lakóinak elfojtott, súlyos késztetése lenne sonkákat vinni Rómába - ami most mintegy elemi erővel tört elő és vitte el a falu zarándokait a három levágott szopós báránnyal és a hetvenkét füstölt sonkával egészen a Vatikánba, Ferenc pápa éléskamrájáig.
A csévharaszti polgármester megerősítette: jól láttam, a falunak egészen idáig nem volt hasonló hiányérzete.
Aztán megmutatta, hol találjuk az Irgalmasság szigetét, ahonnan az ötlet elindult, ami végül abban teljesedett ki, hogy ami egyébként senkinek sincs megengedve, azt a csévharasztiak megtehették: a kőfalak közt elmehettek egészen a pápa szigorúan őrzött éléskamrájáig, hogy ott tegyék le a magukkal hozott ajándékot.
 Meg is jegyeztem Antal Andrásnak, a falu diakónusának, aki ezt a nem mindennapi  logisztikai műveletet levezényelte, hogy eszerint a Vatikánban megállapíthatták, hogy a magyarok már a spájzban vannak.
A fiatal, sötét arcszőrzettel ékes diakónus nem volt vevő a humoromra, ellenben amikor megkérdeztem, közelebb nem találtak-e szegényeket, akiknek ez az adomány akár életmentő is lehetett volna, kiderült, hogy nem csak a környező hét faluról és annak tanyavilágáról gondoskodik a Nyáregyházára menő utca utolsó házában, az önkormányzattól kapott ingatlanban  található Irgalmasság szigete - ahol negyvenkét alkalmazottat és közmunkást foglalkoztatnak, de önkéntes segítők is vannak szép számmal ebben a meghatározhatatlan funkciójú központban, amit ipari és mezőgazdasági termelőüzemként, de ételosztóként és raktárbázisként is  számon tartanak   - hanem a teljes váci egyházmegye adományelosztó központjaként is működik.
Ha Antal András diakónus történetesen világi ember lenne, topmenedzsernek hívnák. Szervezőkészsége és kapcsolatteremtő képessége, úgy tűnik, zseniális.

Azt mondja, Rómába is azért vittek, mert volt miből. És hogy a pápa érezze: nem csak tudják, mi a véleménye a szegénységről, de egyetértenek minden szavával, és vele vannak.
Nem lehet az véletlen, hogy hazatértük után levelet kaptak: jövőre visszavárják őket a Vatikánba, lehetne ebből hagyományt is teremteni.
A csévharaszti önkormányzatnál már az az újabb ötlet is felmerült:  mivel a falu határában van a védett ősborókás, lehetne borókával érlelt sonka a legközelebbi ajándék, mint a falu specialitása, amelyben igazán benne van ennek a vidéknek az üzenete.
A hamarosan megjelenő riportban pedig nem csak mindezekről esik majd szó bővebben, hanem arról is, hogy a pápának vitt húsvéti sonkák történetében viszont jócskán benne van a főváros környéki vidéknek nem csak az üzenete, de az  állapota is.
Aki nem jut Régió újsághoz, ide a blogba benézhet majd érte.