Falusi április

Van egy újság, annak pedig egy rovata, amit nagyon szeretnek az olvasók. Nem miattam, persze, noha én írom, hanem mert az utcai faggatózás során szerzett élmények és tanulságok fogalmazódnak meg benne. Ki-ki a nevével és bélyegnyi arcmásával vállalja a véleményét ilyenkor, és mondhatom, igazán sok a bátor, őszinte, szókimondó járókelő, aki nem hímez, nem hámoz. Gyakori azonban, hogy ha az érintett települést közvetlenül érintő kérdés merül fel, azzal mentegetőznek: "Sajnos, erről nem tudok, mert még csak három (öt, hét....) éve lakunk itt."
Nekem meg az a mániám, hogy aki nem ismeri helyet, ahol él, és nem is törekszik erre, nagyot vét maga ellen. Ahol látszólag semmi nincs, ott is rengeteg minden van. A történelem például. Minden szögletben, bárhol járunk, a legkisebb faluban is, a legizgalmasabb helyszíneken. A templomos lovagok kövei a temetőben, a török idők a löszfalakba vájt pincékben, a háború egy kifosztott családi kriptában, egy ünnepelt primadonna életének utolsó évei egy általa elültetett gesztenyefában. S ha mindezekért már utcahosszakat gyalogoltunk, megállapítva végül, hogy érdemes volt, hamarosan kezdhetjük újra.
 Csak úgy.

Összefuthatunk mindjárt az indulásnál egy nagypapával, aki az utcavégi hegyen járt az unokával, hogy papírsárkányt röptessenek, ami igazi házi sárkány, nem boltban, drága pénzen vett műanyag. A nagyapa elmeséli, hogy fönt voltak tegnap is, de a nagy szél folyton beletaszigálta a sárkányt a fák koronájába. Ma szerencsésebb napjuk volt, habár az igazit, a nagyapának azt a gyerekkori élményét, amikor egy ugyancsak maga alkotta, gyönyörű színes sárkányt az utca jobboldalát határoló domb tetejéről be tudott úsztatni ide, a völgy utcájának háztetői és udvarai fölé, azt már nem lehetséges többé felülmúlni.
Már csak amiatt sem, mert akkoriban nem feszültek még felettünk kék égre rajzolt vízszintes hálókként a mindenféle vezetékek.

Sok a kecske mifelénk. Ez itt szép nyugodtan heverészik, miközben a gazdája a kerítés mögött, egy öblös fotelben üldögélve barátságosan válaszolgat a kíváncsi kérdésekre. Két utcával feljebb viszont, ahová egy majdnem derékszögben álló,meredek lépcsősoron jutunk fel, három harcias liba fogad bennünket. Ha nincs kellő lélekjelenlétünk az ilyen helyzetek kezelésére, akkor vagy fejvesztve visszabukdácsolunk a rémisztő lépcsőn, vagy oldalazni próbálunk, az esetben viszont zuhanunk kétemeletnyit egy partfalról. Lehet menekülni előre is, felvéve a harcot a libákkal, akkor viszont egyenesen egy fekete bakkecske ádáz pillantása üldöz minket tovább.
Már egy orgonás ösvényen járunk, amikor eszünkbe jut, hogy fényképeznünk kellett volna. Kezdjük érteni a haditudósítókat, egyszersmind szégyenkezünk a saját gyávaságunk miatt, amikor az egyik udvarból , a kerítés mögül integetnek és hangos üdvözléssel köszöntenek bennünket. Visszaintegetünk, visszaköszönünk, majd megkérdezzük magunktól, ki lehetett a barátságos, épp szalonnasütögetéshez készülődő család.  Aztán rájövünk, hogy sose láttuk őket. De ez itt falu, ahol köszönni illik ismerősnek, ismeretlennek. És ezt annyira meg lehet szokni, hogy a metróban emiatt kezdtük üdvözölni a múltkor a felénk áramló tömegből mellénk sodródókat,míg észbe nem kaptunk, hogy városban emiatt hülyének vagyunk nézve..

Azért nagy bátran visszasompolyogtunk, és a rozzant léckapu mögött heverésző kecskét mégiscsak lefényképeztük. Olyan messziről, hogy a képen nem is látszik. De legalább észrevettük  a távolban a Patay kastély épülettömbjét, amelynek homlokzata előtt naponta elsétálunk, de ebből a szögből még nem találkoztunk vele. Milyen különös - állapítottuk meg - hiába vannak itt a domborzati terepviszonyok szerint épp fordítva a dolgok, mint a társadalmi valóságban - hogy fönt a Dankó Pista utca apró vályogházai, kecskéi, libái, és lent a kastély - azért a Dankó Pista utcából még most is - vagy már megint - elérhetetlen magasságban állónak tűnik a mindenkori kastélyok világa.

A Papárka kilátójából ez a kép tárul a szemünk elé. Meg ez a másik. Közben muszáj arra gondolni, hogy pár kilométerrel odébb már lapos a táj, mint a palacsinta,és abban meg éppen az a szép. A japán, a holland,az ír turisták napokig el tudnak kóborolni benne a tanyákon bérelt ekhós szekereken.

Egyszer csak elébünk kanyarodik egy fantasztikus lépcsősor,amelynek láttán értelmet nyernek hirtelen a girbegurba és a  keszekusza jelzők. Tekeredik ez a lépcső látszólag szanaszét, valahová az ismeretlenbe, és úgy néz ki, csak az a halandó tud rajta végigmenni, aki a talaj felett legalább tíz centivel is képes járni. Nekünk nagy vihogások és szökdécselések közt sikerül.

A lépcsősor alján, fönt, jobbra épp mosott ruhát tereget egy asszony a háza udvarán, akihez fölkiabálunk:

-Tessék mondani, ez a Tündérlépcső?

- Hogy micsoda?- kiált vissza, mint aki rosszul hallotta. De mi a térképről tudjuk, hogy a Patay József utca

végéből vezet lefelé a Tündérlépcső, amit nemsokára felújítanak - ezt meg a helyi tájékoztatóban olvastuk - mert kezd nagyon veszélyes lenni.

Végül a teregető asszonnyal együtt kisütjük, hogy a Tündérlépcső egyúttal maga a Patay József utca. Utóbbit ő a névtábláról  eddig is tudta - mondja - de lépcső elnevezéséről tőlünk hallott először. 

Már volt értelme ideköltöznünk.

 

Nagy házak közé jutunk ez után valamiképpen, ezekre azonban nem vesztegetnénk szót különösebben. Talán csak annyit, hogy a kúriák városaként számon tartott Dabason igazodnak olyan látványosan a a hajdani középnemesi kúriákhoz az új épületek, mint ebben a faluban. Az épületek nagyságát illetően mindenképpen. A szomszédot túlszárnyalni igyekvés is benne lehet ebben, meg az a megfelelési kényszer, amit gyakran tapasztalni: amit pozícióban lévő ember mond, vagy megmutat, az helytelen már nem lehet, arra bólogatni kell, és lehetőség szerint utánozni.

Én meg régóta úgy vagyok, hogy ha ismeretlen helyen kell bekopognom valahová útbaigazításáért vagy segítségért,  azt csakis kis ház kapuján teszem. Az a biztos.

Az új gazdára váró, elhagyott, elaggott, romlásukban is megragadó öreg házaknál szebbet pedig elképzelni sem tudok.  

A pitypangok, vérehulló fecskefüvek, pásztortáskák, meg a százszorszépek után, amikből rengeteg van itt, egyszer csak elébünk jönnek a színes tavaszi, kerti virágok is. A tulipánok, az árvácskák, a violák.Nem csak a kerítések mögött, hanem végig a járdaszéleken. A házak előtt. A vízlevezető árkok betonvályúi mellett. Orgonák, májusfák, boglárkacserjék, babarózsák hatalmas bokrai mindenfelé.

Meg egy erőteljesen megnyesett fa, ami éppen szomorú látvány is lehetne, ha nem ült volna a legtetejére egy feketerigó, hogy addig fújja, amíg be nem reked.

 

 

Falujáró utunk felén mintegy véletlenül a temetőbe is eljutunk. Ha már, akkor megkeressük az itteni középnemesi családok - Máriássyak, Szemerék, Fáy-ok - emlékére állított kopjafákat, és a Telekiek síremlékét. Vannak a temetőben mások is, virágokkal, gereblyékkel, tőlük kérdezzük, merre találjuk az emlékhelyet. De vagy rosszul kérdezünk, vagy csupa tájékozatlannal találkozunk, mert nem tudják. Egyvalaki mutatja, hogy szerinte az lesz az, ott, de nem biztos.

Az.

Látunk még valamit,  ami pompás és igazán megnyugtató képet ad a falusi viszonyokról: egy temetői kannafát.

Ilyet kisvárosban nemigen  láthatnánk, de faluban sem minden nap. 

Virágok közt ballagunk haza aztán, az Iskola utcán lecsorogva, a patakparton szinte már otthon vagyunk, ötpercnyire a kapunktól

A falujárás két gyerekkel három órán át tartott,egyedül én panaszkodtam a végén, hogy fáj a lábam.

Legközelebb a Vár útra, a nagy löszfalhoz, a védett virágok közé megyünk.

Ha van kedved, gyere velünk megint.