A többiek bólogattak, mint akik maguk is átéltek már hasonlót, majd magyarázatot kerestek az ilyen, és ehhez hasonló példátlan eseményekre: az időjárásváltozás, meg hát eljár az idő felettük is,valami bujkáló betegség is előidézhette, isten ne adja...
Fogalmam sincs, hogyan csinálják. Fogalmam sincs, hogyan volt képes erre nagyanyám és anyám is. Hogy előbb elvégeztek mindent - amihez még csak háztartási gépeik se voltak s csak azután álltak neki az önmegvalósításnak. Nagyanyám, de sokáig anyám is, még a lúgot is maguk készítették a nagymosáshoz,aztán ott görnyedtek a fateknő fölött a súrolókefével. Nagyanyámat az eperfa alatt egyszer még a villám is megsuhintotta, mert a vihar se bírta meggátolni, hogy be ne fejezze , amit elkezdett.
Minek sorolnám, dolguk annyi volt, hogy felével se tudnánk megbirkózni, ha elvennék tőlünk a gépeinket, és visszaadnák a másra fordított időnk nagyobbik részét.
Ők mégis neki tudtak állni "ráérő " idejükben hímezni, horgolni - anyám függönyt horgolt a szobaablakra is, amit mindmáig elképesztő teljesítménynek érzek - s habár szőni, fonni már nem tudtak ők sem, csuhévirágot, papucsot, rongybabát gond nélkül megalkottak.
Nem csak kenyeret tudtak sütni. Mézeskalácsot is.
Éreztem én is, amikor kedvet kaptam összerakni egy adventi asztali díszítést, hogy előbb el kéne mosogatnom. Aztán fölmosni sem ártana. Csakhogy belőlem már rég kihalt az a fajta megfelelési kényszer, hogy " ha valaki hirtelen beállítana, mit szólna, hogy még elmosogatva sincsen, én meg itt szórakoztatom magam".
Annyi körülöttem a muszáj, hogy az egyre több renitens cselekvésre ösztönöz.
Az ember legalább az illúzióját meg akarja teremteni annak, hogy azt csinál, amit akar.
Hogy ez meglehetősen pitiáner elégtétel, azt nem kell feltétlenül végiggondolni.
Lelkes üvegfelhasználó vagyok, nem volt kérdés, milyen legyen a kompozíció. Gyertyák, a kert két legutolsó rózsabimbója és néhány frissen szedett rozmaring ág - micsoda illatuk van! - üres, régről őrizgetett borosüvegekben, a tobozhalom, amit egy ládába gyűjtögettünk, amikor a környékbeli óriás fenyőkről a viharos szelek lerázták a legérettebb példányokat.
A ládáról eszembe jutott a zöld belsejű fiók.
Bontott faanyagot fűrészelünk egy ideje az udvaron. A kazánban sosem égett még ilyen pompásan kiszáradt tűzrevaló. Egy szomszéd erre járóban - épp egy szeletet vitt a lebontott háznak az udvarából kivágott fenyő rönkjéből a fa ültetőjének, emlékbe - megkért: ha valamelyik fűrészelésre váró gerendában évszámot látunk, ami alighanem az 1800-as évekből kelteződött, tegyük félre. Jó lesz emléknek az is, egy tisztességben megöregedett épület előtt való tisztelgésül.
Évszámot még nem találtunk, de ez a figyelmeztetés ahhoz elég volt, hogy feszengeni kezdjek - miért nem jutott ez magamtól is eszembe? - és hogy ettől kezdve ne csak fűtőanyagként tekintsek a hozzám került elemekre.
A deszkák, karók, ajtótokok, lécek, szarufák, oszlopok egymásra hordott tömege alól először az öreg sufniajtót mentettem ki, fogalmam sincs, miért.
Elcipeltem a pinceajtóig, ahol nekitámasztottam a bejárati nyílásnak, csak hogy még egyszer érezhesse, milyen az, amikor egy ajtó nyílik valahová.
Aztán a szögeket és mindenféle épületvasakat kezdtem egy deszkára rakosgatni, noha azt sem tudtam, melyik mire szolgált, mit fogott össze, mit tartott, emelt, fogott szorosra. Némelyikük kétszáz év óta mostanáig.
A zöld belsejű fiókról se lehet tudni, milyen szekrény tartozéka lehetett, csak azt, hogy valaki belekarcolt egy szívet, abba pedig az 1900-as évek valamelyikében az évszámot is, aminek a két utolsó jegye lekopott. A zöld színt alighanem a rézgálic eredményezhette, talán valami más, de mindegy, ez a fiók is megmarad már.
Találunk neki valamilyen feladatot az újrahasznosítás jegyében biztosan.
Túlzásba esni nem fogunk, arra egy másik intés szolgált hatásos figyelmeztetésül.
Kézműves foglalkozásra tévedtem be ugyanis a minap, ahol mindenféle bájos holmikat készítettek a jelenlévők. Mézeskalácsból sündisznót - ez nagyon tetszett, egyet az úri tájházat létrehozó Szőrfiné Erzsikével, akinél a hagyományőrzésben avatottabb személy nincs a környéken, közösen alkottunk meg - de volt az asztalokon ezen kívül is annyi kellék, hogy több se kell.
Egy tálkában például puha, meleg, rózsaszín lánykazoknik halma mellett ollók várták, hogy használatba vegyék őket. A lelkem mélyén bennem élő nagyanyám az ájulás küszöbére kerülve érdeklődött: ezeket a vadonatúj zoknikat fel fogják vagdosni, hogy malacfej legyen belőlük?
A kérésem nyomán beállt, megfagyott csendben Szőrfiné Erzsike próbálta menteni a helyzetet, elmesélve, hogy a régiek is felhasználták a már stoppolásra is alkalmatlan zoknikat, ezekből lett a rongyszőnyeg legjobban feldolgozható, már eleve gombolyagként feltekerhető alapanyaga.
Ekkor meg azok megbántottsága avatkozott közbe nagyanyám hangja mellől, akik karácsonyi ajándékul egy meleg zoknit se tudnak a fa alá tenni, mivel nem hogy karácsonyfájuk nem lenne ismeretlen, idegen adakozók nagyvonalúsága nélkül, de tűzifájuk sem. A viszonylag biztonságos jólétből miért nem lehet kilátni az élet szélén élőkre? A régiek megélhetési fortélyai is szükségből fakadtak. Ha ezek most követésre méltóak, az újak szükségét miért tudják be a saját élhetetlenségüknek vagy lustaságuknak? Miért feledkezünk meg a mások szükségéről olyan könnyen?
De ezeket a kérdéseket már nem mondtam ki hangosan, csak annyit, hogy szerintem a méltán népszerű és egyre elterjedtebb hagyományőrző kézművesség ezen a ponton némi gellert kapott.
- Ugyan miért? Hiszen ezzel mi csak növeljük a zoknik értékét! - nézett rám a készülő rózsaszín malacfej mellől értetlenül és rosszallással egy fürge ujjú, ügyes kézműves.
Aki különben pedagógus volt.
Óvodapedagógus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése