A vadászó macska uccája

Azt tudtam eddig, elég régóta, hogy a halászó macska uccája Párizsban van, a Szajnára fut ki, és hogy Földes Jolán díjat nyert az ebben az uccában játszódó, az emigráns -létről írott regényével a a londoni Pinkert kiadó nemzetközi regénypályázatán.

Azt is tudom egy ideje, hogy itt, az enyémmel szomszédos utcában, amit egy darabon hol vidáman dudorászó, hol lomhán, némán araszoló patak határol, ugyancsak vannak halászó macskák, s hogy erről az utcadarabról, benne  a falusi ember sorsáról szintén lehetne súlyos, hol derűt, hol drámát, hol fényt, hol sötétet megmutató regényt írni. Ha lenne Londonban Pinkert kiadó, s az kiírna megint egy nemzetközi pályázatot, tán érdemes is lenne.

Azt ellenben tegnap vettem csak észre először, hogy a macskák milyen végtelen türelemmel és állhatatossággal képesek vadászni.

Épp azon iparkodtunk a Hétévessel, hogy egy szem makkot - amit az aszfalton talált - elhelyezzük a kiszáradt fűzfa odújában. Úgy okoskodtunk, hogy ne maradjon annak az elpusztult öreg fának a helye üresen a patak partján,  hadd táplálkozzon a korhadékból az a makkocska, ami  tavasszal majd bizonyára kisarjad ott, és hatalmas tölgyfává nő. 

Nem fogja tudni senki, csak mi ketten - idővel aztán már csak ő, meg akit még méltónak talál az ebbe a titokba való beavatásra - hogy ennek a fának a létezése nekünk köszönhető. 

 

 Hogy ezt ilyen jól elvégeztük, mentünk aztán elégedetten tovább, amikor észrevettük a két kis fekete dombot.

 

Két kis fekete domb ült ugyanis a zúzmarás tájban, s csak mikor közelebb értünk, akkor derült ki, hogy az egyik egy vakondtúrás, a másik egy fekete macska.

Jó óra múlva jöttünk visszafelé, de tán több is volt az, amikor a macska még mindig ott ült, várva, kidugja-e a fejét a vaksi kis jószág.

Másnap a dombocska érintetlenségéből arra következtettünk, hogy a vakondnak esze ágában sem volt kibújni. Az ösztönei nyilván felülmúlták még a macska végtelen türelmét is.

De ekkor én arra lettem kíváncsi, a népi hiedelem szerint időjárásilag vajon mit jelent, ha a vakondok télvíz idején is alagutakat turkálnak, ahelyett,hogy aludnának. De csak az derült ki megint, hogy az olyan vidéki ember is, mint én, aki azt hiszi, otthonosan mozog a természetben  - jobb, ha tudja, hogy nem tud az égvilágon semmit. 

A szakirodalomból ugyanis kiderül - szégyen, hogy személyes tapasztalatok helyett egy ilyen hétköznapi apróság is már csak onnan.... - hogy a vakond télen sem megy el téli álmot aludni, hanem dolgozik tovább, sőt van, amelyiknek az átfagyott talaj sem akadály. A vakond téli álma csak legenda, sőt az sem igaz, hogy a harapásával megbénított gilisztákat raktároz el télre magának. Naponta csaknem a teljes testsúlyával megegyező  mennyiségű táplálékot eszik meg, amit elraktározni egész télre nem lenne képes. Amíg az átfagyott, hóval borított felszín felett süvít a jeges szél, addig a mélyben, a fagyhatár alatt az élővilág nem hibernálódó tagjai - mint a vakond - élik az életüket, túrnak, fúrnak, táplálkoznak. Öröm az ürömben - írja a hozzáértő -  hogy a vakond által télen készített mély (30-120 centiméter, a környezeti hőmérséklettől és talajtípustól függően) járatok várhatóan nem fognak beomlani nyáron sem, továbbá a kopogós hidegben a havas felszínre kitúrt vakondtúrások szépen összefagynak és egyben le lehet őket emelni, nem kell hozzá se vödör, se talicska, se gereblye.
Ami azt illeti, nyáron sem szoktam én túlságosan haragudni a vakondtúrások miatt. Olyan szép kis porhanyós földkupacokat készítenek a kert végén, mintha direkt nekem csinálnák, hogy a cserépbe való virágföldet  azzal össze tudjam keverni anélkül, hogy külön ásnom kellene hozzá.
A kövér pajorokon is testvériesen megosztoznak a madarakkal, sőt az egyik fa tövébe helyezett madárfürdőt is közösen használják.
Elvagyunk mi egymással szépen. Most, hogy a vadászó macska uccájában is diadalmaskodott, még külön respektje is van nálam.

A galambtenyésztő, akinek olyan kitüntetése is van, ami nem létezik

December10.-én rendezik a galambtenyésztők országos kiállítását Dabason. A monori Kovács László már csak amiatt is nagy várakozással készül rá, mert a tavalyi kiállításokat csaknem kivétel nélkül meghiúsította a madárinfluenza fenyegető híre. Hol itt, hol ott rendeltek el karantént, ahonnan nem lehetett kihozni a madarakat. Hosszú kihagyás után végre megint összejöhetnek a szenvedélyes emberek, a galambtenyésztők. Kovács László pedig nem maradhat távol semmiképpen, hiszen ott van minden valamire való találkozón. Neki sem hobbija, inkább szenvedélye, a galambtenyésztés, amelynek révén olyan mennyiségű serleget és oklevelet halmozott fel az idők során, hogy azokból bámulatos gazdagságú kis múzeumot lehetne létrehozni. Miután már szinte minden létező elismerést magáénak tudhat, társai két évvel ezelőtt megajándékozták „Az év galambásza” címmel is. Szerinte ugyan hivatalosan ez a díj nem is létezik, ám a barátai, ismerősei, kollégái létrehozták, csak hogy megszavazhassák neki. A mindenki által csak Tasziként emlegetett Kovács László pedig ugyanúgy örül e díjnak- számára a díjak non plus ultrájának - mintha az valóságos szakmai elismerés lenne.

Kovács László még csak Lacika volt, és három éves, amikor a monori bádogos mester, Berki Józsi bácsi megajándékozta egy galambbal. Akkoriban ugyanis – meséli – minden harmadik monori háznál tartottak galambokat, minden ötödiknél pedig disznót. Neki szerencsére nem kismalac, hanem galamb jutott. Hideg volt, hát betette a kabátja alá a kebelébe, nehogy baja essék hazáig. Csakhogy a nagy elővigyázatosság közepette ő maga esett hasra, s bár nagyon megütötte magát, csupa vér volt , mindegyre a galamb életéért aggódott.

Nagy szenvedélyek szoktak ilyen kalandosan kezdődni, ezúttal sem volt másképpen.

Kovács László ráadásul olyan típusú – életvidám, barátságos, közvetlen, társaságot kedvelő - ember, aki nagyon szeret élni. Az élet pedig minden jel szerint viszontszereti őt, hagyja örülni és boldogulni. Alighanem emiatt ragadt rá az arisztokratikus Tasziló névből lerövidített Taszi becézés is, ennek eredetét azonban ma már senki nem firtatja.

Néhai Borzsák Farkas volt az ő legnagyobb mestere és mentora a galambtartásban és tenyésztésben – meséli az eddigi szakmai életét a vendéglátásban eltöltő Kovács László, aki a kikapcsolódást, a pihenést, a sikereit és örömeinek legtöbbjét saját bevallása szerint a galambászatnak köszönheti. Borzsák Farkas, a galambtenyésztők akkori egyesületi elnöke pedig jó irányba terelgette: megismertette az érdeklődő gyerekkel, mi a különbség a galambjaikat kurjongatással és csörömpöléssel hajtó, a lépvesszős madárszerzéstől sem visszariadó csiszárok, és az igazi, komoly galambtenyésztők között. Mivel a fiú az utóbbi szeretett volna lenni, tizenkét évesen belépett az egyesületbe.

Se szeri, se száma azóta elért sikereinek. Díjazott galambjaival járja az országot, kiállításról kiállításra viszi a madarait, és azt mondja, nem lehet ebbe beleunni, mindmáig ő maga is órákig képes gyönyörködni bennük. Hogy ez így lehet, abban sokat köszönhet a szenvedélyét mindig szelíd megértéssel kezelő családjának, feleségének, édesanyjának. És nem utolsósorban a kertszomszédnak, Kardulecz Pálnak, akire mindig számíthat. Ha a munkája elszólítja hazulról, Kardulecz szomszéd szívesen eteti, gondozza a galambokat, mintha csak a sajátjai lennének.

Kovács László meghatott hálával emlegeti, és kéri, ki ne felejtsük írásunkból ezt a fontos momentumot.

A névrokon Kovács Jánost is meg kell említenünk feltétlenül – aki Figaróként vagy Tapétaként tart számon a baráti kör, lévén hogy az egyik szakmája a fodrászat, a másik a szobafestés-tapétázás – a monori galambtenyésztők talán legszenvedélyesebbjét, ha lehet ebben rangsort felállítani egyáltalán - aki fáradhatatlan motorja volt a monori keringő fajta hivatalos elismertetésének. Eleven tárháza a galambtenyésztés tudományának , akitől az ifjabbak is sokat tanulhatnának.

Csakhogy Kovács László - akinek már kétszer sikerült elnyernie a néhai mester, Borzsák Farkas emlékére alapított, a legszebb egyszínű galambért odaítélhető díjat, s ha harmadszorra is sikerül, a díj végérvényesen a birtokába kerülhet - amiatt szomorú mégis, hogy nincs kinek átadni a tudományt, nincs utánpótlás.

És nem csak, hogy utánpótlás nincsen, a fiatalabb korosztályokat már bálokra, társasági eseményekre sem lehet összetrombitálni. Pedig pár évvel ezelőtt még százhatvanan is részt vettek a családjukkal egy-egy díjkiosztó gálán és bálon. Újabban azonban már a kiállításokra is lasszóval kell fogni a közönséget – állapítja meg keserűen. De mivel alapjáraton jó kedélyű ember, mindjárt hozzáteszi: ha a lassan kiöregedő egyesületi tagok a fiaikra, lányaikra nem is számíthatnak a folytatásnál, úgy tűnik, az unokákra talán igen: közülük sokan mozgolódnak.

Így hát mégis van remény, hogy három év múlva, amikor a V068-as számú Monori Galambtenyésztő Egyesület fennállásának századik évfordulóját ünnepelheti, az nem csak az idősebb korosztály szomorkás-nosztalgikus találkozója lesz majd.

Ha nem is olyan látványos módon, mint még tíz-tizenöt éve is, de Monorra és környékére jellemző a csíszárkodás, azaz a galambok befogása. A kisváros légterét időnként hatalmas galambfalkák népesítik be. Az első monori galambegyesület 1921-ben alakult. Egyik alapító tagját, Szemeri Endrét a monori keringő fajta galamb avatott tenyésztőjeként tartja számon a szakma.
A magyar alföldi (körösi) keringőkből és a Monoron tenyésztett galambokból alakult ki a monori keringő. Jellemzői: zömök testű, élénk vérmérsékletű, közel vízszintes testtartású, kissé emelt farkú. Leeresztett (lompos) szárnya a talajt nem érintheti. Fején – melyen a szíveseknél színes homlokfolt (koronacsepp) látható – két oldalt rozettában, a fejtetővel egy magasságban végződő fésű helyezkedik el. A homlok vonala a csőr vonalába törés nélkül csatlakozik.
A fajtát vékony, egysoros, világossárga, esetleg hamuszürke szembőr, 14-17 milliméter hosszú csőr, sima (toll nélküli) láb jellemzi. A csőr és a karom a szíveseknél és az egyszínűeknél csontszínű (a feketéknél és az ezüstöknél jelzett csőrvég), a szalagosoknál szürke. A szívhátúak és a fehérek szeme sötét (bükköny), a többi egyszínűé, a kovácsoltaké és a szalagosoké kukoricasárga színű. Faroktartása emelt, kormánytollainak száma tizennégynél kevesebb nem lehet. Zsírmirigye nincs. Jól repül, röpképessége egy óra időtartam. Szapora galamb, fiókáit dajka nélkül neveli.
Szín- és rajzváltozatai az egyszínűeknél: sárga, vörös, fekete, barna, fehér, ezüst. A szalagosoknál és a kovácsoltaknál: kék, kék fakó, a szívhátúaknál pedig kék, sárga, vörös, fekete és olaj. A szívhátúak előfordulnak pántos farokkal, a faroktő felső fedőtollai ilyenkor keresztirányban, kettő-öt centiméter szélességben színesek, a kormánytollak és a faroktő tollai pedig fehérek. A szívhátúak ugyanakkor lehetnek párnás farkúak is, fehér kormány- és felső fedőtollakkal. A fajta színei egyenletesek, teltek, lakkozottak. A szíves hátúak jellegzetessége az előke, azaz a csőr alatti fehér rajz, amely a begy közepéig ér.
A Magyar Galamb- és Kisállattenyésztők Országos Szövetsége 1999-ben, az Európai Kisállattenyésztők Szövetsége pedig 2000-ben ismerte el önálló fajtaként a monori keringőt

Három kis mese

A szökevények 

 

Amióta megláttuk a faluban, épp a zöldségesbolt előtti úton azt a két, szabályos kör alakú aszfaltfoltot, azóta jutnak eszünkbe különböző magyarázatok arra, hogyan kerülhettek ezek oda. Hogy vajon mi lehetett az a valami, ami két ekkora gödröt teremtett , amiket aztán bitumennel épp ilyen körkörösen kellett bestoppolni.

Már a science fiction világában tartottunk az okok keresése közben, amikor egy esős napon arra vezetett az utunk, és hirtelen megvilágosodtam. 

Hát persze! A szökevény pöttyök! Csakis azok ugorhatnak le óvatlan pillanatban egy-egy ruhadarabról, hogy világgá menjenek. Aztán jön egy teherautó, egy bálázógép, egy kukoricakombájn, egy tejjel csurig tele tankkocsi, vagy épp a busz - ilyenek szoktak eldübörögni itt rendszeresen - és szegény kalandvágyó pöttyöket belevasalják a betonba.

Ami a zöldséges előtt az úton látható, az tulajdonképpen a szabadság után sóvárgó pöttyök sorstragédiájának mementója.

Így talán a csíkok jelenlétének okát sem kell már tovább keresni. Bár, ha valaki ismeri azok igaz történetét, boldogan meghallgatnám.

A medve

Száraz volt a patakmeder  elég sokáig, épp csak a közepén tekergett egy gilisztányi vastagságú ér, amikor egy nap észrevettük a mélyben a mackót.  A partról a füzek megpróbálták ugyan lehulló leveleikkel betakargatni, hogy ne fázzon, mert hidegek voltak már az éjszakák, de másnapra esőt ígértek az időjósok. A megáradó patak elől muszáj volt a mackót kimenteni. 

Amikor fölhoztuk a mederből, tanakodni kezdtünk, kié lehetett, hogyan került ide.
A fűzfák alatt valaki megágyazott magának rongyokkal, rossz paplanokkal. A lombok sokáig elrejtették a fészket, a lombhullás azonban felfedte a titkot. Falun nincsenek hajléktalanok, egy-egy présház, majorság befogadja a rászorulót. Erről a helyről is kiderült, hogy olyan ember alkalmi búvóhelye, aki, ha nagyon berúg, nem mer a családja szeme elé kerülni, itt vészeli át a kritikus időszakot, amíg kijózanodik.
A maci az övé nemigen lehetett - vélekedtünk, de azért körbekérdeztük a szóba jöhető környékbeli nagymamákat, nem ismernek-e rá az unoka játékára. 

Miután a viharvert medvét senki nem vállalta, hazavittük.
A hazaúton nevet is adtunk neki, hogy ne érezze magát idegennek köztünk. Mivel orosz származásúnak gondoltuk, és nekünk amúgy is két orosz író a kedvencünk mostanában, az ő nevükben megtalálható betűkből raktuk össze a Zsenyát.
Zsenya fél napig fürdőzött egy vödör fertőtlenítős meleg vízben, majd illatos habfürdőkben merült el a feje búbjáig, végül egy farönkre terített, puha rongyon száradt.

Amikor szalonképesnek ítéltük, megölelgettük, s bebocsátást nyert termeinkbe. Akad itt gyerek is, aki az ágyába fogadta, úgyhogy Zsenya életében a boldog nyugalom évei következtek volna.
Ha a harmadik nap reggelén nem arra ébredünk, hogy irgalmatlanul viszkető csípések borítanak bennünket minden testtájunkon. 
A negyedik nap a csípések felhólyagosodtak, s mivel egyikünk ezekre még allergiás is, olyan sebek kezdtek tarkállani rajta, hogy ránézni is szörnyűség volt.
Féregnek, élősködőnek, tetűnek, bolhának semmi látható nyomát nem leltük, még nagyítóval sem, de általános, több felvonásos fertőtlenítésbe kezdtünk, s a gyógyszertárban a különféle kenőcsök is szépen fogytak ez idő alatt.

Igazából soha nem bizonyosodott be, hogy kizárólag Zsenya a bűnös. De odalett a bizalom. Száműztük a lakásból. Az ámbituson, egy polcon üldögélve bámulja a tájat bánatos tekintettel azóta. Talán a végtelen tajgára gondol.
 Mi meg arra, hogy milyen bonyodalmakat képes teremteni az élet még az ártatlan jócselekedetek nyomában is.

A ló 

A szurdik keskeny, gyalogjárdáján épp csak elfér két ember egymás mellett. Mellette az úton  szünet nélkül zúgnak az autók le s fel, lévén a falunak ez az egyetlen, gépjárművel is járható kapuja. 
Kétoldalt két magas, növényzettel sűrűn benőtt partfal. Látványosan szép út ez, ráadásul tele különös látnivalókkal.  Nem megy ritkaságszámba, hogy a pengevékonyságú kerekeken száguldozó, sárga-fekete darázsnak öltözött versenybiciklisek valamilyen gigantikus nagyságú mezőgazdasági munkagép mögött tekernek, majd egyszer csak előkerül egy házilag gyártott haszonjármű, amiről nem lehet eldönteni, hogy esőtetős motor vagy szellősre hagyott autó. Gyakran megesik az is, hogy mindenféle rakománnyal - például viháncoló gyerekekkel - megrakott lovaskocsi döcög veled szemben.
Ezen a nyáron városnéző kisvonatok is jöttek-mentek a szurdikban, ahol soha egy percnyi vákuum nem jut az unalomnak.
De most mi mentünk lefelé a keskeny gyalogjárdán, velünk szemben meg lovasok jöttek.

Messziről látszott, hogy elférni csak úgy fogunk majd  - mivel az úttestre a forgalom miatt nem tudunk lelépni - ha ők erősen a támfalhoz húzódnak. De még így is egészen szoros közelségbe kerülünk majd a lovakkal, amiket egyébként mélységesen szeretünk, elismerjük minden rendkívüli képességüket, de a magam részéről én rettentően tartok is tőlük.  Mert, ha netán nem lennék szimpatikus valamelyiküknek - elvégre nem szeretheti az embert mindenki - egy ilyen ló már csak a nagyságánál fogva is többszörös előnyt élvez az én védtelenségemmel szemben.

Velem már annyi minden történt, hogy időnként arra gondolok: bőven leróttam ebbéli adósságaimat ahhoz, hogy most már ne kerüljek a baleseti sebészetre. De ló még nem rúgott meg eddig. Úgyhogy most halált megvető bátorsággal, egy teherautó és egy motor közt átcikáztam az úttesten a szemközti partfal alá,  s ott meghúzódva vártam, amíg a lovas csapat elhalad.  Kissé furcsállták a manőveremet, ezért a látszat, és maradék önbecsülésem megmentése kedvéért  fényképezni kezdtem.
 

Hogy a lovak mit éreztek eközben, nem tudom. Láttam már lovat röhögni, de ilyesmi itt nem történt, ezek annál intelligensebb állatok lehettek. Hogy aztán otthon, az istállóban hogyan tárgyalták meg ezt a különös viselkedést maguk közt, azt egészen részletesen el tudom képzelni.
De azóta is eszembe jut néha: nagyapámnak még istállója volt, apám is nagy hozzáértéssel bánt a lovakkal. Hol következik be az ember életében az a pont, amikor a lélektelen gépekkel szemben nincsenek aggályai -  a lelkes élőlényektől meg elkezd félni....? 

Nő és férfi, szex és hatalom

Eljárok a szobra előtt naponta. Annyit tudtam róla eddig, mint mindenki más, akit érdekel a múlt, s benne a nagyok, akik alakították azt.
Aztán nemrég a kezembe került a mostanában kiadott helyi históriás könyvek egyik kötete, amiben már esik néhány szó Fáy András különös házasságáról is. Éppen akkoriban robbant a botrány szexről,erőszakról, hatalomról, utánaolvastam hát ennek a titoknak, amelyre rámehetett volna " a haza mindenesének " életműve is. De hát mit számított abban az időben egy Sziráki Zsuzsi sorsa.
Hagyománytisztelő falu ez, ahol Fáynak - aki gyerekkorát is itt töltötte, majd itteni birtokán gazdálkodott - igen nagy kultusza van. Hogy mennyire tartják magukat a régmúltban meggyökeresedett férfi-női szerepek, nem tudhatom. Ezt a történetet azért adom közre mégis, hogy egyértelműbb legyen: ebben a tekintetben kiváltképp nem kellene a múltat visszasírni.

"A nemzet mindenese" volt, ahogy azt Szemere Pál találóan megjegyezte róla: minden törekvése a haza javát szolgálta, minden munkájában a társadalmat, gazdaságot jobbító szándék vezérelte. Fót város egyik látványossága 1837-ben épült, klasszicista stílusú présháza. Az ő nevét viseli az OTP egyik alapítványa, egy pénzintézet, több iskola, jó néhány településen utca, sétány. Emlékére alapították a Fáy András-díjat, amelyet a honvédelmi miniszter adományoz évente. 1986-ban, születésének 200. évfordulóján, majd 1990-ben is érmét adtak ki emlékére, arcképe postabélyegeken is szerepel. Szobrot emeltek neki Budapesten, a Vármegyeháza oldalában, a Kamermayer Károly téren, Sárospatakon, az Iskolakertben, Dunakeszin, Dunaújvárosban, Pécsett, Balatonfüreden és Szegeden pedig emléktáblával tisztelegtek alakja előtt." ( Múlt - Kor)

 Beárnyékolhat-e ilyen életművet egy minden erővel eltitkolni akart kapcsolat?

A bomba Amerikában robbant a nagynevű rendező erőszakos szexuális zaklatásairól szóló hírekkel, ami újabb és újabb szereplőket, ismert művészeket sem hagyott érintetlenül. Nem sokkal később már nálunk is hallhattuk a detonációkat, először két színházi rendező hasonló ügyeiben, majd egyre többen szólaltak meg. Az újságcímek egymással vitatkoznak: az egyik azt állítja, az erőszak nem a szexről, hanem a hatalomról szól, a másik szerint épp fordítva. Az internetes közösségi oldalakon pro és kontra egymásnak esnek a kommentelők. A neves előadó , aki mostanában éppen a női és férfi szerepekkel foglalkozó előadásával lép közönség elé (egyebek közt a monori Vigadóban), legutóbbi, maglódi előadásán egyenesen a férfiuralom végéről, a világ fordulásáról beszélt, amely nem hagyja érintetlenül a szerelmet és a házasságot sem, s alapjaiban változtatja meg egyének és közösségek sorsát.

Úgy tűnik, elég nagy a zűrzavar. Pedig volt már ilyen, ami akkor éppen azt bizonyította, hogy épp ideje volt a világnak e tekintetben is megváltoznia. Ezt illusztrálandó elmesélünk egy történetet, amelynek főszereplője mindmáig nagyjaink közé tartozik.  Korában akkora tekintéllyel bírt, hogy Fáy Andrást érdemei elismeréseként „a haza mindenesének” nevezték, tekintve, hogy a haza bölcse elnevezés Deák Ferencet illette, „a legnagyobb magyar” pedig Széchenyi István volt.

A gombai Fáy kúria - ma polgármesteri hivatal - a Fáy-Kenyeres kert felől

A Magyar Tudományos Akadémia Fáy András ( 1786-1864) születésnek centenáriumára pályázatot írt ki Fáy életútjának és munkásságának bemutatására, amelyet Badics Ferenc nyert el. Az ő legfontosabb adatközlője az akkor még élő unokaöcs, Fáy Béla, és a Fáy család régi barátja, Karacs Teréz volt. Fáy Béla kikötötte, miszerint „ kerültessék minden olyan árnyékolás, mely sem a nagy jellem kidomborítására nem szükséges, sem az utókornak tanulságot nem nyújt semmi részben.”

Badics azonban olyan titkokra és ellentmondásokra lelt a nagy ember élettörténetében, amelyek már akkoriban is különösnek bizonyultak, mostanra pedig már végképp nem mondhatók tanulság nélkül valónak.

Fáy András - akinek rendkívül sokoldalú munkásságához a nőnevelésről írt értekezések is hozzátartoznak - nem volt nagy véleménnyel a házasság intézményéről. Keserves csalódások érték, feljegyzések szerint kevéssé megnyerő külseje és női ármányok évekig tartó búskomorságba taszították. Elhatározta, hogy a nőnevelésről vallott elveit a gyakorlatban is megvalósítja, s maga nevel feleséget magának.

Veresegyházi szolgabíróként gyakran átjárt a fóti lelkészhez, ott ismerte meg Szirákinét, a sokgyermekes özvegyasszonyt, akinek Judit nevű lányát kiválasztotta magának, s hazavitte. Később úgy gondolta, Zsuzsi formásabb, eszesebb, így Juditot visszavitte, s a 10-12 éves Zsuzsival gombai birtokára költözött. Zsuzsi egy télen át ott járt iskolába, pulykákat őrzött, majd Pestre költöztek, s megkezdődött a nevelése.

Fáy nevelt lányaként tartotta maga mellett, rokonként mutatta be a vendégeknek, de a lány alig múlt 16 éves, amikor gyermeket szült nevelőapjának, aki úgy tartotta jónak, ha ez az esemény Bécsben történik meg. A kis Gusztáv a Nagy vezetéknevet kapta, s ettől kezdve anyja is, ő is „nevelt gyermekként” éltek a jóságos nevelőapa szerepében megmutatkozó Fáy házában – noha a világ már akkor sem volt vak, csak behunyta a szemét, ha úgy látta célszerűnek.

Fáy mindvégig titokban akarta tartani magánéletét. Született még egy gyermek, azt dajkaságba adatta, ahol a kicsi meghalt.

Hogy mindezekbe mennyi beleszólása lehetett Sziráki Zsuzsannának, mit érzett, hogyan viselte, azt nem túl nehéz elképzelni.

Végül Karacs Ferenc rábeszélésére vette feleségül Fáy a vele élő asszonyt, akkor is csak amiatt, mert - miképpen fogalmazta - tiszteletben akarta tartani annak vallásos érzelmeit. Mégis, amikor a megyeházán a szokott rend szerint felolvasták a házasságkötés megtörténtét az összegyűlt képviselők előtt, Fáy feldúltan kirohant a teremből.

 

A gombai református templom

A gombai lelkész, Tóth Sándor úgy beszélte el az életrajzírónak, hogy a nő mindvégig cseléd maradt ebben a kapcsolatban. Pedig gondosan ápolta, gondozta férjét, aki idővel, pénzzel elszámoltatta, s azt is magától értetődőnek tartotta, ha azt parancsolja, hogy az ágya mellé állított székekre feküdjön, s akár fél éjjel legyezze őt, ha nehezen lélegzik.

A külvilág egy egészen más Fáy Andrást ismert.

Pedig, hogy az akkoriban elfogadott normák közt is viselkedhetett másképpen a hatalom a maga alárendeltjeivel - esetünkben férj a feleséggel - arra a reformkor egy másik meghatározó politikusa, Wesselényi Miklós szolgált példával.

A báróhoz a graeferbergi takács lánya szegődött ápolóként, a szolgálatból azonban idővel viszony lett. Amikor 1854-ben megszületett a közös gyermek, Wesselényi – nem törődve környezetének ellenérzéseivel - házasságot kötött az asszonnyal. Igaz, ő arisztokrata, városi ember volt, könnyebben tehette, mint egy falusi középnemes, ha az még oly elismert és jó nevű is.

De azt a „tiszta, békebeli” szereposztást, amelyben „mindenki tudta, hol a helye és mi a dolga” - azt azért, amint a fenti példa is tisztán mutatja, nagyon nem kellene visszasírni.

(Régió, 2017 november)

( Forrás: Völgyesi Orsolya: Fáy András "különös házassága ")

http://epa.oszk.hu/02500/02518/00301/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_2003_03_457-467.pdf

 

Állatokról 1. A kutya

- Hány állatod volt eddig életedben? - kérdezte a Hétéves.
Elkezdtük számolgatni. Három kutya, sok-sok macska, két, időnap előtt jobb sorsra szenderült  zebrapinty, kétakváriumnyi hal, guppitól az ezüstkárászig. Aztán nyulak, kacsák, csirkék, japán tyúkok, kopasznyakúak, kendermagosak, vörösek és fehérek.
- Összesen? - kérdezte újólag a Hétéves, aki szeret néha a kelleténél precízebb válaszokat kapni, de végül általában kiegyezünk egy hozzávetőleges adattal, mint ezúttal is. Nagyvonalúan felajánlotta a százat, ami életem baromfijainak összlétszámával bizonyára meg is haladta azt. Neki a száz is lenyűgöző volt, elismerően nézett rám, majd újabb kérdése támadt:
 - De melyik volt az igazi?

 Jó kérdés volt, egy nagyregény terjedelménél valamivel többet érdemelne a válasz. Helyette felmentünk a löszfal alá a dombra, ahová az öreg Lordot temettük nyár végén. A Hétéves találta meg akkor reggel az ablakunk alatt. Bár nehezen, szédelegve járkált már előző nap is, össze is csuklott néha, de éjszakára még elzarándokolt az utcai ablak alá, ahonnan kiszűrődött a hangunk és az éjjeli neszezésünk. A közelünkben aludt el végleg, talán épp akkor, amikor a Hétéves nyöszörögve hadonászni kezdett álmában, ő ugyanis a hadakozásait az álmaiba is prolongálni szokta.
Mostanában felriadok néha, hogy be kellene engedni Lordot az előszobába, hiába farkas, mégis csak öreg már, és hidegek az éjszakák.
Előfordul, hogy hazafelé megjelenik előttem,amint a kapuban áll, arra várva, hogy megpillantson.
Még nem engedtem el. Vagy ő nem engedett el minket, nem tudom.  Mint ahogyan azt sem, hogy ő volt-e az igazi, s hogy neki mi voltunk-e az igaziak. 
Akárhogy is, jó, hogy itt van - ha valóságosan nincs is itt.
  

Illyés Gyula:

Két régi vers egy kutyáról
 
1

Dícsérjék mások háladó
lélekkel tanítójukat,
az élet felé nékem egy
kutya mutatta az utat.
 
Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem,
tanulékonyan én utána.
 
Futott az úton és a réten,
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.
 
Egy ürgeluk itt – magyarázta,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.
 
Kavicsot dobtam a folyóba –
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott és
fejcsóválva lépdelt felém.
 
Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
de ő vígan arcomba nyalt.
 
Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat –
így kellene már nékem is
lerázni minden gondomat.
 
És megbocsátani neked,
játékaidat, istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.
 

1920
 

2.

Völgyeken át és dobogó
hidakon át és hűvös kertek
mentén futottam lángvető
porban a zörgő kocsi mellett.
 
Futottam, fuldokoltam,
bordáim közül víz szakadt,
a porba-fénybe lógó nyelvvel
hullattam izzadságomat.
 
Senki sem hívott, senki nem
küldött, nem is nézett reám,
fent részegen dalolt a gazda,
futottam a gazda után.
 
Ugrottam, bukfenceztem is,
a szekér felhők között dörgött –
szóltam volna: jaj! – s újra: jaj!
torkom rekedten hörgött.
 
Zihálva, futva tértek
udvarba végre a lovak,
leszállt a gazda és megindult
az árnyékos tornác alatt.
 
Léptem dülöngve én is, végre
lábához hullni boldogan –
lehullni és felugrani,
ha csak egy kívánsága van.
 
Nyíva röpültem ki az ajtón,
ahogy vadul belémrugott –
zuhant szívem az éjszakában,
akár ti, hulló csillagok.
 
1921

A kertész, a luxus meg a város

 

Kora délutáni időpontban állapodtunk meg, de csak este sikerült beszélgetnünk. Nem rajta múlt. A nyolc órás munkaidő amúgy is visszaszorult már a slágerszövegekbe, de Kruchió László esetében, mint mondja, nem is volt érvényes soha. Ő az olyan szerencsés kivételek közé tartozik, aki ezt nem bánja, lévén, hogy a szakmája a kedvtelése is. Tősgyökeres monori, ennél fogva is nagyon sokan ismerik, az utóbbi években azonban azok is megjegyezhették a nevét, akik korábban nem hallottak róla. A Borvidékek hétvégéje nyári rendezvényeinek vendégcsalogató szalmabábui a főtéren, az év végén pedig a Vigadóban az adventi koszorúkból visszatérően megrendezendő kiállítása úgyszólván már az ő városi védjegyének számítanak.

A nagyszülei is monoriak voltak – mondja – a család Monorhoz kötődik több generáció óta, és most már az ő, Nagykanizsáról való felesége is otthonosan érzi itt magát.

- Szeretem ezt a várost – jelenti ki.

Visszakérdezek: miért? Mit lehet ebben a városban szeretni?

- Tudom, hogy egy gödörben terül el, hogy valóban nincs benne semmi különleges, s hogy vannak nála szebb városok is. De szeretem például a formáját. Hogy van eleje és vége, hogy a közepét generációk óta „városnak” nevezik, és egyre inkább az is, városközpont. Szeretem, hogy vannak közösségi terei, ahol az emberek összegyűlhetnek. Amikor például az általam elkészített városi adventi koszorú körül gyertyagyújtáskor kétszázan is összegyűlnek és együtt ünnepelnek, az egészen különleges érzés. Szeretem benne azt is, hogy itt élnek az életemhez szorosan tartozó emberek, a családom, a barátaim. Sok helyen megfordultam, külföldön is, Németországban a tanulmányaim idején kint is éltem egy ideig, van összehasonlítási alapom, választhatnék éppen mást is. De nincs rá olyan ok, amiért ezt kellene tennem.

Amikor szóba kerül, hogy Németország legelismertebb kertészeti főiskoláján tanult, ahová Erasmus ösztöndíjjal ment, holott eredetileg jogásznak készült, nem lepődöm meg különösebben, hiszen keveseknek adatik meg a nyílegyenes életpálya. Kruchió László azonban azt is elmeséli, hogy amikor elsőre nem sikerült bejutnia a jogi egyetemre, csak amiatt ment a kecskeméti főiskolára, hogy ne vesszen kárba az az egy év sem a következő próbálkozásáig. A kertészeti főiskolán azonban mindjárt az évnyitó után felment a tanszékre, ott is közölve ezt elhatározását, és azt kérve: hogy ez az év még tartalmasabb lehessen, szíveskedjenek őt minden lehetséges módon versenyeztetni. Amin annyira meglepődtek, hogy így is tették, s a sikereit látva megnyílt előtte a pálya a határon túl is. S noha még kétszer megpróbálkozott a joggal, a kertészkedés - amelybe addigra bele is szeretett - újra meg újra visszahúzta magához.

Nyitott üzletet Pesten is, Monoron is – a monoriak közül sokan emlékezhetnek még a Kossuth Lajos utcai virágbolt extravagáns portáljára, ami szokatlan és izgalmas színfoltja volt a városnak, de meglehetősen hamar bezárt.

- Rá kellett jönnöm, hogy mindent én sem bírok el. Nagyon sokat vállaltam akkoriban, valamennyit vissza kellett fognom, ezek közé tartoztak a virágboltok is.

A napjai azonban most is úgy telnek, hogy hajnalok hajnalán kezd – a szállodák ugyanis, amelyek dekorálásával megbízták – köztük a nemrég a világ legjobbjának választott Aria hotel – hétkor nyitnak, s addigra neki is el kell készülnie a munkával.

Amikor ehhez a ponthoz érünk, a beszélgetésünk a poézis magasságaiban kezd szárnyalni. Kruchió László ugyanis elmeséli, milyen az, amikor a rakparton egyik helyszínről a másikra igyekezvén elébe tárul a hajnali fényben megmártózó főváros. A kék párában úszó Margitsziget. Amikor a Bazilika kupoláját ott látja maga mellett, jóformán egy karnyújtásnyira, miközben a szálloda tetőteraszán a bár virág dekorációját állítja össze éppen.

Sokcsillagos szállodáknak, bankoknak dolgozik, a luxus világában jár, s nem titok, hogy öt éve ő a Sándor palota kertésze, dekoratőre s külügyminisztériumi megbízásokat is kap. Legutóbb a V4-ek szekszárdi találkozójának helyszínét díszítette. Ezt tudva nem lehet kihagyni a kérdést: miképpen lehet ebben a közegben képbe kerülni? A szakmai hierarchia mely csúcsait és kapcsolatrendszerét megjárva juthat idáig egy vidéki kertész?

Kruchió László erre azt feleli, hogy tizenöt éve művészeti vezetője a Magyar Orchidea Társaságnak. A társaság egy külföldi kiállításán találkozott az akkori köztársasági elnökkel, Schmitt Pállal, aki felkérte őt dekoratőri munkára, s noha az elnöki hivatalban azóta sok mindenki és sok minden változott, őt azonban érdemesnek tartották a továbbiakban is foglalkoztatni.

Beszélgetünk még sok mindenről - egyebek közt arról, hogy az esküvői díszítések a kedvencei közé tartoznak, s amikor ilyen megbízást kap, mindig annyira izgul, mintha legelőször csinálná - de egyvalamit még muszáj megkérdeznem, mert mindig is furdalta az oldalamat a kíváncsiság: amikor a rendezvényeknek vége, a dekorációt cserélni, frissíteni kell, mi lesz a sorsa rengeteg gyönyörű virágkompozíciónak, amelyik „leszerepelt?” Szerettem volna azt hinni, hogy a virágokat megkapja a rendezvény személyzete, netán maguk a vendégek vihetik haza a csokrokat, az orchideákat, rózsákat.... De nem.

Kruchió László érezhetően elkomorodik, amikor elmeséli, hogy mire visszaér lebontani, az elegáns kompozíciók addigra csúnyán megtépve, vihar utáni állapotokat idézve várják. Legyen bármilyen elegáns a helyszín, a vendégek ( nem, nem a személyzet) letördelik a virágokat, és minden alkalommal törvényszerűen tűnnek el az üvegkelyhek, üvegvázák is. Volt olyan hely, ahol két-három méter magas virágkompozíciókat állítottak fel, de némely vendéget ez sem akadályozott meg abban, hogy ami megtetszett neki, azt el is vigye.

Hogy mégse zárjuk rossz ízekkel a beszélgetést, abban segít valamelyest, hogy a tanítványokat hozzuk szóba, akik közt monori ugyan mostanság épp nem akad, de Kruchió László nyolc és tíz éves gyermekeiről, Laciról és Kamilláról megtudom, hogy óvodás koruk óta élvezettel vesznek részt a papa munkájában és utazásaiban. Kamilla pedig már profi módon öltözteti szoknyába a rendezvények székeit: imádja az esküvőket.
( Strázsa, 2017. november)

Hegyen-völgyön krizantém - és más falusi varázslatok

Nem tudom, kell-e az olyasmihez harmadik szem, hogy ha az ember már száz éve él ugyanazon a helyen, sőt ott éltek azok az ősei is, akiket a családtörténet még képes rokonsági fok szerint számontartani, és nincs a lakóhelyének olyan szöglete, ahol már ne járt volna legalább egy tucatszor - azért még észre tudja venni a hely gyönyörűségeit.

Voltak már ilyen pillanataim a szülővárosomban. Bármikor fel tudom idézni annak az utcának a sarki házát - ami már nem is létezik, egy kacsalábon forgót építettek a helyére - aminek a rikító narancssárgára festett falától pár méterre állt egy zöld kerítés. Annak a kerítésnek a tetejéről ilyenkor ősszel zuhatagban omlott alá a vörös vadszőlő. Percekig képes voltam ott ácsorogni naponta többször is, és azon csodálkoztam, hogyhogy nem zarándokolnak ide sűrű sorokban legalább a környékbeliek, csak, hogy ezt láthassák. Új helyen az ilyen pillanatok meghatványozódnak. A legtöbbször még kínálják is magukat, és nekem soha, eszemben sincs ellenállni. Főképpen, mert a falu, ahol mostanában élek, kifogyhatatlanul ontja a látnivalókat.

Az ilyen pillanatokkal való találkozások úgy szoktak kezdődni,ahogyan ma is: elindul az ember hegyről le, völgyből fel, hogy ezt-azt beszerezzen valamelyik közeli boltból. Ez ugyanis olyan falu, amiben hegyvölgy is van bőségesen, de van bolt több is, meg hentes, és cukrászda, és pizzéria-étterem, orvosi rendelő és gyógyszertár, és egyáltalán, ebben a faluban minden van. Na jó, majdnem minden. Panzió, fogadó például nincs. A környékbeli falvakhoz képest mindenesetre nem sok hiányzik hozzá, hogy időnként egy osztrák kis hegyi falu miliőjében érezhesse magát, aki itt lakik, és  látott már más falvakat az agglomeráción kívüli világban.

 Elindul tehát az ember célirányosan, és hirtelen észrevesz a távolban egy feltűnően világító virágfoltot. Nincs olyan messze, azt meg kell nézni közelről. De ha már, akkor a Perczel-kúriát is, ott van mindjárt srégen. Ahol a kerítése bekanyarodik, abban az utcában például még nem is járt soha, pedig a patak is arrafelé iramlik valahol.

Mindig eltűnődöm, amikor ezeket a csíkos hídkorlátokat meglátom: vajon van valami rendelkezés arra nézvést, hogy a közlekedőket csakis az ilyen  hangulatrontó fémelemekkel lehet távol tartani a vízbe eséstől?

 
...így aztán a célirányba igyekvés észrevétlenül vándorúttá alakul. Ráérős nap kell ehhez persze, ami nincs túl gyakran, de muszáj  - mondhatni létfontosságú - csinálni egy-egy ilyet  néha. Amikor az is rendszeresen felmerülhet: hogy tud egy háromezer lelkes falu akkora lenni, hogy csak az egyik csücskét bejárni is jó két és fél óra? Igaz, ebbe beleszámolandó a bámészkodás és a barátságos jövő-menőkkel való gyakori szóba elegyedés is.
 Végül azért mindig odaér az ember, ahová eredetileg elindult. Csak közben bejárt egy fél mikrovilágot, és begyűjtött annyi színt, amennyi bőven kitart a következő barangolásig.

Falfreskó - a gombaiság érzését megerősítendő

Krizantémok ideje

A honvágydalok újabban már bizonyára így szólnak: " Muskátlis ablakok, taligák és biciklik, hozzátok száll minden álmom...."

A leány és a legény liezonját fafejek akadályozzák. Ez az életben is mindig így van.

Szabad-e fotózni? - kérdeztem a baromfinépet etető férfit kurjongatva a drótkerítés túloldaláról. Aztán már csak kézjelekkel kommunikáltunk, mert az összes itt látható jószág kieresztette a hangját. Ha azt mondom,hangorkán jött létre, azzal meg sem közelítem a valóságot..

Márton nap jön. Vajon érzik?

Idáig felkaptatni a mélyből, nem kis próbatétel. De megéri. Szarkaháza mögöttünk, Főszeg előttünk.

Gipszlúd nem gágog és nem kér kukoricát

 És ez még csak a sokemeletes falu első szintje volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tatort

Ezt szerettem az egyházban mindig, ezt a szeretettel teli, leheletfinom, tapintatos törődést.

Része ennek az a sok gyengéden figyelmeztető szalag is - tele van velük a temető - amelyeken lényegre törően csak annyi áll: " lejárt sírhely". 

Hiszen lehetne helyettük éppenséggel szégyentábla is a kapubejáraton, közszemlére téve rajta a névsor, kik nem fizették ki az aktuális sírhelymegváltást.

Igaz, ezekről a szalagokról viszont, kicsit távolabbról nézve azt hittem volna, hogy bűnügyi helyszínt jelölnek, ha mindjárt reggel egy kedves ismerős  át nem küld egy fotót, "no komment" megjelöléssel. Ebből kiderült, hogy jómagam is a súlyosan mulasztók táborát gyarapítom.

Tavaly ugyan elmentem ügyfélfogadási időben a plébániahivatalba, hogy újra kifizessem a szüleim sírhelyét, de ott kiderült, hogy nem tudom a sírhely számát, név szerint viszont nem találnak, mert nem vagyunk benne a nyilvántartásban.

Megörültem én ennek nagyon, mert tegye fel a kezét, aki szeret egy kicsi földdarabot többször is megvenni. Olyan sokféle címen, annyifelé kell fizetni amúgy is folyton, gondoltam, legalább ezen a helyen elleszünk a továbbiakban mi így szépen csöndben,észrevétlenül, amíg nem szólnak.  Az irodai ügyeletes kedves hölgyet - akivel egyébként is régóta ismerjük egymást - a biztonság kedvéért azért megkérdeztem, ha közben mégis előkerülnénk a nyilvántartásban, nem történhet-e meg, hogy a tudtom nélkül eltűnik a sírhant. Azt felelte : ugyan,dehogy.

Hosszú idő után a napokban jártam kint a temetőben megint, eszembe is jutott a rendezetlenül maradt ügy, de figyelmeztető cédulát nem találtam. Másutt se láttam semmi ilyet, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy az egyház talán felismerte végre a temetőjáró népek sajátos lélektanát, nem akarja, hogy az emlékezés áhítatát ismerős sutyorgás zavarja meg: " nézd már, az ura sírját se bírja megváltani, de buszkirándulásokra, arra bezzeg futja!", vagy, hogy "életében se törődött az anyjával, de a vagyonért a bíróságig is elment" - és így tovább, a végtelenségig.

Amúgy is nyugodt voltam. Nemrégiben ugyanis interjút készítettem egy fiatal vállalkozóval, aki ragaszkodott hozzá, hogy megjelenjen az a megjegyzése is, miszerint élete fontos részének tartja a helyi, szeretetteli egyházközösséghez való tartozást. Nem volt nekem ez ellen különösebb kifogásom, bár azért szívesen megjegyeztem volna, hogy ezt azonban az adómmal én is támogatom, anélkül, hogy az ő szeretetteli közösségéhez bármi közöm lenne, s hogy valaha is megkérdeztek volna róla, nem akarok-e inkább más szeretetteli közösséget támogatni. Mert én akartam volna. Őt meg nem kötelezte volna az én közösségem támogatására az égvilágon senki.

Éppen ezért a temetőben hallgatólagosan fel is mentettem magam az újabb fizetési kötelezettség alól.

Csakhogy közben a nyilvántartásban előkerültem, nagy szalagcímmel körbe is lettem kerítve mindjárt.  Nem csöppnyi matricával a sírkő oldalán, vagy, üsse kő, az előlapján, diszkréten, hogy ne legyen ok pironkodásra, magyarázkodásra. Ott virítanak a - jó, egyelőre még nem skarlát - betűk ebben a "mindenki annyit ér,amennyije van" igazodási pontú világban mindenfelé: "hé, te még nem fizettél!" 

Hát  csak szólok, hogy ezt a cechet még rendezem, de kuncsaftként a jövőben rám semmilyen tekintetben ne számítsanak.