Karácsonyváró - ólajtóval és rózsaszín malaccal

 Megszólalt a közelemben egy nálam is idősebb asszony nemrég, és azt mondta a másik kettőnek, akivel a buszra várva beszélgetésbe merültek, hogy nem tudja, mi lehetett vele tegnap, de képtelen volt felmosni a konyhát. Egyszerűen nem bírta rászánni magát, pedig vele soha nem történt még meg, hogy vacsora és mosogatás után föl ne mosta volna a konyhát.
 A többiek bólogattak, mint akik maguk is átéltek már hasonlót, majd magyarázatot kerestek az ilyen, és ehhez hasonló példátlan eseményekre: az időjárásváltozás, meg hát eljár az idő felettük is,valami bujkáló betegség is előidézhette, isten ne adja...
 Fogalmam sincs, hogyan csinálják. Fogalmam sincs, hogyan volt képes erre  nagyanyám és anyám is. Hogy előbb elvégeztek mindent  - amihez még csak háztartási gépeik se voltak  s csak azután álltak neki az önmegvalósításnak. Nagyanyám, de sokáig anyám is, még a lúgot is maguk készítették a nagymosáshoz,aztán ott görnyedtek a fateknő fölött a súrolókefével. Nagyanyámat az eperfa alatt egyszer még a villám is megsuhintotta, mert a vihar se bírta meggátolni, hogy be ne fejezze , amit elkezdett.
 Minek sorolnám, dolguk annyi volt, hogy felével se tudnánk megbirkózni, ha elvennék tőlünk a gépeinket, és visszaadnák a másra fordított időnk nagyobbik részét.
Ők mégis neki tudtak állni "ráérő " idejükben hímezni, horgolni - anyám függönyt horgolt a szobaablakra is, amit mindmáig elképesztő teljesítménynek érzek - s habár szőni, fonni már nem tudtak ők sem, csuhévirágot, papucsot, rongybabát gond nélkül megalkottak.
 Nem csak kenyeret tudtak sütni. Mézeskalácsot is.

 Éreztem én is, amikor kedvet kaptam összerakni egy adventi asztali díszítést, hogy előbb el kéne mosogatnom. Aztán fölmosni sem ártana. Csakhogy belőlem már rég kihalt az a fajta megfelelési kényszer, hogy " ha valaki hirtelen beállítana, mit szólna, hogy még elmosogatva sincsen, én meg itt szórakoztatom magam".
Annyi körülöttem a muszáj, hogy az egyre több renitens cselekvésre ösztönöz.
Az ember legalább az illúzióját meg akarja teremteni annak, hogy azt csinál, amit akar.
Hogy ez meglehetősen pitiáner elégtétel, azt nem kell feltétlenül végiggondolni.

 Lelkes üvegfelhasználó vagyok, nem volt kérdés, milyen legyen a kompozíció. Gyertyák, a kert két legutolsó rózsabimbója és néhány frissen szedett rozmaring ág - micsoda illatuk van! -  üres, régről őrizgetett borosüvegekben, a tobozhalom, amit egy ládába gyűjtögettünk, amikor a környékbeli óriás fenyőkről a viharos szelek lerázták a legérettebb példányokat.

  
A ládáról eszembe jutott a zöld belsejű fiók.
 Bontott faanyagot fűrészelünk egy ideje az udvaron. A kazánban sosem égett még ilyen pompásan kiszáradt tűzrevaló. Egy szomszéd erre járóban - épp egy szeletet vitt a lebontott háznak az udvarából kivágott fenyő rönkjéből a fa ültetőjének, emlékbe - megkért: ha valamelyik fűrészelésre váró gerendában évszámot látunk, ami alighanem az 1800-as évekből kelteződött, tegyük félre. Jó lesz emléknek az is, egy tisztességben megöregedett épület előtt való tisztelgésül.
Évszámot még nem találtunk, de ez a figyelmeztetés ahhoz elég volt, hogy feszengeni kezdjek - miért nem jutott ez magamtól is eszembe? - és   hogy ettől kezdve ne csak fűtőanyagként tekintsek a hozzám került elemekre.
A deszkák, karók, ajtótokok, lécek, szarufák, oszlopok egymásra hordott tömege alól először az öreg sufniajtót mentettem ki, fogalmam sincs, miért.
Elcipeltem a pinceajtóig, ahol nekitámasztottam a bejárati nyílásnak, csak hogy még egyszer érezhesse, milyen az, amikor egy ajtó nyílik valahová.
Aztán a szögeket és mindenféle épületvasakat kezdtem egy deszkára rakosgatni, noha azt sem tudtam, melyik mire szolgált, mit fogott össze, mit tartott, emelt, fogott szorosra. Némelyikük kétszáz év óta mostanáig.
 A zöld belsejű fiókról se lehet tudni, milyen szekrény tartozéka lehetett, csak azt, hogy valaki belekarcolt egy szívet, abba pedig az 1900-as évek valamelyikében az évszámot is, aminek a két utolsó jegye lekopott. A zöld színt alighanem a rézgálic eredményezhette, talán valami más, de mindegy, ez a fiók is megmarad már.
 Találunk neki valamilyen feladatot az újrahasznosítás jegyében biztosan.
Túlzásba esni nem fogunk, arra egy másik intés szolgált hatásos figyelmeztetésül.

  
 Kézműves foglalkozásra tévedtem be ugyanis a minap, ahol mindenféle bájos holmikat készítettek a jelenlévők. Mézeskalácsból sündisznót - ez nagyon tetszett, egyet az úri tájházat létrehozó Szőrfiné Erzsikével, akinél  a hagyományőrzésben avatottabb személy nincs a környéken, közösen alkottunk meg - de volt az asztalokon ezen kívül is annyi kellék, hogy több se kell.

 Egy tálkában például puha, meleg, rózsaszín lánykazoknik halma mellett ollók várták, hogy használatba vegyék őket. A lelkem mélyén bennem élő nagyanyám az ájulás küszöbére kerülve érdeklődött: ezeket a vadonatúj zoknikat fel fogják vagdosni, hogy malacfej legyen belőlük?
A kérésem nyomán beállt, megfagyott csendben Szőrfiné Erzsike próbálta menteni a helyzetet, elmesélve, hogy a régiek is felhasználták a már stoppolásra is alkalmatlan zoknikat, ezekből lett a rongyszőnyeg legjobban feldolgozható,  már eleve gombolyagként feltekerhető alapanyaga.

 

Ekkor meg  azok megbántottsága avatkozott közbe nagyanyám hangja mellől, akik karácsonyi ajándékul egy meleg zoknit se tudnak a fa alá tenni, mivel nem hogy karácsonyfájuk nem lenne ismeretlen, idegen adakozók nagyvonalúsága nélkül, de tűzifájuk sem. A viszonylag biztonságos jólétből miért nem lehet kilátni az élet szélén élőkre? A régiek megélhetési fortélyai is szükségből fakadtak. Ha ezek most követésre méltóak, az újak szükségét miért tudják be a saját élhetetlenségüknek vagy lustaságuknak? Miért feledkezünk meg a mások szükségéről olyan könnyen?
 De ezeket a kérdéseket már nem mondtam ki hangosan, csak annyit, hogy szerintem a méltán népszerű és  egyre elterjedtebb hagyományőrző kézművesség ezen a ponton némi gellert kapott.
- Ugyan miért? Hiszen ezzel mi csak növeljük a zoknik értékét! - nézett rám a készülő rózsaszín malacfej mellől értetlenül és rosszallással egy fürge ujjú, ügyes kézműves.
Aki különben pedagógus volt.
Óvodapedagógus.

Négy rút kiscica

 Rengeteg történet kering a világhálón és azon kívül is a macskákról.
Most én is gazdagítom a macskakrónikát, ezt a kifogyhatatlan tárházat annak leírásával, miképpen tudnak jóravaló, józan gondolkodású idős hölgyek önhibájukon kívül, mondhatni egyik percről a másikra végérvényesen megmacskásodni.
 Előrebocsátom, hogy magam kutyás vagyok. Azt szeretem, ha reggel egy okos, hűséget és feltétlen szeretetet sugárzó, meleg szempár üdvözöl az ajtó előtt. Kint alvó kutya ugyanis az enyém, vidéki kutya, aki szeretve van, de házőrzőként lépett szolgálatba, nem ölebként.
Azt hiszem, rosszul érintene, ha ezeket a reggeli üdvözléseket kaján vigyorral figyelné egy macska, aki persze jogot formálna a bent alvásra és annak minden kényelmére.
 Mindazonáltal a környékbeli macskák- akik magukat semmitől nem zavartatva barangolnak itt szerteszét - nem zavarnak. Némelyekkel össze is barátkoztam, de saját macskám nincsen.

  A hölgynek, akiről most mindjárt szó lesz, már van macskája. Két öreg jószág, egyikük ráadásul epilepsziás. Amikor rohama támad, karmol, harap, magánkívül őrjöng - meséli a hölgy - de már előre látják ennek jeleit, úgyhogy idejében le tudják fogni, nehogy magában is kárt tegyen. Amikor aztán lecsendesül, két mellső mancsával átkarolja a hölgy nyakát, majd a vállgödrébe fészkelve a fejét, hálásan és kimerülten elalszik.
 Kutyája is van a hölgynek, kettő. Mindkettő szorult helyzetből lett kimenekítve. Az egyiket például már kölyök korában láncra verték, épp csak annyi mozgásteret hagyva neki, hogy elérje a műanyaghordót, ami kutyaólként szolgált. Hogy unalmában ne ásson gödröket maga köré, alája raktak egy vaslapot.
Hangosan sírt a kis jószág azon a forró nyári napon, amikor volt vagy harmincöt fok árnyékban. Kapkodta a lábait az átforrósodott vaslapon, de nem tudott menekülni.
Rohant a hölgy panaszt tenni fűhöz-fához, de az illetékes a helyszínre érvén fejcsóválva megjegyezte, hogy ha lóról vagy disznóról lenne szó, megértené a felháborodást, de faluhelyen a kutyatartást kifogásolni városi tempó.
 Mindegy már, rég volt ez is, azóta ennek a kiskutyának is - mivel idejekorán gazdát váltott, némi procedúra árán átköltözött a hölgyhöz - módja volt megöregedni.
 Ehhez a négy háziállathoz csapódott nemrég négy újszülött kiscica.
 Az anyjuk valamelyik közeli bozótosban hozhatta világra őket, és másnap a foga közt áthurcolta mindet a hölgy házának küszöbére. Mintha pontosan tudta volna, hová érdemes örökbe adnia a kicsiket, ha ő, aki Grizabella hányatott életét éli a nagyvilágban, nem képes, de nem is akar anyaként gondoskodni róluk.
A nevelőszülőnek kijelölt nyugdíjasnak nem volt választása: kibélelt egy dobozt, belerakosgatta az újszülötteket, betakargatta őket, majd bevitte a házilag előállított inkubátort a lakásba.
 Már elmúltak másfél hónaposak a kicsik, de hiába a gondos táplálás, meglátszik rajtuk az anyatej, és egyáltalán, a z anyamacska hiánya. Csúfak, csenevészek. Négy rút kiscica, akik nyalogatják a feles tejet, és már akkor keservesen rezegtetik a hangszálhúrjaikat, ha megérzik, hogy a konyhaasztalon aprítják nekik a párizsit. Imádják a húsnak még az illatát is, de résen kell lenni: ha csak egy falattal többet esznek a kelleténél, felfúvódnak. Akkor aztán felváltva kell masszírozni a pukkadásig telt pocakokat, amit hálás hangrezgésekkel kísérnek.
 A hölgy azonban napról napra gondterheltebbnek mutatkozik. Sok egy ekkora állatsereglet egy idős embernek, anyagilag is, fizikai teherként is.
Így azután nekiláttunk olyan örökbefogadókat keresni, akik hajlandók lennének legalább kettesével elvállalni a testvéreket, ne maradjon egy szál egyedül semelyikük.
Nem sok remény mutatkozott. Az állatotthonokban telt ház van, oda bejutni lehetetlen. Falun meg annyi  macska van amúgy is, hogy újabb macskákra senkinek nincs szüksége. Örül, ha a szaporulattal tud kezdeni valamit.
Mégis megtörtént a csoda: egy állatbarát fiatalember vállalkozott az örökbefogadásra. Ment is a szabadnapján a cicákért, ám a hölgy elbeszélése szerint látszott az arcán, hogy nem erre számított. Négy fényes szőrű, eleven kis szőrlabdát akart látni, ehelyett négy csenevész, foltos, girhes, ámbár igen eleven kis jószág fogadta.
Akik mintha érezték volna, hogy valami olyasmi van készülőben, amelynek következtében  kedvezőtlen fordulatok állhatnak elő a doboz állandóságában. Sírtak-ríttak, legrosszabb formájukat mutatták.
A fiatalember távozott, nem mondhatni, hogy csalódottan, hiszen megállapodtak, hogy korai még örökbe adni a négy testvért.
A hölgy pedig már nem beszél a kellemetlenségekről egyáltalán. Tervezni kezdte, mi lesz ezután, hogy senki ne járjon rosszul, és ezek a tervek egészen életrevaló elképzelésnek látszanak, minden tekintetben.
A négy rút kiscicából akár még négy gyönyörű hattyú.....De mit beszélek: akár az éjszakák királynője is lehet.
Hogy  csavarjunk még egyet érzelgősségünk srófján, ide idézem Grizabelláékat.
Kutya idők járnak amúgy is, vigasztaljon bennünket a macskák világa.
Mi más.

Átjáró

Azt figyeltem éppen, hogy a pár nap alatt élénksárgából sötétbarnává érett avar a lábam alatt az úton már nem szárazon zizeg, hanem a rothadás nedves hangján susog, amikor mélázásomba gyors egymásutánban csattanások hasítottak. Fölnéztem: oldalt, a kerítés dróthálójának szemei közt bárd villogott. Egy disznófejet hasogatott éppen.
Pár lépéssel odébb a földre fektetett ajtólapon már ketté volt hasítva a disznó. Az üstházban tűz pattogott, az üstből gőzfelhők szálltak.
Megállhattam volna bámészkodni, de a figyelmemet akkor már egy férfi kötötte le, aki nem sokkal előttem tántorgott az út egyik oldaláról a másikra, akkora lendülettel, hogy egyik nekilódulásával felakadt egy léckerítésre. Ott aztán oldalra hajtotta a fejét, és elszunnyadt, én meg határtalan megkönnyebbüléssel ballagtam tovább. Ha ugyanis a férfit a lendület nem a kerítés felé hajtja, akkor a patakmeder alján kötött volna ki. Ahonnan - még ha meg is ússza sérülés nélkül - igencsak bajos lett volna kiszedni.
Kicsit odébb - ahol a patak magánterületre téved be, ennél fogva ott rácskapuval zárják le más hívatlanok, és a víz által sodort hulladék útját  - egy felakadt vízilabda jelzi már jó ideje, hogy nem árt itt vigyázni.

Nem szoktak nagyobb bajok történni, csendes kis falu ez.De ha mégis, biztosra lehet venni, hogy a segítség időben megérkezik. A részeg se maradt volna sokáig a patakmederben.

 Van a falunak piaca is, a levendulás tér sarkában, ahol olykor szemérmetlen áron kínálják a bóvlit, máskor viszont  praktikus apróságokat lehet megszerezni fillérekért. Egy pakli  franciakártya száz forint, egy tekercs szigszalag ötven, a kertészkesztyű párja ugyancsak. A virágültetésnél hasznos fém kislapát, amit a nyáron hatszázért láttam a városban valahol, itt százötven, a konyhakés pedig, aminek dobozára folyóírással kiírták, hogy solingeni - mi más - százhetvenöt forintot kóstál.
Nekem azonban a piac helyett most éppen a városban van intézni valóm, ami ide ötven kilométer, vagy tán még annyi sincs. Ilyenkor az ember előre tudja -  a szomszéd kisváros vasútállomásának padján bóbiskoló, szatyrokkal körberakott,  hajléktalan pár látványa meg is erősíti benne - hogy az utazással átjáróba lép, ahonnan több másik világ is nyílik. A levendulás tér kis piaca a hétköznapi élet egyéb rekvizitumaival egy időre átkerül a túlpartra.

Van azért átmenet, a váltás nem történik váratlanul. Az elővárosban közlekedő, a leharcolt szerelvényekhez képest korszerű vonatok panoráma-ablakain át bámészkodó közönség az elsuhanó hátsó kerteket bámulja, mígnem valahol Kőbánya- alsónál valaki már nem bírja tovább, és hangosan megjegyzi:
- Öcsém, dögöljek meg, ha ez a rengeteg dzsuva nem tiszta Csernobil.
 Innen kell eljutnom a belvárosba.
 És ha már, akkor a Vörösmarty térre is, ahol a karácsonyi vásár utcáit nem műanyagdobozokból rakták.
Vannak nekem barátaim, ismerőseim az ország távoli pontjain, akik nem tudnak a fővárosba utazni, külön emiatt tán nem is tennék, de azért szívesen hallanának valamit arról, amiről karácsonyig még bőven olvashatnak majd szuperlatívuszokat, látványos képekkel megtámogatva.
 Amit én mesélek, csak tudósítás arról, ami az átjárókon átjárogatókat, az ide tévedő bámészokat  fogadja.

 A délután közepetáján nem nyüzsög, épp csak enyhén hullámzik a sokaság. A térből, a pavilonsorok  közül kiemelkedik a  magyar lélek legfontosabb ünnepi helyszíne, a Lali-Béla feliratú intézmény, az evés-ivás leglátványosabb szentélye. Másutt  még bőven elférünk egymástól, senki nem lép a másik sarkára, de Lalibélánál már sűrű a tömeg.

  A gyerek nem a karácsonyfát akarja látni leghamarabb, hanem lángost venne, a papa a három kondérban is illatosan gőzölgő forralt borok felé veszi az irányt, a nagymama a csülkös bableves árát sokallja. A japán turista a tócsni mibenléte felől érdeklődik, a kürtőskalácsosok parazsa hosszú sorban ácsorgók arcát festi pirosra.

Innen  azonban praktikusabb lesz pavilononként egymondatos beszámolókra szorítkoznom - azt is csak az érdekesebbjéről, különben holnap reggelig itt leszünk.
 Elöljáróban annyit: tavaly tehettem egy-két kört két bécsi karácsonyi vásáron is: a schönbrunni kastély és a városháza előtti téren. Nem csodálkozom, hogy világhírűek. De ha már karácsonyi érzelgősségre és édelgésre vetemedem, mert most ennek van szezonja, le kell szögeznem: a Vörösmarty téri karácsonyi kínálat fantáziában, ötletben, választékosságban magasan a bécsi vásár felett áll. A körítésben ugyan jóval kevesebb a pompa, a csillogás, nincs gigantikus aranylepke és vidám kisvonat, de amivel a kézművesek előrukkoltak, azok legtöbbjét valóban érdemes alaposan megnézegetni.

 Fotózni is lehet, de azt óvatosan. Vannak árusok, akik a fényképezésre vonatkozó engedélykérést nem is értik. Hát mi másért rakodtak volna ki, ha nem azért, hogy vegye-vigye a közönség? Ha csak a hírét tudja vinni, már az is tiszta haszon.
Egy mézeskalácsos azonban a magas cén kezdve kikéri magának, hogy körbekattogtassák az árukészletét, majd dühösen kifejti, hogy nem járul hozzá a képek semmilyen fórumon való közzétételéhez.
Ő tudja. Van mézeskalácsos több is, egyik ügyesebb, mint a másik. Szíveket pedig filcből, porcelánból, fenyőgallyból és fűszernövényekből fonva is láthat, aki az ilyet szereti.       

 Van denevérárus, akinél keselyűk himbálóznak a bejárat körül, bent pedig befőttes üvegekben sorakoznak a különféle varangyok és időjós békák. Nála hosszan elálldogálok, annál is inkább , mert a szomszédja kaméleonjaival nem tudok betelni. Két fát is betakarnak, annyian vannak.

 
A tilinkóst a süvegével, a tilinkójával és a mindenféle zeneszerszámával ugyancsak sokan körbeállják. Nála csak a kovácsműhely körül van nagyobb tömeg, talán amiatt, mert ott mindenki otthonosan érezheti magát. Az is, aki Gretna Greenből, és az is, aki Sherwoodból érkezett.
 Amott kerámia Mikulások illatos füstöt eregetnek az orrukból.

  
Vannak gombák, színes üvegkalapokban.
Az igazihoz megtévesztésig hasonló szerszámok, kabátgombok, csokoládéból. Hogy ebben mi a jó.....?
Kürtök,ékszerek csontból, szaruból.
Kalapok, csíkos táskák, fűzkosarak, filcbábok, kerámiakorsók, libamájsütésre való agyagtálak, boros- és vizeskorsók, illatos gyertyák, szappanseregek, levendulakoszorúk, világító angyalok.....
A zenélő dobozoktól sokan nem képesek elszakadni. Ezek a tenyérben is elférő csöpp fadobozok pittyegve muzsikálnak. A lóval mintázott például a Rákóczi indulót.

Már jócskán besötétedik, amikor azt veszem észre, hogy az égből kék csillagok hullanak alá, puhán, mint a hópehely.



Kiderül, hogy egy asszony meg egy férfi tartják a tenyerükben ezeket a kéken fénylő csillagokat, amik igazából röppentyűk: csak fel kell hajítani őket jó magasra, és hulltukban is világítanak.





Azok után, hogy végignéztem az árcédulákat, majd vettem egy félliteres ásványvizet négyszázötvenért, azt már nem kérdezem meg, a hulló csillagok mennyibe kerülnek. Érzelmes embernek ez már túl sok lenne a valóságból.

Ahogy sötétedik, egyre több láb tapossa a csatornafedeleket. A gyerekek riadtan pislognak deréktájt, ők csak mozgó kabátokat látnak, nadrágszárakat, csizmákat, fűzős cipőket. A kék hullócsillagokat is eltakarja előlük a fejük felett be-bezáródó tömeg.

Átjárót keresek. Ideje visszatérni.

A latintanár

Az álmok engem sosem kerültek el.
A jó alvók közé tartozom amúgy is, ehhez tették hozzá megszületésemkor - vagy még előtte, nem tudhatom - ajándékul a folyamatos álomlátás képességét. Mással nemigen vagyok kistafírozva, így hát ennek örülgetek azóta is. Folytatásos regényeket is képes vagyok összeálmodni, ha épp úgy adódik.
Volt azonban az életemben fél év, amikor egészen elképesztő módon, mondhatni üzemszerűen álmodtam. Mintha éjszaka intenzívebben éltem volna, mint nappal, egymás után történtek velem teljesen életszerű események, melyeknek volt elejük, végük, értelmes, követhető cselekményük. Reggel is emlékeztem minden mozzanatukra. azonnal meg lehetett volna írni mindegyiket. Gyakran meg is tettem, sorra írtam ebben az időszakban a tárcákat - valamennyi az álmaimból származott.
Amikor azonban mindinkább kezdtem úgy érezni, hogy álomban élni jobb, mint a valóságban, ezért folyton aludtam volna, kiderült: az üzemszerű álomlátás nem kegyelmi állapot, hanem nagyon is prózai oka van. A normális értéknél jóval magasabb vércukorszint.
Leírhatatlan csalódottságot éreztem. Hiszen ha ennyire a kémiától függ bennünk minden - a szerelemtől az örömig, a boldogságra való hajlamtól az alkotás képességéig - akkor mi csak egy mechanizmus vagyunk? Báb? Beprogramozott robot? Szabad akarattal ugyan, de szabad akaratunkat is a kémiától függő tulajdonságaink lökik a legkülönbözőbb elhatározások irányába?
Ebbe aztán puszta önvédelemből nem merültem bele mélyebben, továbbra is szabad individuumnak tekintettem magam, és álmodtam tovább, noha már kevésbé intenzíven, de változatlanul nagy élvezettel.
Amikor azonban nagy vásárlási lázak idejét kezdjük élni - mint most, az adventi és a karácsonyi vásárokra való készülődés idején - a latintanárról való álmom mindig eszembe jut.
 Megírtam akkor, meg is jelent, a Régió című lapban, amit ugyan a környéken hatvanezer példányban terjesztenek, így hát sokan elolvashatták, de ők talán már el is felejtették. Az ilyesmit mindig elfelejti az ember. Aki pedig nem olvashatta, talán most megteszi, és azt gondolja: adjátok vissza nekünk a latintanárokat!

A latintanár 

Ügyes-bajos dolgait intézni utazott a fővárosba M., régi ismerősöm. Miután végzett, a vonat indulásáig maradt még ideje, úgy gondolta, addig sétálgat, nézelődik. Mindjárt a második sarkon, egy palotaszerű épület kapuján felfedezett egy plakátot, amely beljebb invitálta, a Mindenből a legjobbat című kiállításra.

Kíváncsi volt, bement, s azonnal látta, hogy itt érdemes lesz eltöltenie nem csak az erre szánt félórát, hanem többet is. A berendezők a kiállítás hatalmas auláját fakkokkal tagolták, s mindegyik elkülönített rész varázslatos hangulatot árasztott. Amelyikben a teafüveket és a teázás szertartásához szükséges kellékeket kínálták – még a tea felveréséhez illő kis ecseteket is – ott indiai kelmékkel függönyözték el falakat. A kávés pavilon felől olyan illat áradt, mintha csak az imént indítottak volna be egy ódon pörkölő masinát.

Volt ezen a kiállításon minden: hagymamintás porcelán és kukoricasárga agyagedények, kézi szövésű szőnyegek, vert csipkék, saruk, szandálok, csizmák, ruhák, ékszerek, könyvek, bútorok. Mind gyönyörűek. S minden egyes tárgy szinte sugározta magából készítőjének gondosságát, aprólékosságát, az alkotással való bíbelődés örömét – mesélte M., aki eufóriában járt egyik pavilontól a másikig, amíg egyszer csak meg nem szólalt a hangszóró, amiből addig valami éteri muzsika áradt.

– Kedves látogatóink – szólt valahonnan fentről egy kellemes bariton – köszönjük, hogy érdeklődésünkkel megtiszteltek minket. Fél óra múlva zárunk. A szervezők úgy döntöttek, hogy ez alkalommal a kiállítást maguk a látogatók bonthatják le, s mindent, amit eközben kézbe fognak, haza is vihetik. Fél óra áll a rendelkezésükre ehhez. Kellemes gyűjtést kívánunk! 

Egy lélegzetvételnyire mintha kizökkent volna az idő, aztán az eddig szinte nesztelenül közlekedő közönség felmorajlott és kitágult orrlyukakkal megrohamozta a pavilonokat.
Egy öregembert kiemeltek a tolószékéből, hogy a fal melletti padra ültethessék, s miután az ölébe pakoltak halomnyi gyapjútakarót, szőttest és néhány díszpárnát, a tolókocsiba kezdték belerámolni a könyveket, kaspókat, edényeket a családtagok.

M. ijedten nézte, amint egy nagydarab férfi kitépi egy fiatal nő kezéből az ágyterítőket. Valaki széttaposott egy porcelántálat, amelynek darabjai a rajtuk táncoló lábak alatt egy perc múlva már porrá zúzódtak.
A hisztéria M. józanságát is elsöpörte. Felragadott egy kézzel festett terítőt, s abba söpörte a polcokról, ami a keze ügyébe esett. Amikor már akkora lett a terítőbatyu, hogy a hátán se bírta volna el, letette egy percre a lába mellé, hogy felnyúljon egy különlegesen szép lámpabúráért. Mire lehajolt, a batyu már nem volt sehol. Ellopták.
Ekkor megint megszólalt fentről a bariton.
– Kedves látogatóink! A gyűjtésnek vége. Önök között egyetlen ember akadt, akit nem kerített hatalmába a szerzés vágya.

A reflektorok ekkor az egyik sarokba világítottak, ahol idősebb, szemüveges férfi üldögélt. Úgy festett, mint egy latintanár a múlt századból.
– Rendkívüli, korunkban szinte példátlan viselkedéséért ezt az urat mi egy általa kiválasztandó öröklakással és világ körüli úttal jutalmazzuk – folytatta a hang, majd a szétdúlt aula felett ismét szétterült az éteri zene.

 Egy vörös nő a földhöz vágta a kezében szorongatott kristályvázát.

– És akkor te felébredtél, mert csak álmodtad ezt az egészet – mondtam M.-nek, aki szégyenkezve beismerte, nem hitte volna magáról, hogy képes így viselkedni, még ha csak álmában is. 

De azért– fűzte hozzá olyan különös hangon, hogy nem lehetett tudni, komolyan gondolja-e - ha legközelebb kiállításra megy, visz magával a táskájában néhány jó erős nejlonszatyrot is.

November

Ilyen volt.
Innen indultam minden nap, és ide érkeztem.
Nem lehetett ezzel betelni.

Aztán ilyen lett.
Csak egy évszakváltás és néhány munkagép meg egy csapat építőmunkás kellett hozzá.
Így kerülnek kis régi házak helyébe luxusvillák, ablakok elé kilátás helyett kerítés, így váltja a zöldet, a pirosat  meg az aranysárgát a barna és a szürke. Az idillt a valóság. Az örömet a kiábrándulás.

"Nyarak és telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek „örömei”, nincs más, igazi élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melynek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány öröm.
A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk. "

Ezt írja Márai - én meg kivételesen jó messzire eltartom magamtól ezt a csöndes kiábrándultságot.
Rossz idők járnak, az igaz. Nagyon rossz idők. Ráadásul ezek alighanem csak az előőrsei a még ennél is rosszabbaknak. Szépszavú kortársaink sorban elmennek, helyükbe az ostobaság, a kapzsiság és az erőszak nyomul.
De ha nem látok többé az ablakomból kinézve mást, mint a gazdagságot az arcomba tolva, nem kezdek el sértődötten élni mégsem. Akár naponta felsétálok az utca felső végére, hegymenetben, amíg tudok. Amíg lehet. Ott olyan széles a látóhatár, hogy tiszta időben a környező hegyvidék sziluettje is idekéklik.
 Olyan messzire látni onnan, amilyen messzire  kastélylakók toronyszobájából sose fognak.

Kalendáriom, a túlélő

Aki azt hiszi, a kalendáriumoknak leáldozott, épp csak véletlenségből maradtak még itt, de hamarosan úgy eltűnnek majd, mint a kirakodóvásárok - az még nem ült falusi buszon, nem volt búcsúban, piacon, falunapon mostanában. Fogalma sincsen, milyen emberek miképpen élnek a városok határain túl.

A Kincses Kalendáriumot például - aminek a 2017-es esztendőre érvényes példányai ezekben a hetekben kerültek az újságosokhoz, és ami éppen 120 éve jelent meg először - még mindig számon tartja a közönség. Rákosi Jenő, az 1842 és 1929 közt élt legendás író, újságíró,színházi szakember és lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a magyar újságírás egyik legtekintélyesebb alakja volt a Kincses Kalendárium szülőatyja- tudhatjuk meg a friss kiadásból. Ő találta ki, hogy szükség van egy olyan krónikára, amiben a család minden tagja talál valamit, ami neki való, és ami érdemes arra, hogy eltegyék, megőrizzék.

Ha valaki netán föllapozhatná  az 1899-es kalendáriumot, megtudhatná egyebek közt azt is, hogyan lehet a kotlást előmozdítani. Akinek nincs elég tyúkja, annak azt ajánlják, ültessen pulykát a tyúktojásokra, az ugyanis erre nagyon könnyen rávehető, ha 2-3 napig kosárral letakarják a fészekben. Ugyan ki merné állítani, hogy ez ma haszontalan tudomány?

Manapság  már vannak persze másféle információk is bőven,változatlanul a család valamennyi tagját megszólítva.

Hogy az idei címlapra a 200 éve született Arany János került, az ugyancsak sokaknak jelenthet sokat. Engem például azzal szólít meg, hogy ideje megint felkeresnem a pótharaszti erdőt, ahol mostanság ugyan rendkívüli változások következtek be, avatás követ avatást, sokasodnak a kiépített pihenőhelyek és a sétautak, de a Balla- major még mindig áll.  Balla Károly költő, csillagász, udvari kapitány, időjós, az akadémia tagja látta ott vendégül gyakran - de Károly-napon mindenképpen - a Nagykőrösről idáig kikocsizó Aranyt, és a gimnázium utóbb csak Nagy Tanári Karként emlegetett közösségének érdemdús tagjait.

Meg hát amiatt is érdemes megvenni a Kincsest, mert két írásom is megjelent benne. Az egyik a méhészkedő Szekerka Jánost mutatja be, a másik a kecskéket pásztoroló, kecsketejből kiváló sajtot, joghurtot, körözöttet készítő Steiber Orsolyát. Mindketten megismerésre érdemes fiatal emberek, nem csak a vállalkozásaik miatt. De a Monor környékiek és a város lakói azt a kiváltságot is élvezhetik, hogy megvásárolhatják a termékeiket.

VII..

Tizedik dal

Rezgőnyárfák a szélben

A városi nyugdíjasok klubvezetője addig-addig üzengetett, hívogatott, kapacitált bennünket, amíg ráálltunk, hogy elmegyünk velük a nevezetes energiadombra és környékére, kirándulni. A legenda szerint errefelé állt a hun király palotája, s valamiképpen olyan erők működnek itt, amelyek az emberi szervezet elhasznált energiáját pótolják. A tudomány ezt ugyan mindeddig nem támasztotta alá, de sose lehet tudni.

Kora reggel indultunk. A külön erre az alkalomra bérelt buszban úgy üdvözöltek bennünket, mint fiatalasszonyokat, és nem azért mondom, de a jó nyolcvanas átlagéletkorú kirándulókhoz képest majdhogynem süldőlányoknak érezhettük magunkat. Eleinte. Mert később elég rendesen megváltoztak az erőviszonyok.

Alig gurultunk pár kilométert, amikor Gyula úr elővett az ülése mellé helyezett demizson mögül egy szatyrot, abból pedig egy törülközőbe csomagolt – nehogy összetörjön - félliteres üveget.

- Hadizsákmány! – kiáltotta, s nekiállt szétöntögetni a jó kis házi pálinkát a rutinos utazóknak valahogy épp a keze ügyében lévő papírpoharaiba. Mindjárt ez után almás piték, meggyes piskóták, keménytojások és kolbászos zsömlék varázsolódtak elő különböző táskákból, és egészen addig tartott a falatozás, amíg egy városka sörözőjéhez nem értünk. Ahol meg kellett állni, részint természetes szükségből, részint, mert itt állítólag olyan csapolt sört mérnek, amilyet sehol. S habár az energiadomb lakóhelyünktől másfél órányira, ha van, mire odaértünk, a közönség már olyan összeszokott kórusban dalolgatott, mintha órák óta gyakorolná.

-Karcsikám, pányvázzad ki ezt a pár lóerőt, aztán irány utánunk! – utasította Gyula úr a buszsofőrt, aki „igenis, főhadnagy úr!” felkiáltással szalutált, miközben összecsapta a bokáját. Mi azonban Gyula urat, aki viharsebesen száguldott a méneskarám felé, nem voltunk képesek kellő iramban követni, úgyhogy felsétáltunk a dombra, ahol rönkökből faragott padokra lehetett leülni. Innen néztük, amint ostorcsattogás hangaláfestése mellett előzúdulnak a lovak, bőgatyás csikósuk pedig utánuk nyargal.

Mindeközben egy átszellemült arcú asszony – mint később megtudtuk, ő Mariska, aki a nyugdíjasok rendezvényein is rendszeresen fellép – teli torokból szavalta, hogy „ Méneseknek nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak, a csikósok kurjantása hallik, s pattogása hangos ostoroknak!”

Rezeda felszólított, hogy csípjem meg, nem álmodja-e ezt az egészet. Levendula megkérdezte, hol lehet megnézni az őshonos állatokat, a mangalicákat meg a szürkemarhát, mire Rozmaring magára mutatott, hogy „itt” – és valóban eléggé el volt szürkülve a házi pálinka miatt. Pedig alig ivott belőle, csak hát nincs hozzászokva. Felhívtuk a figyelmét, hogy az energiadomb energiája talán ilyesfajta rosszullétek ellen is használ, ha kellő türelemmel üldögélünk, és várjuk a hatást.

Amint üldögéltünk és vártuk a hatást, hozzánk lépett egy férfi, aki Aladárként mutatkozott be, majd kérés nélkül felolvasta a kezében lévő tájékoztatót, amelyből kiderült, hogy bár tudományosan még valóban nincs igazolva, de nagyon is elképzelhető, hogy e domb alatt nyugszik Attila, a hun. Rozmaring felnyögött.

- Jól vannak, hölgyeim? – érkezett a klubvezető – Csak szépen, nyugodtan, lazuljanak, töltődjenek fel, majd ebéd után megyünk a múzeumba.

Ebédünk könnyű kis rántott húsokból állt, melyek lelógtak a tányér széléről, s úgy kívánták, hogy Gyula úr demizsonjának tartalma kísérje őket a megsemmisülésbe.

- Szerinted nyolcvan évesen mi még életben leszünk egyáltalán? – érdeklődött Rezeda, elképedten bámulva a vidáman falatozó, kedélyesen trécselő közönséget.

Rozmaringnak használt a domb – vagy a pálinkázás óta eltelt idő- kezdte visszanyerni a színét, habár enni még nem tudott.

- Nyeregbe! – kiáltott kicsivel később Gyula úr, mire visszaszálltunk a buszba, hogy eljussunk a múzeumhoz. A középnemesi kúriában berendezett múzeum valóban kincsekkel volt teli, nem is gondoltuk volna. Ámulva jártuk a szobákat.

- Milyen nemes tartású hölgy! – kiáltott versmondó Mariska, tekintetét egy korabeli olajportré felé emelve.

- Nos, igen – köszörült a torkán a tárlatvezető – Ez a hölgy, az itteni nemes urak édesanyja, a tiszttartó lánya volt. Épp ezért az anyós – aki pedig, szegény, nem szerelemből ment férjhez, tudhatta, milyen az – nem engedte, hogy fia rangon aluli házassággal a tiszttartólányt a családba hozza. Csupán akkor adta belegyezését, amikor unokái már a házban szaladoztak.

- Mindegy, akkor is nemes tartása van! – védte meg a hölgyet Mariska, nagyon helyesen. Gyula úrék eközben lecövekeltek a pipatóriumnál, később a fegyvergyűjteménytől nem tudtak elszakadni. Rezeda viszont arra az elhatározásra jutott, hogy készíttet magának egy ugyanilyen varróasztalkát, talán ha nem is éppen rózsafából.

Ezután még meglátogattunk egy méltán híres pincészetet, ahol a kirándulók egybehangzó lelkesedéssel kinyilvánították minden korábbi bajukból való hirtelen felgyógyulásukat, Gyula úr pedig feltöltötte időközben kiürült demizsonját, hogy segítségével a hazafelé úton is ébren tartsa klubtársait, valamint a hangulatot.

És valóban.

A buszban, kórusban előadott dalok úgy zúgtak, mint szélben az erdő. Habár, egyes hangok reszketegségét tekintetbe véve helyesebb rezgőnyárfa erdőről beszélni. Bánk bán nagyáriáját Sybill nagyhercegének belépője követte, és mondhatom, a Rákóczi kesergő zokszó nélkül megfért a Moszkva parti estékkel. Rozmaring ekkorra már olyannyira magához tért, hogy erőteljesen követelte ez utóbbi dal kétszólamú előadását is, miközben Rezeda rákezdett a Lila orgonákra. Chili szinte egyfolytában nevetett, és azt hajtogatta, hogy ilyen nincs, meg hogy ezt nem hiszi el.

- Nos, hogy döntöttek? – érdeklődött a klubvezető, miközben hazaérkezésünk e késői óráján gavallérhoz illően, egyenként lesegített minden egyes hölgyet a busz lépcsőjéről - Csatlakoznak?

Mi azonban csak vihogtunk, úrinőkhöz méltatlan módon, ugyanúgy, mint a Hulló Falevelek Társaságának megalakulásakor a temető 4-es parcellájában. És ekkor rájöttünk, elérkezett az idő, a soha vissza nem térő alkalom, hogy a busz oldalának dőlve – mert egy ilyen nap után némi támaszra azért már szükségünk volt – egymásba karolva, teli torokból, együtt elénekeljük Levendula sanzonját, a Falevél - keringőt:

„Az utolsót, ha kérhetem, járd el velem, te szél…”

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy frenetikus sikert arattunk. Habár a buszmegálló szomszédságában lévő ház ablakát erőteljes mozdulattal kitárta valaki, és kiordított, hogy kuss legyen. De kit érdekelt.

Ui.

Chili azért tizenegy felé még felhívott, és fáradtságtól rekedt hangjában nevetéssel azt kérdezte.

- Na, mi van? Érzed, hogy nem hiába élsz?

Jópofa nő lehet ez a Chili – gondolta Viola.

Tulajdonképpen nagyon jó, hogy ezek így egymásra találtak. És hogy ennyit nevetnek. Mindennek ellenére.

Az egészben ez a legkülönösebb: tudják, hogy életük utolsó szakaszát élik, szenvednek a műfogsoruk, a ritkuló hajuk, különböző nyavalyáik miatt, minden áldott nap látják a tükörben, mint hullanak szét, mint esik darabokra a múltjuk is, amit fáradságos munkával, lépésről lépésre raktak össze, mint egy egyedi tervezésű mozaikot - mégis képesek vihorászni. Az a szegény Krizantém is, milyen boldogan csatlakozott hozzájuk, milyen jókat mesélt, aztán, mintha ott se lett volna, csak úgy egyik napról a másikra meghalt.

Jó, ez egy fiatallal is megeshet, de az nem ennyire evidens. Mondhatni szélsőség. A társaság tagjaira azonban szükségszerűen rövid időn belül ez vár.

És közben énekelnek.

Nagyi nem énekelt. Nagyi várta a találkozást nagyapával, akit, ha nem is szerelemmel, de végül mégis annyira megszeretett, hogy hozzá készült a túlvilágra, nem hajdani nagy szerelméhez, a szakácshoz.

Azt mondta, nem fél, mégis rémület ült a tekintetében, és a kórházból haza akart menni, még ha csak meghalni is, de haza.

Anya még csak célzást sem tett rá, mit szeretne, ha úgy alakul. Bizonyára ő is a virágait látná legszívesebben, ha már az utolsó pillantásról van szó. Rá és az öccsére való tekintettel azonban ezt nem hozza szóba, ebben Viola biztos volt. Anya tudja, milyen nehézségeket támasztana a gyerekei életében azzal, ha rájuk szorulna.

Egyáltalán: anyát nem lehetett magatehetetlenként elképzelni. Anya húszliteres olajos kannákat cipelt haza a biciklije kormányára akasztva, amikor még olajkályhákkal fűtöttek otthon. Amikorra az olajról kiderült, hogy túlságosan drága, anya fát vágott, s talicskával hordta be a fészerbe az utcáról a szenet. Anya évi rendes szabadsága azzal telt, hogy kihordta a bútorokat, kimeszelte a szobákat, feltakarított, majd visszacipelt a helyére mindent. Amit a szobafestő bérén megtakarított, abból lett az öccsének versenybringája, bőrdzsekije, Violának saját íróasztala, korrepetitora matekból, egyszer pedig egy gyönggyel díszített, kékkel zománcozott ezüst karkötője, amire annyira vágyott, hogy még sírni is képes volt miatta.

Élet az ilyen egyáltalán? Viola nem akarta végiggondolni.

Még egy fejezet hátra van a krónikából – mondta ki fennhangon végül, abban a pillanatban felismerve megállapításának mindkét értelmét.

Tizenegyedik dal

Fent maradni a fán

Amikor bejelentettem, hogy a jövő héten műtétre kell befeküdnöm egy kórház sebészetére, a Társaság úgy nézett ám, mintha azt mondtam volna: kivégzésre készülök, melynek során majd irgalmasan elvágják a torkom.

Chili tért magához leghamarabb, rögtön meg is jegyezte:

- Bocsáss meg, de muszáj volt neked az egészségügynek épp a mostani helyzetében megbetegedned?

Na, ja. Mi eddig ahhoz voltunk szokva – bár szerencsére a műtétek eddig kimaradtak az életünkből - hogy súlyos betegség esetén vagy a körzeti orvos jön, aki haladéktalanul kórházba utal, vagy egyenesen a mentő érkezik, amely ugyancsak kórházba szállít, ahol is nyomban megtörténik az elkerülhetetlen: az ember vagy jobblétre szenderül, vagy meggyógyítják. Most más, mondhatni meglehetősen zűrzavaros a helyzet.

Annyira más, hogy amint háziorvosomhoz a szakvizsgálatokon beszerzett leletekkel visszatértem, kénytelen volt azt tanácsolni: derítsem ki, melyik kórház mely specialistájához tartozom, mert neki fogalma sincs, kérjek időpontot, s ha sikerült, majd ad egy beutalót.

Beszámolómat – melyet ezen az összejövetelen miheztartás végett adtam elő – a Társaság tagjai érdeklődéssel hallgatták, hiszen sose tudni, melyikük, mikor találja az enyémhez hasonló cipőben magát.

Egy tikkasztóan forró vasárnap estén egyszer csak úgy éreztem, valaki fojtogat. Ezt előbb a példátlan hőséggel próbáltam magyarázni, majd a kimerültségemmel, mert jó ideje érzem, hogy rám férne már egy pihenő időszak. Miután a fojtogatás nem szűnt, viszont néhány mély lélegzetvétellel meggyőződtem róla, hogy még kapok levegőt, egy pohár víz elfogyasztásával pedig arról, hogy egyelőre nyelni is tudok, felhívtam az orvosi ügyeletet, hogy megkérdezzem, rémületes tüneteimmel átvészelhetem-e megfulladás nélkül az éjszakát.

- Be tud jönni? – kérdezte az épp távollévő orvos asszisztense, miközben hatalmasat dördült az ég, s irgalmatlanul rákezdett az eső.

Egyedül voltam otthon, csak magamra hagyatkozhattam, így azután könnyelműen igent rebegtem elhaló hangon, majd hívtam egy taxit. A mentőt meg se próbáltam, hiszen tudtam járni.

Az ügyeleten kiderült, hogy mivel valóban tudok lélegezni és nyelni, esetem nem kíván haladéktalan beavatkozást, majd másnap keressem fel a háziorvost.

A taxis – aki a zuhogó esőben megvárt és hazafuvarozott – számlájának összegét hallva úgy éreztem, mégiscsak súlyos problémáim vannak, mert se köpni, se nyelni nem tudok immár, de köhögve-fuldokolva túléltem az éjszakát, s másnap mentem a háziorvoshoz.

A huszonhetes sorszámot húztam, minekutána várakozás közben módomban állt több ismerős műtétjének és hányatott életének történetét végighallgatni. Margarétáé – ez nem felvett név, neki a mi Társaságunkhoz nincs köze, őt valóban így hívják – volt mind között a legtanulságosabb. Mondandójába sűrűn beleköhögtem, de erre előre figyelmeztettem, úgyhogy nem zavartatta magát.

Margaréta, ez a kissé túlságosan telt idomú, de közel hatvanévesen is hamvas bőrű, nagy, kék babaszemekkel a világba bámuló kor- és sorstársam súlyos szívpanaszokkal él. Nemrégiben műtéten is átesett emiatt, ez alkalommal, mint mondta, a gyógyszereit jött felíratni.

Szeretne minél hamarabb felgyógyulni – magyarázta – mert elszipkázzák előle a régi, jó helyeit. Az ügyvédéket, akik nagyon jól fizetnek, és a fiatal orvosnőt, aki hetenként tízezer forintot ad csak azért, hogy huzamosabb távollétei ideje alatt kiürítse a postaládáját, mindenképpen szeretné megtartani.

- Te takarítani jársz, Margaréta? – kérdeztem éles elméjűen, mert nem volt ez annyira kézenfekvő. Hortenzia ugyanis az elmúlt rendszer helyi potentátjainak feleségei közt a legünnepeltebbnek számított bája, közvetlensége, s nem utolsósorban rendkívüli háziasszonyi és vendéglátói erényei miatt.

Mint kiderült, Margarétát a rendszerváltás újrakezdési lázában elhagyta férje, aki úgy gondolta, korábbi elveit és pozícióját jövedelmezőbbre cserélve annak is eljött az ideje, hogy asszonyt váltson. Margaréta tehát gyerekeivel együtt hazaköltözött a szülői házba, ahonnan azután naponta eljárt hirtelen tehetőssé lett családokhoz takarítani, valamiből ugyanis meg kellett élniük.

Mindeközben a férj, mintha a régi élete sose lett volna, vadonatúj nejével vállalkozásba fogott, anyagilag és ismertségben egyre feljebb hágott, Margarétát az utcán már meg sem ismerte, gyerekeivel nem tartotta a kapcsolatot.

Margaréta takarítgatott az úri házaknál szorgalmasan, ápolta, majd eltemette idős szüleit, s egyre sűrűbben élt át anginás rohamokat, de tudta, hogy még nem halhat meg, mert szükségük van rá a gyerekeinek, hát kitartott.

Aztán egyszer csak jött a hír, hogy csődbe ment a férj vállalkozása, s maga alá temette mindenestül. A hölgy lelépett, a férfi albérletbe kényszerült. Amikor az első infarktusa beütött, s minden korábbi bűnét megbocsátó gyerekei – Margaréta ilyenné nevelte őket - felsorakoztak a kórházi ágya mellett, annyi ereje sem volt, hogy letörölgesse a könnyeit.

Most ott tartanak - mesélte Margaréta – hogy a második infarktus után nem az albérletbe tér majd haza, hanem hozzá. Ezt szorgalmazzák a gyerekek is.

- Két szívbeteg, majd csak elleszünk valahogy – mosolygott rám Margaréta bölcs derűvel, s be kellett látnom, hogy esetében alighanem ez a helyes megoldás.

Ami a magam esetét illeti, némi nyomozás, telefonálgatás, számos, több órás utazás, időpontok egyeztetése és halomnyi, az állapotomat taglaló lelet birtokában sikerült eljutnom a sebészig, aki szerencsés esetben megszabadít majd a fojtogatótól, saját, öntörvényű növekedésnek indult pajzsmirigyem egy részétől, mely úgy döntött, ellenkező esetben elroppantja nyelő-és légcsövemet.

- Ez rutinműtét, ebbe nem szoktak belehalni – vigasztalt Chili, miközben lejjebb húzta karján a pulóver ujját, hogy eltakarja a libabőrt, ami a légcsőroppantás eshetőségének hallatán támadt rajta hirtelen.

Rezeda és Levendula felváltva meséltek ismerőseikről, akik az enyémhez hasonló egészségügyi problémával küzdöttek, ám közülük csak egy akadt, akinek lebénult a hangszalagja, az is csak négy hétre, átmenetileg. Egészen addig kerülgettük egymás tekintetét, amíg Rozmaring lényeglátó őszinteséggel meg nem jegyezte:

- Most mondjátok meg, miért féltjük ennyire a tyúkszaros életünket, amikor túl sok jóra már úgysem számíthatunk?

Chilinek erről az a jelenet jutott eszébe, amikor a Hegedűs a háztetőn című filmben az anatovkai zsidó családok megtudják, hogy el kell hagyniuk otthonukat.

- Porig vannak sújtva – magyarázta – pedig tudják, hogy az a szegénységtől gyötört, poros, nyomorult falu nem volt éppen az Éden. Szerintem így vagyunk mi az élettel. Ez se egy Éden, nem igaz? Mégis szemétség, hogy csak úgy kiakolbólítanak, amikor már egészen otthonosan berendezkedtünk benne.

Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, dúdolni kezdtük a fájdalmasan szomorú dalt, amit mindannyian ismertünk: „A-na-tovka, A– na-tovka…”

Alkalmi kórusunk siratója olyan hatásosan hangzott, hogy Chili a fejéhez kapott és felnyerített:

- Ennél jobban már nem hülyülhetünk meg!

Azért még számba vettük, hogy ha egyik napról a másikra bekövetkeznék az életből való kiakolbólításunk, mégis mi az, aminek elveszítését érdemes sajnálnunk. A lista azonban – pedig a tárgyi javakat eleve kihagytuk - olyan siralmasan alakult, hogy inkább abbahagytuk.

Rozmaring kezdett arról beszélni, mi az, amit viszont még megkövetelhetnénk az élettől, mert leghőbb kívánságaink közé tartozik. Hogy legalább eggyel több szép emlékünk legyen. Hiszen mindannyian tudjuk már: a mögöttünk maradt időben valahogy sokkal több a felejteni való, mint amire emlékezni érdemes.

Legnagyobb megdöbbenésünkre kiderült, hogy ő utazni szeretne, mégpedig a Transz-Szibériai Expresszel, át Oroszországon, el, egészen Pekingig.

- Napokig zakatolni a tajgán, megállni a havas kis állomásokon, ahol öregasszonyok halat árulnak újságpapírból, vodkát inni a büfékocsiban, látni a Bajkált… - sorolta Rozmaring olyan elrévült tekintettel, hogy egészen a hatása alá kerültünk.

Rezeda azt kívánta volna, hogy ő lehetőleg soha ne kerüljön sebész szikéje alá, mert iszonyúan fél az altatástól, de lehurrogtuk: utolsó, nagy kívánságot nem lehet ilyen pitiáner módon elpazarolni. Hiába, semmi emelkedettebb óhaj nem jutott eszébe.

Levendula arra gondolt, milyen rendkívüli élmény lenne, ha egy nyári estén, amint a lugas hűvösében ül, megjelenne előtte egy földön kívüli lény, zöldesen fluoreszkálva. És tudnának egymással beszélgetni. Elvégre már olyan sok helyen megjelentek, miért épp az ő kertjében ne fordulna elő ilyesmi. Talán az elmúlás sem lenne olyan félelmetes, ha tudna valamit az ember arról, ami az általa eddig ismert világon túl van – érvelt, s mi egyetértettünk, noha Rezeda megjegyezte, hogy Levendula meglehetősen mohó, elvégre neki már van egy barnaruhás kísértete.

Chili hajnalban, mezítláb szeretne sétálni egy félreeső, kihalt párizsi utcán, amit épp az imént permetezett végig egy locsoló kocsi, érezni akarja az illatot, ami egy nyitni készülő pékségből árad kifelé, végül egy kávézóban kikötni, ahol a sarokasztalnál, kezében egy csokor margarétával már várja valaki.

- Én most csak azt szeretném – mondtam - ha egy ideig még fent maradhatnék a fán.

- Kellett neked az evolúció kezdetén lejönni, ha most meg visszakívánkozol? – nevetett Chili, szándékosan félreértve a Falevelekre tett célzásomat, majd gyöngéden mindjárt hozzátette: - Na, jól van, maradhatsz még egy darabig. Csak aztán meg ne bánd.

Viola szorongott, bár nagyon igyekezett uralkodni magán.

A kórház liftje átmenetileg nem működött, a járó betegek egymást támogatva bóklásztak a lépcsőn, egy ápolónő halkan szitkozódva cipelt felfelé egy halom ágyneműt.

Negyedik emelet.

A sebészet. Ahol az ember minden pillanatban azt várja, mikor tolnak éppen vele szemben egy véres csomagot. Viola esetében ez be is következett: a műtőssegéd kis híján nekiszaladt egy kerekeken gördülő ággyal, amelyen lepedővel letakart test feküdt.

A lépcsőfordulóban bordó pizsamás, valószínűtlenül görnyedt férfi mesélte egy szemüveges, rózsaszín köpenyes nőnek, hogy két hónap alatt húsz kilót fogyott.

Egy ablakmélyedésben valaki hörögve köhögött, újságlappal takargatva eközben a műanyag poharat, amibe a cigarettája hamuját szórta, rémülten körbeforgatva a fejét, mint a macska feltűnését leső kismadár.

Műtők. Ambulancia. Kórtermek. Ez az.

Viola érezte, amint a karján kemény göbökbe rendeződik a libabőr.

A nővérpulttal szemközt volt a betegek társalgója, ahonnan épp az imént tolták ki az edényszállító polcokat – a helyiség nyilván a már fent járó betegek étkezőhelyiségéül is szolgál. A szemközti falon tapéta helyett hatalmas, őszi erdőt ábrázoló poszter: a rozsdabarna, sárga, vörös lombú fákról levelek hulltak alá. A kép már erősen fakult. A kórháznak nyilván nincs elég pénze festésre, az őszi erdő minden bizonnyal a ’70-es évekből maradhatott itt – bámulta Viola a helyhez nem illő, kissé lehangoló tájat.

Az őszi erdő alatt, középen, narancssárga műanyag széken ült anya. Körülötte a Hulló Falevelek Társasága. Amint Viola a róluk készült fotót felidézve megállapította: hiánytalanul. A feltűnően színes ruhába öltözött hölgy – csakis Chili lehet – épp mesélt valamit, a többiek nevettek.

Anya nyakán kötés.

Viola átölelte, igyekezve a szemhéja mögött tartani a kitörni készülő könnyeket, csak azután üdvözölte a társaságot. Minden újabb ölelés után hozzátette magában: Rezeda. Rozmaring. Levendula.

Anya jól volt, a körülményekhez képest nagyon jól, s bár a szövettani vizsgálat eredményét még nem ismerte, megnyugtató határozottsággal mondogatta: nincs semmi baj, ne félj, nem lesz semmi baj. Tudnám, ha lenne.

Mindannyian megkönnyebbülten nevettek.

Viola pedig hol a poszter kifakult színeit nézte, hol az alatta, ugyancsak az ősz színeiben álldogáló kis csoportot, és nagyokat lélegzett.

Na…- vigasztalta anya – Hiszen még nem haltam meg!

-Eddig még minden körülmények közt sikerült megmaradnunk - jegyezte meg Chili.

- És amikor netán orra buktunk, mindig felálltunk - tette hozzá Levendula.

-....bár nem mindig sértetlenül. - mormolta Rezeda, alig hallhatóan.

Viszont azt is mindig kiheverjük - válaszolt Rozmaring, aki mégis meghallotta.

Igen, ti mindig, mindig felül tudtok kerekedni - összegezte magában Viola a naplóból megismert történeteket, és a most elébe táruló képet. Kis híján hangosan megkérdezte: hogy csináljátok? Hogy vagytok erre képesek? De inkább megpróbált mosolyogni, noha közben tudta: színlelt derűjén átsüt a rémület és a felismerés. Hogy mindaz, ami ezekben a napokban megtörtént és most történik vele, ez az ő életében az első igazi meghalás.

És ahogy  ez a gondolat átfutott rajta, mindjárt el is sírta magát.

Vége